Ingmar Bergman. A neve erős hívószó. Persze a műveltebb nézők körében. Mintha egy kolosszus magasodna előttünk, nem kevesen vágynak nagyságának titkát megfejteni. Mindenekelőtt a filmjeiből. Esetleg az írásaiból. Most alkalom nyílik, hogy a közönség megismerje egyik drámáját. Nem papírlapokról, a másfél évtizede megjelent gyűjteményes kötetből, hanem színpadon. A címe Dúl-fúl, és elnémul. Nem éppen tipikus elnevezés. Máris kérdésre ingerel. Honnan is rémlik? Hallhattuk már a Fanny és Alexanderben, ahol egy kisfiú mondja: „Az élet csak egy tűnő árny, csak egy / Szegény ripacs, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl, és elnémul…” Vagy teljes szövegkörnyezetében Macbeth-előadásokon fedezhetni fel. A fejtöréstől megkímél a színmű előszava, amely megjelöli az idézet pontos helyét is a Shakespeare-drámában. A verssorokat Szabó Lőrinc fordította – ezt már a kezdő monológ hozza tudomásunkra, az Örkény Színházban.

 

orkeny - dulful 31
Gyabronka József és Gálffi László (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 


Megkezdődött egyfajta kommunikáció. Nem afféle, amelyik divatos „interaktivitásra” szólít fel. Nem szaladgálnak le minduntalan a színészek a nézőtérre. Nem is ültetik fel a publikumot a színpadra vagy bárhová, csak ne üldögéljen a zsöllyében. Inkább valami lappangó, javarészt kimondatlan eszmecserére sarkallnak. Ismered a Macbethet? Én ismerem. Tudod, melyik jelenetében van? Tudod, ki magyarította? S ugye, te is szereted Schubertet? Az f-moll fantáziáját? Máris a kultúra, a művészetek közös nevezőjén vagyunk. Szellemi rokonok. Az már nem is kérdés, ismered-e Ingmar Bergmant. De talán a nagybácsikáját, Carl Ackerblomot nem. Valamiféle meghittség vesz körül, s e bizalmas légkörben könnyebb elmondani olyan családi történetet is, amilyent inkább takargatni szoktak. Ígéretes pillanatok ezek. A színész, Gálffi László olyan halkan, fesztelenül, bensőségesen szólal meg a függöny szegélyénél, hogy eszünkbe nem jut – még ha elsikkad is egy-egy szó – számon kérni az emelt színpadi hangot, bármilyen technikai sallangot. Fülelünk rá, mert csakugyan mihozzánk szól.

 

orkeny - dulful 101
Szandtner Anna és Gálffi László (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Azután felmegy a függöny. Kórterem a pszichiátrián. Szürke, rideg, bár meglehetősen tágas. Sok az ablak, de nem a külvilágra, inkább folyosókra nyílnak. Nem süt be nap, mesterséges fények világítják meg őket. Nyilvánvalóan „zártintézet” Izsák Lili terve szerint (amely majd képes módosulni alkalmi mozihelyiséggé, sőt, színházzá). Zártak az első jelenetek is. A megannyi testi-lelki nyomorúsággal küszködő Ackerblomot először a fiatal Egerman docens látogatja meg, akinek magabiztossága – Polgár Csaba karaktert árnyaló játékában – csakhamar elillan betegének zavarba ejtően öntörvényű, szinte vizsgáztató szellemi fölényétől. Majd Vogler professzor érkezik egy nővér kíséretében, hogy elfoglalja helyét ápoltként, s a képtelen ambíciókat melengető úr – Gyabronka József derűs természetességével – hamar megtalálja a hangot a különös mérnöki találmányokat fundáló Ackerblommal. Amikor felesége közbenjárására mégsem kell bevonulnia a gyógykezelésre, kiderül, hogy a neje nem más, mint az a hölgy – a színészetbe nem kontárkodó, inkább tartózkodó jelenléttel szereplő Termes Rita –, aki a színpad szélénél időről időre Shumann-zongoradarabokat játszik. A nagyérdemű tehát nyomatékos jelet kap, hogy nemcsak a keretmonológokban, de a megelevenedő színitörténetben is éljünk a gyanúperrel, ki kicsoda valójában. Lám, a zongorista (a másik szereposztásban Budai Rita) egyszersmind a néma Voglerné. Gálffi László pedig nem csak Ackerblom, de lehet Schumann, lehet Bergman, vagy akár önmaga. S látni fogjuk a második részben, hogy Stella nővér – az ápolás rutinját is emberségesnek mutató Pogány Judit alakításában – Ackerblom mostohaanyja lesz, a pszichiáter pedig egy vidéki tanárrá válik, aki majd lelkesen szolgálja Ackerblom „élő hangosfilm” vállalkozását.

