A DESZKA annyival jobb, mint a POSZT, hogy ilyentájt mindig rossz az időjárás, nincs túl sok alternatív lehetőség, és a szállások is nagyon kényelmes közelségben vannak a játszóhelyekhez – tehát koncentrált színháznézés és elmélkedés zajlik.
Amiként impozáns az a 19 kortárs szerzőt tartalmazó névsor is, amely az idei debreceni megszólalókat, darabjukkal és jórészt személyesen is jelen lévőket tartalmazta az 1977-es születésű Vinnai Andrástól az 1918-as születésű Hubay Miklósig. A résztvevők dramaturgként vagy rendezőként is ismertek vagy ismertebbek – Upor Lászlóra, Kiss Csabára gondolok –, vagy éppen debütálók, mint Grecsó Krisztián, a Cigányok című Tersánszky-darab továbbírásával. Beszélgetőtársként pedig jelen volt még Márton László és Verebes Ernő is, ha most aktuális munkájuk nem is szerepelt Debrecenben. Erős mezőny, némiképp igazolja az idei válogató, Fábri Péter derűlátását, miszerint „a kortárs magyar dráma kitűnő állapotban van” – viszont lehet, hogy a színház egésze, illetve a világban elfoglalt helye nincs azért ugyanilyen jó állapotban, s ezt még egy szeletnyi DESZKA is jól mutatta.
Az idei öt napból kiragadott időmennyiségről nem lenne illendő összefoglaló igényű beszámolóval szolgálni, hiszen az a keresztmetszet keresztmetszete lenne, még akkor is, ha a budapesti illetékességű színházi ember budapesti előadást Budapesten néz, tehát a felhozatal egy része már ismerős. Ez A kaméliás hölgy, a Nehéz, a Cigányok, a Szutyok vagy a Völgyhíd esetében így is történt, ezért lehet érdekes, hogy az egyik különleges – akár a bizarr jelzőt is használhatnám – élmény egy futó pesti előadás, Sultz Sándor Zöldalmája volt az én időszeletemben. Bár nem ismerni az idei válogató e vonatkozású részletes indokait, azon túl, hogy eleven, jelen lévő, a kortárs színházi diskurzusban részt vevő szerzőket kellett aktivizálnia a DESZKA küldetése szerint, az kétségtelen, hogy Sultz mindeme kritériumnak eleget tesz. Az ő darabja a főhős miatt a legérdekesebb: Nemes Nagy Ágnes, a tíz esztendeje halott, modern klasszikussá vált kiváló költő, a Nyugat utódjaként létrehozott Újhold nemzedékének vezéralakja a címszereplője. Ez azért elég érdekes dolog, megmozgat versemlékezetet, elevenít iskolai tudást. Amilyen izgalmas és eredeti a meglehetősen bonyolult történet, annyira elveszti önmagát, gondolatkísérlet marad, aminek szálai el-eltűnnek. Vannak, akik még ismerhették személyesen is a költőt, ezért is elég abszurd az élettörténetbeli mozzanatot kriminalizáló cselekmény. (Nemes Nagy 1947-ben Rómában volt ösztöndíjas, ezt kapcsolja össze egy kémnővel való találkozással a szerző. A Melinda nevű repülős, akinek lelke hiányzik, sem a Pokolban, sem a Mennyben nincs, ám a babitsi Elza pilóta című regény történetét hallhatja Nemes Nagytól ezen a véletlen római kávéházbeli találkán.) A Királyhágó utcai lakás nappalijában játszódó esti epizód során NNÁ macskák iránti vonzódása éppúgy belefolyik a történetbe, mint Babits-portréja vagy lelkesültsége a krimik és a Columbo-filmek iránt. Mindez persze nem lenne elmondható dialógushelyzet nélkül, erre van egy nagyon képzetlen, riasztóan alulinformált leányzó, aki szakdolgozatot készül írni a nemzedékről, valamint interjút is kérne a kórházból frissen hazaengedett alkotótól. Ezenközben keresi ördög és angyal – Columbo-formátumban – a kémnő lelkét. Nem csak leírva abszurd, eljátszva is az, és a rendező Kőváry Katalin inkább rádiójáték-üzemmódban tartotta az előadást. Varga Zoltán egy remekbe szabott Columbo- és Szabó Gyula-szinkronhang paródiát rögtönöz: ez azért nem igényel másfél órás körítést. A téma, a hősül választott különleges és rejtélyes személyiségű irodalomtörténeti alak azonban Drahota Andreát hozta vissza a színpadra, és ez mindenképpen óriási nyereség. Finom, bölcs, kiváló kondícióban lévő színésznőt látunk viszont Nemes Nagy Ágnes megformálásával. Fanyar, okos, tartásos asszonyok mindketten.
