Ibusár mellett minden bizonnyal Irgács az a képzeletbeli magyar falu, amelyik a legtöbbször jelent meg 1998-as ősbemutatója óta a hazai színpadokon. A Portugált, ha jól számoltam, jelenleg nyolc magyar nyelvű színház tartja repertoáron. A Katona József Színházban Lukáts Andor rendezésében 1998-tól folyamatosan játsszák, a többi, jelenleg látható előadás viszont vidéki helyszínekhez (Zalaegerszeg mellett Kaposvár, Székesfehérvár, Pécs, Győr, Miskolc, Újvidék) kötődik. Lehetne ennek az is az oka, hogy a darabban megjelenő falukép a ráismerés élményéhez segítheti a vidéki nézőközönséget, és így alkalmat adhat arra, hogy saját életére, saját problémáira is rálásson, de a zalaegerszegi előadásra ez csak kis mértékben igaz. A tragikomédián belül itt egyértelműen a komédia felé billen a mérleg.
Holott az irgácsi kocsmában a magyar vidéki élet számos fájdalmas velejárója megjelenik: munkanélküliség, alkoholizmus, kilátástalanság. Az ősbemutató óta pedig, ha változott is a helyzet, az nem jó irányba történt. Akkor még Bece elvágyódása, tervezett portugáliai utazása bírt valami romantikus és a helybéliek számára érthetetlen színezettel, ma a legkisebb faluban is mindennapos tapasztalat, hogy a szomszéd lánya Angliában mosogat egy konyhán, a sógor fia pedig egy gyárban dolgozik Németországban. És ebben semmi romantika sincs, kalandvágy is kevés, egyszerűen nem tehet mást, mert itthon nincs munka. Ezt írja meg Tóth Krisztina egyik megrázó novellájában, Kitántorogtak címmel ( Hazaviszlek, jó? Magvető, 2009) a kamaszkorból alig kinőtt szabolcsi hentes fiúkról, akik nekivágnak a vakvilágnak, és tizenöt évre elszerződnek egy lappföldi húsüzembe.
A Lendvai Zoltán rendezte előadás azonban kívülről, Bece, a pesti vendég szemszögéből néz rá erre a világra, többet látva a megmosolyogtató furcsaságokból, mint a nagyon is komor valóságból. Ebben persze magának a darabnak is szerepe van. Mondhatjuk úgy is, hogy Egressy Zoltán nem Háy János. Egy interjúban a szerző maga hangsúlyozta: „Budapest belvárosában nőttem fel. Amit írtam, nem élettapasztalatból táplálkozik, pusztán csak képzelet. (…) sokszor a nyelvi humor segítségével próbálok megfogalmazni olyan dolgokat, amelyeket talán komolykodva kellene egyesek szerint. (…) Nehéz egyensúlyt találni.” („Valami az én kis játékomból” Tarda Orsolya beszélgetése Egressy Zoltánnal, Kritika 2001/5.) Éppen ez, az egyensúly megtalálása komédia és tragédia, humor és komolyság között lehet a darab színrevitelének egyik legfontosabb kérdése.
Az előadás nem kötődik szorosan a mához, játszódhat a kilencvenes években is, és külsőségei szerint akkor is játszódik. A színpadi tér – Túri Erzsébet munkája – két részre oszlik. Az egyik oldalon a kocsma: piros műbőr székekkel, kockakővel. A lambériás söntés polcain műanyagkanna, oldalán Fradi-zászló, hátul tele szemetes konténer – hiteles kocsmahangulat. A színpad túlsó oldalán a külső, gát melletti helyszín viszont urbánus környezetnek tűnik a rozsdás vascsövekkel, graffitis fallal és a kibelezett kanapéval. A természetet néhány poros és csenevész, messziről inkább pálmának, mint akácnak látszó fa jelképezi. Talán Reviczky Gyula Pálma a Hortobágyon című versére utal: „Hideg földön meg nem él a pálma.” (Érdekes, hogy az említett interjúban Egressy Zoltán Reviczkyt kedvenc költői között emlegeti.) A jelmezeket Kárpáti Enikő tervezte, összegyűjtve a kilencvenes évek elejének-közepének emblematikus ruhadarabjait a nagyon színes zakótól a susogós mackón keresztül a holdjáró csizmáig.
