Egyre gyakrabban találkozunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek próbálják újraértelmezni iskola és színház viszonyát, és nem a színházban, hanem a gyerekek számára ismerős terepen, az osztálytermekben képzelik el a színházi nevelés bizonyos lépéseit. Az elsősorban német minták alapján nálunk is megjelenő osztályterem-színházi előadások némelyike, mint például a szemlére is meghívott Klamm háborúja vagy a Helló, náci! (mindkettő a Kolibri Színház produkciója) lassacskán e műfaj klasszikusává válik, és mind több társulat próbálkozik hasonló darabokkal. Most először került sor ezeknek az előadásoknak a seregszemléjére, mégpedig egy magánkezdeményezésnek köszönhetően. A dr. Polgár András által létrehozott Polgár Krisztina Emlékalap ugyanis támogatni kívánja olyan színdarabok iskolai bemutatását és utánjátszását, amelyek „tematikájuknál és formájuknál fogva egyaránt alkalmasak arra, hogy iskolai közegben szólítsák meg a diákokat”.Az idézet abból a pályázati kiírásból való, amelyet 2010 őszén tettek közzé.Példát is megjelöltek: a Krétakör hamlet.ws előadását, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen minőségű, logisztikai igényű, de nem feltétlenül ilyen stílusú előadásokat várnak. Előny, ha az adott előadás a célzott korosztály számára fontos kérdéseket vet fel, és ha feldolgozó beszélgetés vagy foglalkozás társul hozzá.

 

kolibri - hellonaci 5
Helló, náci! – Szanitter Dávid, Ruszina Szabolcs és Mészáros Tamás (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A zsűri (Nánay István, Vekerdy Tamás és Gáspár Máté) a 204 pályázatból húszat választott ki, és közülük végül tizennyolcat mutattak be a szemlén. Ahogy az a kétnapos rendezvényt lezáró kerekasztal-beszélgetésen is felmerült, a látott előadások alapján legalább három kérdéskör vethető fel. Az első egy definíciós probléma: mit jelent az, hogy tantermi színház? Csak az osztályteremben játszott/játszható előadások tartoznak ide, vagy azok is, amelyek az iskola más tereiben, például egy tornateremben, aulában, folyosókon stb. előadhatók? Az előadások nagyobb része megfelelt az osztályteremben játszhatóság követelményének, és ez a gyakorlatban is bebizonyosodott, hiszen a szemle másik helyszíne a MU Színház mellett a vele csaknem szomszédos Bárdos Lajos Általános Iskola és Gimnázium volt.

Komolyabb eltérések a vitában felmerülő álláspontok között inkább a tanterem és a színház, vagyis a pedagógiai és színházi szempontok arányának, egymáshoz való viszonyának megítélésében voltak. A zsűritagok hangsúlyozták, hogy elsősorban színházi, esztétikai értelemben értékes előadásokat szeretnének eljuttatni az iskolákba. A legélesebben ez a kérdés a PanoDráma Roma/nem roma – honnan a gyűlölet? című előadása utáni vitában vetődött fel. Feyer Yvette színész-drámapedagógus roma és nem roma fiatalokkal hozott létre egy drámapedagógiai programot, amelyben a résztvevők saját tapasztalataikból kiindulva apró jeleneteket adnak elő, és ezekben a romák és nem romák közötti, tipikus vagy kevésbé tipikus konfliktusokat jelenítik meg. A pedagógiai szempontból kifejezetten fontos program színházi értelemben nem volt összemérhető a szemlén túlnyomórészt jelen lévő, profi színészekkel dolgozó profi társulatok előadásaival. Ez önmagában még nem lett volna baj, az már igen, hogy az előadást követő vitában a színházi oldalról érkező résztvevőknek ezt nem sikerült jól artikulálni a fellépő fiatalok felé, így számukra minden bizonnyal a kudarc és az elutasítás érzése marad meg erről a napról, még akkor is, ha a jelen lévő néhány pedagógus próbálta oldani a helyzetet, és hangsúlyozni az előadás értékeit.