Az éjszakai beszélgetések a napi látott előadásokról szóltak, a délelőttiek azonban egy-egy fontos kérdéskört tematizáltak. A szombaté a rendező–szerző viszony állandósulásáról és belső dinamikájáról szólt. A beszélgetést vezető Balogh Tiborral és Tasnádi Istvánnal egyetértve így szól a summája: generációs dolog heves ifjúi alkotói lázban nem szétválasztani a műfaj diktálta szerepeket, mindenki csinál mindent, de egy idő után csak úgy van az, hogy valaki elhúzódik csendesebb helyre írogatni, és másvalaki inkább mutogat a térben. Az idő előrehaladtával pedig vagy az írni akaró mondja azt, hogy én is meg tudnám rendezni, vagy a rendező mondja, hogy én is meg tudnám írni. Az előbbire maga Tasnádi a példa, az utóbbira a szöveggel mindig az „egy az azonos értékű alkotóelemek közül” szellemében foglalkozó Vidnyánszky Attila, akinek néha elég egy impulzív cím is egy adott szövegből, aztán már maga lát neki szabni-toldani. (Az elbűvölő-elképesztő vizuális-kultúrtörténeti játék, a Mesés férfiak szárnyakkal éppen a szöveg szintjén a legproblematikusabb.) Ideálisnak mondható a hosszú időre szóló, trilógiát teremtő Márton László–Csizmadia Tibor-kapcsolat, amely az élő szerző célratörő hasznosításának elve jegyében fogant: Márton zokszó nélkül toldotta vagy húzta a szöveget, amint azt az alak testet öltése, a színész alkata megkívánta. Más esetekben a szerző téblábolása a próbán közismerten lehet hátrányos is. A jókedvű, jóízű beszélgetés mindegyik esetre kínált példát.
Két fontos kortárs dráma szólalt meg Debrecenben, s mindkét előadás problémagóc önmagában is, megvalósításában is. A kaposvári Csiky Gergely Színház Portugálja és a debreceni Hubay Miklós-bemutató, az Elnémulás e kettő. Tóth Géza kaposvári színművész rendezte meg a Portugált, ki is mondva, hogy szinte a korábbi híres kaposvári évek és kultelőadások ellenében kínálva az ötletet Schwajda Györgynek, majd halála után, egykori szobájában a kötetet keresve az új igazgatónak, Rátóti Zoltánnak. Színészkezdeményezés, színészi ziccerek, nagy ötletek, játékkedv, elszabadult és elraktározódott, elfedett rutinvágyak törnek elő. Annyira „lubickolnak” az egyébként nagyon jó színészek, hogy szinte erről és semmi egyébről nem tud szólni a Portugál, sőt, visszamenőleg is odavet egy kérdőjelet, hogy vajon mi tudott akkorát szólni benne egyáltalán. Feltűnően a kilencvenes évek elejéhez tapad a darab, és az előadás nem tudja, s tán nem is akarja ezt a részét aktuálisabbra hangolni. Recsegő zenegép van – nem flipper vagy „vékony tévé” –, s a falut nem egy road-show érkezése villanyozza fel, hanem a vurstlié és a Fradié… Saját „életkoránál”, tizenhárom-tizennégy événél is idősebbnek tűnik olykor a mű a többszöri befejezéssel, a bizonytalan gyilkossággal, a „minden így megy tovább” kép kimerevítésével. Ugyanakkor a „portugál” szál, a költői szöveg Némedi Árpádnak jól áll, és közös jeleneteik zöme Masnival (Német Mónika) megemelik a vérnaturalista játékmodort.
Nyári Oszkár a Pestet járt, piperkőc taxis Csipesz figuráját (Bán Jánosét, ha úgy tetszik) többszörösen megcsavarta, felturbózta, szétszedte és összerakta, s ripizés ide, ripizés oda, dőlni lehet a kacagástól. Tudatos építgetés eredménye lehet az alapja, nem pusztán a megcélzott „életből ellesés”. A Portugál hatalmas sikere, hatásmechanizmusa, szerepeinek önértéke – egyszersmind a művészszínház–közönségszínház színészileg megélt minőségei is új megvilágításba kerülnek a kaposvári „jutalomjáték-feelingen” eltöprengve.
