A múlt és jelen orosz ikonfestőinek

„Az alkotás csillant meg valamit abból, Isten milyen lehet.” (Orosz Sára)

„Hiszem az örök életet, mert ha nincs örök értelme az életnek, akkor nincs időleges értelme sem. Mert ha valami igaz és értelmes, az vagy mindig igaz és értelmes, túl téren és időn, vagy sohase igaz, és mindig értelmetlen.” (Gyökössy Endre)

A hagyományos és elkötelezett értelmiségi szerep mérlegén mérve messzemenő elismerés illetheti napjaink magyar könyvkiadását. Az, aki szeretne olyan magas színvonalú könyvet kézbe venni, amely európai öntudatának szellemi alapokat biztosít, most számos kiadvány közül választhat. Olyan időket élünk, amelyekben Európa sok vonatkozásban bajban van. Ilyenkor megnő minden kreatív ember felelőssége közös szellemi hazánk iránt. A leglényeglátóbb választ a közelmúltban, jelen sorok írója szerint, Érszegi Márk Aurél fogalmazta meg. Ő ugyan szűkebben az Európai Unióról beszél, de a gondolat, tágabb felfogásban a civilizáció szempontjából is igaz: „A jelenlegi történelmi helyzetben és az aktuális kihívásokkal szemben az EU akkor lehet a jogállamiság garantálója, és az egyetemes értékek előmozdítója, ha egyértelműen elismeri, hogy létezik örök emberi természet, amely minden egyén számára közös jogok forrása azokat is beleértve, akik ezt tagadják.” Ha egy nyitott ember valóban hisz a jövőben, és képes átlépni a Nyugat hanyatlásáról szóló divatpszichózison, akkor igen komoly stúdiumokat folytathat. Ehhez nyújt nagyszerű, mert nagyvonalú alkalmat Eva Haustein-Bartsch Ikon című könyve. A Taschen/Vince Kiadó jól ismert, kiváló sorozatának új darabja sem kelt csalódást, főként azért nem, mert több mint egyszerűen magas szintű ismeretterjesztés. A teljes, tehát Oroszországot is magában foglaló Európa válik megközelíthetőbbé általa. Hogy ezt megértsük, ezúttal kissé távolabbról kell kezdenünk.

 

ikon 3


A nagy formátumú elemzésekhez gondolati szigor illik. Ám a szellem szigorú szavai olykor szárnyat bontanak. Az elemző eggyé válik elemzett világának szellemével. Viktor Lazarev, a nagy orosz művészettörténész, a bizánci és orosz művészet egyik legkiválóbb, és legmélyebb szellemű ismerője így fogalmaz egy 1958-ban New Yorkban, az UNESCO égisze alatt megjelent, a régi orosz ikonokat bemutató album bevezető tanulmányában: „Az orosz ikon hatóképességében döntő szerep jut annak, hogy sajátosan ötvöződik benne az elvont koncepció, és az intenzív emocionális jelleg. Az orosz ikonfestő mellőzi a harmadik dimenziót, nem alkalmazza a fény-árnyék játékait, nem mélységben, hanem magasságban bontakoztatja ki a koncepciót, és mondanivalóját alárendeli annak a sík felületnek, amelyre a képet festi. […] Az orosz ikon erősen érzékelteti azt a távolságot, amely az eget a földtől elválasztja, és az ábrázolt eseményeket és tárgyakat tudatosan spekulatív karakterükben tükrözi. Az orosz ikonfestő úgy tekint a világra, mint önnön hívő képzeletének megjelenítésére. [Kiemelés tőlem – M.G.] Azt vélhetnénk, hogy ilyen elvont szemléletmóddal nem is lehet olyan életigenlő, emóciókkal telített művészetet teremteni, amely egyszerű emberi érzelmeket ébreszthet. Valójában azonban a XV. századi orosz ikon mégis sugárzóan örömteli. […] Jellegzetesen nyugodt elmélyültsége, barátságos, nyílt arcai, tiszta, világos kontúrjai, sugárzó színvilága – mind-mind a belső szabadság érzését kelti a szemlélőben, mintha csak a lelki erők mind összhangba kerültek volna, s az ember olyasmit él át, mint amit a legcsodálatosabb zene hangjaiból áradó harmónia nyújt. Nem véletlen, hogy az orosz ikonfestészet egyik legnépszerűbb témája a gyengéd anyai szeretet volt (Umilenyije). A kisdedet gyengéden magához ölelő anyát megjelenítő ikontípusban az orosz művészet legmagasabb csúcsaira emelkedik.” (Tábor Béla és T. Mándy Stefánia fordítása)