De ez szereposztás kérdése. Kicsiny a társulata az Örkény Színháznak, amelynek kiváló dramaturgja Gáspár Ildikó. Rendre hibátlanul kurtít-igazít rendezésekhez népes vagy éppenséggel terjengős színműveket. A – Kúnos László fordította – Dúl-fúl, és elnémul eredetileg több személyt mozgat. Szerepel benne Ingmar Bergman édesanyja, Carl nagybácsi féltestvére is. De több ápolónő is, ápolt is. És orgonista, templomszolga, pék, rendőr, parasztasszony meg mások. Úgy hiszem, ez utóbbiakat zömmel mi képviseljük a nézőtéren. A drámaszerkezet – a változtatások ellenére vagy inkább jóvoltából – biztosan áll a lábán. Lassabb léptekkel indul, párjelenetekkel. Majd fokozatosan kitágul a spektrum, hogy végül szinte megkettőződjenek a személyek, amikor az Örömlány öröme című Schubert-történet „mozi-színházában” jelennek meg. De azok a kettős szereplések, amelyeket nyilvánvalóan a társulat létszáma tett szükségessé, nem nyerik el meggyőző értelmüket. Némi lehetőség még sejlik Stella nővér és Anna Ackerblom közösségében, gondoskodó mentalitásuk révén, noha egy pillanatra, Ackerblomné beléptekor felmerül a kétely, nem Stella nővért látjuk-e „civilben”. De nincs köze egymáshoz a pozíciójába kapaszkodó docensnek és a színpadi mindenesként áldozatosan közreműködő tanárnak. S idegen egymástól a furcsa kompániában felbukkanó, a „gyűrődéseket” megelégelő színésznő, Mia Falk és a szimbolikus fogantatású, csupán Ackerblom képzeletében létező bohóc, Rigmor. Legföljebb – az egyiküknél csupán emlegetett, a másiknál megjelenített – derb szexualitásuk utalhat egymásra. De nézzük el, hogy a színháznak nem futotta további vendégszereplők gázsijára.

Nagyobb gond, hogy a sokértelműség, sokrétegűség el-elfelejtődik azokban a szerepekben is, amelyekben megvolna a helyük. Nem élvezhetjük mindvégig az egymásra utaló személyiségek ide-oda bújócskájának játékát, ami szellemi ínyencségünkre apellálna. Ez pedig a színészvezetés kérdése, illetve a minuciózus értelmezésé. A színmű olvastán számtalanszor asszociálhatunk egybevágó mozzanatokra, amelyeket Gigor Attila rendezése csak szórványosan hív életre. Persze, olyan nyilvánvaló egybeesések megjelennek, mint amikor a beteg Schubertet éppen játszó Ackerblom rosszul lesz. De ez édeskevés annak az izgató „skizofréniának” az ébrentartásához, amely e bergmani világ sajátos érdekességét nyújthatná. De még enélkül is születhetne a szerzőjétől nem túlontúl messzire távolodó színjáték, ha nem veszítene súlyából azoknak a sorsoknak a tétje, amelyeknek fájdalma egy viviszekcióval felér.