Az Elnémulás, a debreceniek stúdiószínpadi előadása Árkosi Árpád rendezésében rendkívül igényes, tartalmas, színvonalas, komoly munka. Éppen a beleölt rengeteg energia miatt látszik még élesebben, hogy nehezen vagy alig válik színházzá. Gondos, míves esszé marad, ráadásul a téma maga, egy nyelv pusztulása sem annyira fenyegető, mint akár a nyolcvanas évek romániai történéseinek tükrében látszódott, vagy ahogy a drámát ihlető friuliak esetében, akiknek kihaló nyelvén játszották el voltaképp először a darabot. Árkosi színpada és főleg a csuvas zene, a leánykórus fegyelmezett és szép részvétele valahogy finnugor ügyként tünteti fel az utolsó asszony drámáját, s talán orosznak az elnyomó, többségi hatalmat, ahová a renegát börtönőr, az asszonyt teherbe ejtő katona is tartozik. Ám a főhősnő ruhája és sminkje inkább amerikai indián asszonyt sejtet. Teljesen megbolydítja a képletet – s erre a problémákat felvető beszélgetésen sem volt mód kitérni –, hogy miért a kereszténység, a kereszttel közelítő szerzetes jön az érdeklődő kutatók nevében, mintegy a katolicizmust állítva szembe a pogánysággal, s a hittérítőket egyben a népirtókkal is azonosítva (mely éppen az orosz példán nem áll meg). Patrick, a nyelvész pap szánja a pince (?) börtönében vagy posztmodern napjaink diszkóoszlopainak rácsa mögött sínylődő, kiszolgáltatott asszonyt, és tudásvágya s egyben elnyomott férfiassága is megpendül. (Egyiptomi piramis-mély is lehet persze a helyszín, de volt, aki szabadkőműves jegyet látott benne: Kiss Beatrix díszlet- és jelmeztervező megizzasztotta a nézői képzeletet.)
Nagy terhet ró az eszmei és stiláris veretesség, emelkedettség a három szereplőre: Újhelyi Kingán lelki nyomás is lehet, hiszen várandós kismamaként játssza el a várandós asszonyt, akinek kimetszik a magzatot a hasából. Gyönyörű, tiszteletet parancsoló módon oldja meg ezt a képtelenséget, hangja, éneke pedig tisztán zengő, a leghitelesebb minden közül. Bakota Árpád és Kristán Attila is minden elismerést megérdemel, nemkülönben a zenét összeállító Horváth Károly, valamint a szöveget derekasan meghúzó dramaturg és a rendező: de még így is zavart az összkép: oratorikus és irodalmi színpadi a benyomás.
Urbán Andrástól, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatától a „megszokott”, azaz stilárisan markáns védjegyű előadást hívta meg Fábri Péter, hiszen zseniális kortárs költő a szerző: Tolnai Ottó. Visszakanyarodunk Sultzhoz, hiszen ott is különleges érték volt Nemes Nagy „játékba hozása” vagy éppenséggel Drahota Andreáé – tehát elsődlegesen nem színházi-formanyelvi alapozású az élmény. Itt Tolnai Ottó a legnagyobb nyereség, az ő vajákos világos versnyelve, a motívumok patchworkje, egymásra húzott sávjai: a délvidéki elfekvő és Ezra Pound találkozása Kisinyovban, mondhatnánk klasszikusok után szabadon. Tele Wilhelm-figurákkal, helyi csudás emberekkel Tolnai világa, ugyanakkor általános nagy emberi tapasztalásokkal, halállal, elesettséggel, a kisemmizettek perspektívájából megírt helyzetekkel. Elegáns, kottatartóra tett szövegoldalakkal kezdenek, s csak fokozatosan szabadul el a képi és hangzó őrület: döbbenetes képek váltakoznak henye hatásvadászattal, indokolhatatlan blöffökkel, értelmetlen, pazarló ötletekkel. Három zebra kitömve. Miért? Csak. Cukoreső a cintányérra. Ezek az egyébként erős képek legalább nem képezik le a szöveget, sem metaforikusan, sem metonimikusan nem érintkeznek vele. Így vannak, és kész.
A bioenergiát szolgáltató emberi generátorok közül csak a két nő válik igazán ki: Erdély Andrea és Béres Márta, a négy férfi kevésbé önálló. Mondják, éneklik, skandálják, vinnyogják: de legalább Tolnai-szöveget mondanak. Lehet, ez minimalista megközelítés, és az Urbán András-jelenség tárgyalása jóval többet érdemelne. Többedik alkalomra is főként színészpedagógiai hatása felől hagy kétségeket – egyelőre azonban, ha és amint a DESZKÁT széles szemhatárú intézménynek és eseménynek tekintjük, ottlétét igazoltnak és vitára serkentőnek vélhetjük.
BUDAI KATALIN
