Ruszt József naplójának még kiadatlan részén dolgoztam éppen, amikor szólt a telefon, s egy ős egyetemiszínpados, F. Tóth Tibor érdeklődött: miért nem voltam ott Csányi Árpád temetésén. Nem tudtam rögtön válaszolni. Megzavarodtam, mert eltévedtem az időben. Hiszen Rusztnál épp azt olvasom, hogy Csányi milyen remek díszletet talált ki az 1968-as, híres A pokol nyolcadik köre-előadáshoz, ugyanakkor a tervező halálhírével szembesülök. Rossz érzés fogott el, amiért felületesen követtem a híradásokat, vagy elkerülte figyelmemet, hogy a halk szavú, nevetős szemű Csányi Árpád 82 éves korában elhunyt.
Rövid időre kötött össze bennünket a közös munka. Nagyjából egy időben kerültünk az Egyetemi Színpadra, ahol 1967-től Lux Adorján és Csíkos Attila után és mellett ő lett a harmadik huzamosabb időre oda kötődő tervező. Kezdetben elsősorban Ruszttal dolgozott (a Halász Péter-darabon kívül: Pör a szamár árnyékáért, A végzetes szerelem játéka, Cselédek, Tornyos Péter, Gerson du Malheureux, II. Edward), de tervezett Zsámbéki Gábornak (A zongora – Incidens az Ingeborg-koncerten, A toborzótiszt), Verebes Istvánnak (Endre, magyar királyfi) és Bodnár Sándornak is (Hely és idő – Lakoma).
Nála láttam és tőle tanultam meg azt, hogy miként dolgozik a tervező, s mennyi a végeredményben az, aminek a rendező, a körülmények és a rendelkezésre álló pénz szab határokat, hogy mily kiszolgáltatott és alázatos szerepe van a tervezőnek, de azt is, hogy az alkalmazott művészetben hogyan és mennyire tud érvényesülni az alkotó fantázia, a stílus- és emberismeret. Csányi Árpádot soha nem láttam látványosan dühöngeni, de bosszankodni igen. Tudomásul vette, hogy az egyetemistáknál nincs pénz, tehát nagyon egyszerűen kell megoldania a feladatát. Azt is, hogy minimális technika és világítási eszköz áll rendelkezésére, tehát nem álmodhat bonyolult tereket és szerkezeteket a színpadra. Éppen ezért a díszletei – mert ott elsősorban azt készített – mindenekelőtt funkcionálisak voltak, s az egyes helyszínek megkülönböztetésére csupán a legszükségesebb jelzést használta. Kedvelt formája volt a dobogó, amely megfelelt az akkor ott megforduló rendezők elképzelésének is, akik előszeretettel hangsúlyozták a színpad a színpadon elvét. Szerette a függönyöket, a lepleket, a kelméket, ezekkel különleges, rafinált tereket tudott kreálni. Az idézett darabok és rendezők sora is jelzi: minden műfajban és stílusban otthon volt.
Csányi Árpád Debrecenből Ruszt ajánlására ruccant át az Universitas Együtteshez, ugyanis őt a rendezővel már a cívis városban is számos közös munka fűzte össze. Ruszt később is hívta, így a kecskeméti időszakának két emblematikus előadását, a III. Richárdot és a Don Carlost is Csányi tervezte.
Hűséges természetéből adódott, hogy csupán néhány színház tagja volt, miközben az ország csaknem valamennyi teátrumában dolgozott, sőt határon kívül is. Ugyanazt a drámát – például a három magyar klasszikust – többször is újraálmodta, más-más rendezők mellett, s mindig új nézőpontot érvényesítve, különböző stílusvonásokat felerősítve.
Grafikusnak készült, amikor 1948-ban megnézte az Oláh Gusztáv rendezte Szentivánéji álmot, s ez az élmény egy csapásra megváltoztatta érdeklődését. 1949-ben felvételizett Oláhhoz a Magyar Iparművészeti Főiskolára, és 1954-ben végzett a díszlet-jelmeztervező szakon. Két évet töltött a Fővárosi Operettszínházban, amikor rádöbbent: a szakmát igazán csak vidéken lehet megtanulni. Elment tehát Debrecenbe, ahol 1956-tól tizenkét éven át maradt a Csokonai Színház tagja. 1968-ban szerződött a Nemzetibe, ahonnan 1989-ben vonult nyugdíjba. Több mint négyszázharminc előadásban működött közre. Legfontosabb terveit és makettjeit az Országos Széchényi Könyvtárnak adományozta, hogy megőrződjenek az utókornak. Kétszer, 1961-ban és 76-ban kapott Jászai Mari-díjat, 1978-ban Érdemes, 86-ban pedig Kiváló művész lett.
Sok kiállításon vett részt. Egyéni bemutatkozására nemcsak idehaza (például Debrecenben, Gyulán, a pesti Várszínházban vagy az új Nemzeti Színházban) került sor, hanem külföldön is, többek között Bécsben és Tokióban. A tavalyi, jubileumi POSZT-ra készült az a húsz művész munkáiból válogatott tárlat, amelyre még ő maga adott képeket. Ezt, A magyar színjátszás szcenográfiájának kiemelkedő munkái című kiállítást a fővárosban, az Erzsébetvárosi Színházban idén március–áprilisban is lehetett látni, de ennek megnyitását már nem érhette meg.
Egy szerény, dolgos, háttérben maradó, jelentős értékeket teremtő, stílusérzékeny tervező-művész távozott közülünk, aki emberségével és alázatával is hatott azokra, akiknek megadatott a szerencse, hogy vele dolgozhattak.
NÁNAY ISTVÁN