A harmadik felvetés azzal volt kapcsolatos, hogy a színház túlsúlya a közönség soraiban is megmutatkozott. Ez persze általában is elmondható a színházi fesztiválokról, itt azonban különösen fontos lett volna, hogy több középiskolás néző legyen, hiszen az előadásokat követő foglalkozások így sokszor erőltetettre, művire sikerültek, akármilyen jól építették is fel azokat. Játéknak nem rossz, de azért van abban valami megmosolyogtató, ha színikritikusok és színházi szakemberek „játsszák el” a diákok „szerepét”, próbálnak válaszolni a nyilván nem rájuk szabott kérdésekre. És így a színészek is ritkán kerültek olyan helyzetbe, hogy reagálniuk kelljen a nézők viselkedésére, közbeszólásaira, ami egy tantermi előadással általában vele jár. Másrészről viszont éppen a tantermi jelleg szab fizikai korlátokat annak, hogy több civil néző is beférjen oda. A kerekasztal-beszélgetésen Schilling Árpád is a gyerekeket és a pedagógusokat hiányolta, valamint azt, hogy elmaradt az alapfogalmak tisztázása, és annak a kimondása, hogy a pedagógiai szempontok mennyire fontosak az előadások megítélésében. Tény, hogy ezúttal a színház hangsúlyosabb szerepet kapott, de ez is, ahogy a többi felvetés is, betudható annak, hogy a szervezők és a zsűri is kísérleti terepen mozogtak, hiszen első alkalommal került sor ilyen típusú rendezvényre.

Térjünk rá most már az előadásokra! Egy részük évek óta játszott, sikeres produkció, amelyeknek szerepük van abban is, hogy a tanteremszínházi forma kezd nálunk is polgárjogot nyerni, és bevonulni az iskolák életébe. Ilyen a már említett Klamm háborúja Scherer Péterrel. Sőt, ugyanennek a darabnak egy másik, a nagyváradi Pál Hunor által előadott változata is bekerült a versenyprogramba. Idetartozik a Krétakör Színház hamlet.ws-e, vagy a KoMa Társulat szintén évek óta, sok helyszínen játszott Plazmája. De szép számmal kerültek be a válogatásba újabb vagy még nem is játszott, éppen csak összeállt, sőt, még csaak összeállóban lévő előadások. Ezekre általában elmondható az is, hogy – egy-két produkciókivételével – még sok a bizonytalanság a színházak részéről abban a tekintetben, hogy milyen típusú, hatásosnak ígérkező foglalkozásokat társítsanak az előadáshoz. (A Kolibri Színház előadásai e körben is jó mintát adhatnak.)

Ezeknek az új előadásoknak a létrejöttében már a pályázatnak is szerepe lehetett. Ilyen például a Lakmusz Csoport A palacsinta hangja című kísérlete Kárpáti István rendezésében. A címadó antológia tiszabői cigánygyerekek írásaiból állt össze, amelyek az 1990-es évek közepén születtek egy Imrei István nevéhez fűződő pedagógiai kísérlet keretében. A gyerekek álmait, naplórészleteit, az általuk kitalált meséket tartalmazó kötetből Nagy Mari, Tóth Ildikó és Nagy Zsolt mondtak el részleteket, miközben – az írások alkotóihoz hasonlóan – mesét írtak, képet faragtak. A meglepően erős, sokszor kifejezetten költői szövegek a közönség körében helyet foglaló színészek előadásában jóféle, intim közösséget teremtettek, ahonnan tovább lehet majd lépni egy – a szemle idejére még nem kialakult formájú – beszélgetés, feldolgozás irányába.

Szintén nem készült el még teljesen a kaposvári Csiky Gergely Színház Osztályellenség című előadása. Nigel Williams darabja azok közé tartozik, amelyek egy vagy több, az iskolákban gyakran felmerülő társadalmi-szociológiai problémát tematizálnak. A Tóth Géza rendezte előadásban egy kezelhetetlen, a tanárokat sorban elüldöző, erősen hierarchizált osztály dobol, ordít, verekszik, veszekszik körülöttünk. Először örülnek, hogy ismét sikerült egy tanárt megfutamítaniuk, aztán lassacskán rádöbbennek, hogy a magukra hagyatottság sem vonzó perspektíva. Mi lesz velünk? – kérdi egyikük az előadás végén, és ezután következhet majd az a foglalkozás, amely a lehetséges válaszokat keresi a kérdésre, amely a nézőben óhatatlanul felidézi az iskolakötelezettségi korhatár leszállításáról mostanában zajló vitákat: tényleg, mi lesz velük?