Hogy ez az egyházművészet milyen háttér előtt bontakozott ki, azt György István és Neményi Ferenc világítják meg Rubljov-könyvük Andrej Rubljov világa című rövid, mesteri esszéjében: „A XIV. századi orosz kolostorok belső rendje, élete ekkor már nagyon különbözött a bizánciakétól. Mindegyikük egy-egy gazdálkodó közösség volt, ahol a testet gyötrő munkát is a szerzetesek végezték. Hitéletük összefonódott a munkával, [Kiemelés tőlem – M.G.] a köznapi tevékenységgel, ezért vallási megnyilvánulásaik, imáik sem voltak olyan elvontak, mint a bizánci kolostorok szerzeteseié. Az egészséges életforma, a tevékeny élet igen kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy a kolostorok szellemi és gazdasági központokká váljanak. […] A barátságosság, egymás szeretete és megbecsülése a körülményekből harmonikusan következett. Ilyen közösségben élt Andrej Rubljov is.” (Rubljovot az ortodox egyház 1988-ban szentté avatta.)

Szükség van e két hosszú idézetre, mert tömör pontossággal mutatják meg egy nálunk nem eléggé ismert művészi világ mély emberi dimenzióját. Eva Haustein-Bartsch, a Recklinghauseni Ikonmúzeum tudományos igazgatója és a szerkesztő, Norbert Wolff művészettörténet-professzor ebből az ikonoknak az ortodox hívők tudatvilágában és hétköznapi életében játszott szerepéből vezeti le az egész lét- és világszemlélet bemutatását. Ez a kánon a zsinórmérték, a szó legszorosabb, görög értelmében. Emberközpontúság, a szó legnemesebb értelmében. A könyv legfőbb értéke.

A bemutatás első állomása a befogadás hétköznapi és lelki dimenziójának érzékeltetése. Ezt követi az ikonok teológiai jelentésének tömör, érthető megvilágítása. Majd választ kapunk a „mi az ikon” kérdésre. Hallatlanul izgalmas, ahogyan néhány letisztult, precíz, értelemre ható mondatban a szerző felvázolja a keresztény képtisztelet kialakulásának történetét a második parancsolat szó szerinti értelmezésétől a 325-ös niceai zsinat képi ábrázolás előtt utat nyitó teológiai kijelentéséig, Nagy Szent Vazul állásfoglalásáig. Logikusan következik e helyütt a nem emberi kézzel alkotott képmások kérdésének taglalása, majd a képromboló vita, és végül az ikontisztelők (ikonodulok) és az „ortodoxia diadala” bemutatása zárja a könyv első szellemi periódusát.

Látjuk az emberi gondolat egy aspektusát, és megismerhetjük az aspektus gondolkodástörténeti dimenzióját. Most következhet Az ikonok ábrázolásmódja. Egyfelől leíró módon, másfelől kiváló pedagógiai érzékkel úgy, hogy megmutatja, miben különbözik az ikon ábrázolásmódja annak a látáskultúrának a reflexeitől, amely nyugaton a reneszánsztól kezdve kialakult: „A nyugati festészetben a fény mutatja meg, hogy mit ábrázol a kép, a tárgyaknak és a személyeknek van világos és árnyékos oldaluk, árnyékokat vetnek és ily módon testivé és térbelivé válnak. Ezzel szemben az ikonokon az ábrázolás és a fényforrás azonos. Ez a tündöklés teszi láthatóvá a földöntúlit, az istenit a képen, és megvilágítja a szemlélőt.” Lenyűgöző mozzanat. Láthatóvá lesz, ami örök és beragyogja a mulandót. Ez az ikonművészet felemelő nagysága. Eva Haustein-Bartsch pontos, lényeglátó és mégsem tolakodó megfogalmazása a lényeghez vezeti el az érdeklődőt. Most már a konklúziók levonása következik: „Mint ahogyan az ikonfestészetben nincsenek árnyékok, nincs atmoszferikus ábrázolás sem a távoli tárgyak elhomályosítására. A kép és a prototípus azonosságának, más szóval a lefestett személy vagy jelenet egyértelmű azonosításának biztosítása érdekében az ikonnak feltétlenül feliratot kell tartalmaznia. Mert Damaszkuszi Szent János szerint: Az isteni kegyelem a képben ábrázoltak megnevezése révén átárad az anyagra. […] Az előírások művészi szabadságra gyakorolt korlátozó hatása ahhoz vezetett, hogy a művészet fejlődésének non plus ultráját a lehető legtermészethűbb ábrázolásban látó nyugatiak az ikonokat sztereotip és konvencionális megjelenésükért lekicsinyelték.” Nem reprezentatív élettapasztalatom szerint Magyarországon értelmiségi körökben sokan hajlamosak erre. „Pedig soha nem találunk két egyforma ikont.” Mert nincsen. A szerző joggal hangsúlyozza: aki elfogulatlanul figyel, az rögtön felismerheti az egyes kultúrkörök művészete közti különbséget, a festők közti különbségekről nem is beszélve.