A Portugál töretlen karrierjének egyik oka a jól kidolgozott karakterekben rejlik, és a színészek jobbára élnek is ezzel a lehetőséggel. Farkas Ignác kocsmárosa az előadás minden szempontból legjózanabb szereplője. Nem csupán azért, mert ő csak mások poharába töltögeti a „piros bort”, hanem azért is, mert ő az, aki a leginkább a helyén érzi magát abban a közegben, amelyben él. Azon kívül, hogy szeretné a lányát boldognak látni, egyetlen be nem teljesült álmát tudja megnevezni. („Egy néger nő. Az jó lett volna. […] Vártam, hogy bejöjjön, de nem jött.”) Egyszerű, látszólag eszköztelen játéka is megkülönbözteti a többiek külsődleges eszközökben bővelkedő szerepformálásától. Kovács Olga Masnija kezdetben tűzrőlpattant, darabbeli koránál gyerekesebb vadóc, aztán ahogy szerelmes lesz, lágyabb vonásokat mutat meg, majd az előadás végén elcsendesedve zárkózik magába. Barsi Márton Becéje inkább kialakulatlan és bizonytalan egyetemistának tűnik, mint a mindennapokba beleunt bölcsésznek, akit hatalmába kerített az elvágyódás saudade-érzése. De különben is elmondható, hogy ez a momentum nem kap hangsúlyos szerepet az előadásban. Talán az a jelenet a kivétel, amelyben Masnival a színpad és így a mindennapok fölött, a levegőben bicikliznek. Csipesz (Besenczi Árpád) ugyan visszamegy Pestre, de csak kényszerből, és rövid időre. Aztán visszatér példás türelemmel viselt feleségéhez és kedves ivócimboráihoz, hiszen, ahogy fogalmaz: „Én itt vagyok próféta.” Besenczi Árpád amellett, hogy könnyed profizmussal hozza a jópofa, állandóan heherésző karaktert, érzékelteti a feleségével való, mindenen túli összetartozásukat is. Tánczos Adrienn (Asszony) ugyanezt mutatja meg a másik oldalról, és meggyőzően, apró mozzanatokból, gesztusokból építi fel az alkoholista feleséget. Kanda Pál is ezt teszi Sátán alakját megformálva, azzal a különbséggel, hogy neki szinte egyetlen szava sincs a darabban, így mozgásból, hangokból és testbeszédből rakja össze az eső-kelő, matt részeg, a világban már csak ebben az állapotában, és így önmagába zártan létező férfit. Urházy Gábor László (Retek) alakításában is fontos szerepet kap a mozgás és a testbeszéd: nyak-, váll- és kartartása a gumibot és egyenruha nélkül maradt, kényszervallatás miatt kirúgott „fakabátot” idézi – rendőregyenruha helyett tréningruhában vagy kihízott, túl rövid öltönyben. Az ő jelenléte a leghangsúlyosabb a színpadon, néha egy árnyalatnyival hangsúlyosabb a kelleténél. Bellus Attila plébánosa szelíd, megértő közvetlenséggel kapcsolódik a falu és a kocsma életéhez, a szenvedést azonban nem bírja a túlvilági üdvözülés reményében sem elfogadni. Debrei Zsuzsanna Bece üzletben és külsőségekben hívő feleségeként jobban nem is üthetne el férjétől.
A féltékenységből gyilkossá váló Retek letartóztatása és az idegen távozása után az irgácsi kocsmában az élet visszazökken a szokott kerékvágásba, Masnit leszámítva továbbra sem érdekel senkit, hogy hol van az a bizonyos Portugália, hogy létezhet-e másfajta élet akár ott, akár valahol máshol. Csipesz felesége a holdjáró csizmában kibotorkál a kocsma mögé, a többiek felsegítik a szemetes konténer tetejére, aztán táncolni kezdenek. Masni a kocsmában marad, és katatón módszerességgel pucolja az ebédhez való sárgarépát. A tapsrendhez a színészek állóképbe merevednek, esszenciáját adva az előadás egészének. Lent, a kocsmában a falubeliek, fent, a rozsdás emelvényen Bece. Nincs közük egymáshoz.