Mindenekelőtt Carl Ackerblomé. Ez az ember irdatlan terhekkel birkózik, mint Bergman megannyi hőse. A lélekroppantó tébollyal, a méltatlan fizikai leépüléssel, a fenyegetően közelítő halállal. Nagyszerűen áll Gálffi Lászlónak az az intellektuális könnyedség, amellyel meg-megszólítja a közönséget, de ennek a fesztelenségnek csupán ebben a „párbeszédben” volna elsőbbsége. Mind hátrább és hátrább kellene szorulnia abban a küzdelemben, amelyet végül Ackerblom elveszít. Mintha a sötét árnyak nem borítanák be elkerülhetetlenül. Azért még hálásak lehetünk, hogy a színész jó ízlése megóv a testi bajok naturalizmusától. Majd a szinte reálisnak tetsző kórházi jelenetek sorában egyszer csak feltűnik Rigmor bohóc, Ackerblom képzeletében a Halál maga, aki ekkor még haladékot ad. De olyan játékos oldottsággal beszélgetnek, mintha a vég bekövetkeztének esélye sem volna. Takács Nóra Diána testesíti meg a gyakorlott clownok mindig lappangó iróniájával (mintegy a küllemének, a fodorgalléros, pompongombos, fehér bohócruhájának megfelelően, amelyet Sztevanovity Sandra tervezett a többiek régies köznapiságot mutató öltözetei mellett). Úgy veszi rá gyors aktusra Ackerblomot, hogy abban nem sejlik fel, egyesülésük a megsemmisülést is jelentheti. Nincs csekély kockázata sem, nemhogy véget jósló veszélye. De olyan vonzása sincs, amilyent a gyötrelmekbe belefáradók éreznek (vagy akár olyan csábítása, amilyent az emberiség nem egy mítosza tulajdonít a női princípiumokkal jellemzett Halálnak).

Milyen jó lenne, ha egyszer-egyszer Ackerblom és Vogler tekintete úgy találkozna, mint két olyan emberé, akik tudják-értik a másik idegrendszeri devianciáit. De a professzor mindvégig egy látszatra „normális”, kedves férfiú marad. És mennyire hiányzik az a kapcsolat, amely Ackerblomot a jegyeséhez fűzi! Talán sosem volt köztük nagybetűs szerelem. De semmi szexuális vonzalom? Holott Ackerblom azt mondja, hogy Pauline-nal még akkor is rendkívül szoros az együttléte, amikor teljesen egyedül van. Aligha véletlen, hogy Thibault kisasszony szerepét Szandtner Annára osztották. Semmi elomló líraiság, semmi romantikusság. Erős és elkötelezett társ. De hol a szerető? Az irracionalitásig ragaszkodó, mélyen szenvedélyes nőiség? Ahogy bajos meglátni Mia Falkban is azt, aki Ackerblom fejét könnyűszerrel elcsavarta. Ha van érzéki pillanat, az Mia búcsúcsókja Pauline-nal… Egy szó mint száz: halljuk, hogy Ackerblom afféle „se veled, se nélküled” viszony hányattatásaival sodródik, a sebeit a félrelépések flastromjaival gyógyítgatja, alighanem még abban a szeretetben is visszásságok riasztják, amivel a mostohaanyja traktálja, mégsem látjuk azokat a kínjait sem, amelyek a férfilétéből fakadnak. Persze, szorongatja vadul menyasszonyát, szinte összetöri a koponyáját. De ez szemlátomást betegségének szimptómája. Különben a pizsamásan is elegáns, kifinomultan érzékeny Ackerblom dehogyis „dúl-fúl”…

Szűkösek az amplitúdók. Hiányoznak az élet szélsőséges pólusain feltámadó érzelmi végletek. Nem is kellene hozzájuk mondjuk törni-zúzni, tettlegességekig fajulni. Csupán azt a benső poklot táplálni, amelytől a Bergman-alakok emésztődnek. (A némafilmek stílusában forgatott betét-felvételeken, a kikerekedett szemekben, a gyötrött tekintetekben olykor több a mélyre látó rémület.) Mindebben elsődleges a rendező felelőssége, aki talán nem is kívánta a szereplők vállára tenni azt a – már-már ontológiai – koloncot, amelytől halandó nem szabadulhat. Hiszen vannak olyan mozzanatok az előadásban, amelyek éppen e teherviselést könnyítenék humorral. Szinte úgy, ahogy a buzgó díszítő „varázsol” holdat, csillagokat, madárkát a függönyre.

Summa summarum: gondosan kezelt, nemes anyag. Inspiráló gondolatok bőséggel. Finoman esztétikus látvány. Mesterségükben pallérozott színészek. De lanyha a drámai feszültség, szinte fel sem szikrázik. Egy jóravaló színjáték, amely érdekességét veszti.

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1