 

02rubljov


Eva Haustein-Bartsch a jó művészi monográfián messze túlmutató könyvet írt. Az Ikon világában az ember örök, spirituális arcát mutatja meg az örökkévalóság művészetén keresztül. Egy olyan arcot, amelyet a XXI. század elején sokan vonakodnak elismerni. Pedig él. A tűzvész idején a háza tetején a lángok közt ikonját az ég felé tartó parasztembertől a háború szorításában három napon és három éjjelen át a Szophia székesegyházban imádkozó Ioann érsekig számos megjelenési formája van. Az örök emberi üzenetét hordozza. A nem múlóét egy efemer világban. A nem-esetlegesét. Azt, ami időtlenül él valamennyiünkben, és amellyel oly sokszor nehéz szembenézni. Eva Haustein-Bartsch érvényes tehetség. Tudja, hogy az emberi képesség, felkészültség nem hitbizomány, hanem mandátum a szolgálatra. Könyve ennek jegyében mutatja meg a harmadik évezred első évtizede világának azt, ami nem tartozik a harmadik évezred első évtizedének mentalitásához. Ezért is teheti jól. Tehetségesen. Érvényesen.

A könyv harmadik szakasza az ikonok templomokban való elhelyezését, a szakrális térszemlélet törvényszerűségeit tárja fel. (E vonatkozásban hívom fel a figyelmet egy kiváló magyar munkára: Dr. Tompos Erzsébet A későrómai császárság és Bizánc keresztény építészete. Ligatura Kiadó, Bp., 1994. Továbbvezető utalások, komoly bibliográfia.) Külön fejezet méltatja és elemzi a krétai ikonfestészetet, a Balkán művészetét (Eva Haustein-Bartsch középkori szerb ikonográfiából doktorált) és Oroszország ikonográfiájának helyi jellegzetességeit. Majd ismét egyetemes kérdés, az ikonfestés technikájának taglalása következik. A tanulmány A legfőbb ikongyűjtemények kincseiről szóló fejezettel zárul.

Ezután 35, klasszikus értékű ikon részletes analízisét kapjuk. Oroszország művészetét 22 ikon reprezentálja: Észak-Oroszországot 2, Közép-Oroszországot 1, Novgorod és Pahle művészetét 3-3, Jaroszlavét 2, Moszkváét és külön a moszkvai Kreml fegyvertermi iskoláját 1-1, Guszlica, Velikij Usztyug és a Sztroganov-iskola szintén 1-1 alkotással van képviselve. Jelentősége okán kiemelt, hangsúlyos helyet, méltó elemzést nyer a Vlagyimiri Istenanya ikonja. A könyvben leírtakat érdemes egy fontos mozzanattal kiegészíteni: miután az ikont 1395-ben Moszkvába vitték, a vlagyimiriak Andrej Rubljovval festették meg a másolatát, aki pályafutása egyik nagy remekművét alkotta meg így. A Rubljov-ikon ma a vlagyimiri múzeum féltett kincse. Öt képet pedig nem köt a könyv iskolához vagy régióhoz – közülük egy, a Mandilion a nem emberkéz alkotta képmások közé tartozik. Görögország mestereit 11 mű képviseli, közülük 9 Kréta messze sugárzó műhelyeit. Bizáncot az egyik leghíresebb, méltán nagy tiszteletnek örvendő kép, a Lukács festi a Hodigitria Istenanya ikontjeleníti meg. A kötetet Romániából, Savu Moga köréből származó, Illés próféta mennybemenetelét ábrázoló festmény zárja.

A képekhez mellékelt elemzések kiválóak. Pontosan megadnak minden történelmi, kultúrtörténeti, teológiai és vallástörténeti szempontot, ami a műértéshez szükséges, méghozzá úgy, hogy az olvasót intellektuális útkereszteződésekhez vezetik el, az értelmezés-továbbgondolás alternatív lehetőségeit exponálva. Ezáltal azt a befogadót tételezi fel, akit csakugyan áthat az örök ragyogás. Kézfogás jön létre így szerző és olvasó között. A témához illő, autentikus kapcsolat. Esemény lesz a könyvből. Szellemi találkozás az érdeklődő olvasásból. Igazi nagy pillanat. Hogy megtörténhet, abban komoly szerepe van Seres Bálint elsőrangú fordításának.

A római katolikus egyház katekizmusa mélyenszántóan, a Tízparancsolat összefüggésében, a 8. parancsolat („Ne szólj hamis tanúságot felebarátod ellen”) kapcsán foglalkozik a szakrális művészet kérdésével. Az ikonok világa igaz tanúságtétel. Ha megértjük lényegét, többek lehetünk. Jobbak. Talán igazabbak is.

MARTON GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1