Az Osztályellenséghez hasonlóan a Jászai Mari Színház és a SZÍN-MŰ-HELY közös produkciója, a Harsányi Sulyom László rendezte Első óra is az osztályon belüli erőviszonyokat és erőszakot vizsgálja, de a vesztesek, a gyengék és kiszolgáltatottak szemszögéből. Egyetlen szereplője a Rusznák András alakította fiú, akit rendszeresen megvernek és megaláznak az osztálytársai. Milyen védekezési stratégiák lehetségesek, ki lehet-e törni az örök lúzer szerepköréből? – veti fel az előadás a kérdést, amellyel így vagy úgy, elszenvedőként, agresszorként vagy szemlélőként szinte minden diák találkozik iskolai évei alatt. Ez az előadás már több iskolát is megjárt, így Rusznák András arról is beszámolhatott, mennyire különböző a fogadtatása, és ez milyen új, váratlan helyzetek elé állítja a színészt.

Míg az előbbi két darab cselekménye szerint is az iskola falain belül játszódik, a Nézőművészeti Kft. A gyáva című előadása (rendező Scherer Péter) azon kívül, a főszereplő fiú szobájában, de egy a középiskolás korosztályt nagyon is közelről érintő problémával szembesít, a drogfüggőséggel. A darab szövegét egy kábítószeres fiú naplójából, a főszereplő színész, Kovács Krisztián saját emlékeiből, más szövegekből és improvizációkból gyúrta össze Gyulay Eszter dramaturg. Az előadás túlnyomó részében a fiú monológját halljuk arról, hogyan hullott szét a családja, hogyan kezdett el drogozni, milyen stációkon ment keresztül, hogyan próbált leszokni. Időnként bejön a szobájába az apja (Scherer Péter), és a fiú visszaemlékezéseit a jelenben játszódó párbeszédek váltják fel, amelyek mindegyike kommunikációs rövidzárlatba torkollik. Kell egy kis idő, amíg a narrációs váltások világossá válnak, de attól kezdve már jól működik ez a szerkezet. Kovács Krisztián látszólag eszköztelen, a történet hétköznapiságát és drámai erejét egyszerre közvetítő, meggyőző alakítása egészen bizonyosan megfogja a célzott iskolás közönséget is.

Áttételesebben, a mesék nyelvén szól társadalmi problémák soráról – előítéletekről, diktatúráról, propagandáról, korrupcióról, a nők tárgyként kezeléséről – a KoMa Társulat Sárkány című bábelőadása Vékes Csaba rendezésében. Díszletnek elég néhány pad, a tábla és a színészek teste, akik ezzel az előadással bizonyítják, hogy bábokkal is kiválóan boldogulnak. A Lánc L. Ottó lovag hőstetteiről szóló történetet a Parti Nagy Lajos magyarította szövegnek köszönhetően sok humor és irónia fűszerezi.

Teljesen másféle programot kínált a vállaltan a pedagógia és a színház határterületén működő Káva Kulturális Műhely, akik nevükben is erre a köztes helyzetre utalnak. Akadályverseny című programjukat a Krétakörrel közösen hozták létre. Mivel idő- és helyigénye miatt a szemle keretében nem lehetett eljátszani, egy filmet vetítettek le róla. A megadott feladat szerint a foglalkozásokon részt vevő gyerekeknek azt kellett eldönteniük és megtervezniük, hogy milyen falfestménnyel díszítsék iskolájuk egyik falát. A közös munka során számos feladatot kellett megoldaniuk, beleértve a tanáraik közti (megtervezett) konfliktusok kezelését, értékelését is.

A zsűri végül a tizennyolc bemutatott előadásból tizenegyet talált támogatásra érdemesnek. A Kolibri Színháztól a Helló, náci!-t és a Klamm háborúját, a KoMa Társulattól a Sárkányt és a Plazmát, a Krétakörtől a hamlet. ws-t, az Orlai Produkciótól a Kisded játékokat, a Lakmusz Csoporttól A palacsinta hangját, a K.V. Társulattól a Fellebbezést, a Káva Kulturális Műhely Akadályversenyét, a kaposvári Csiky Gergely Színháztól az Osztályellenséget és a Nézőművészeti Kft.-től A gyávát. A szétosztott húszmillió forintnak köszönhetően 166 tantermi előadás valósulhat meg az elkövetkező egy évben. Ez azt jelenti, hogy harmincfős osztályokat feltételezve ötezer diák láthat színvonalas, a saját helyzetére, életproblémáira reflektáló előadásokat, és vehet részt ezek feldolgozásában. Egy ilyen program hosszú távú hatását szinte lehetetlen felmérni, és manapság nem divat olyasmibe pénzt és energiát fektetni, aminek nincs azonnali, anyagiakban kimutatható eredménye. Ezért is tiszteletre méltó vállalás a Polgár Krisztina Emlékalapé. Csak remélni lehet, hogy lesz folytatása ennek a szemlének és ennek a programnak, és segítségükkel a tantermi színházi forma egyre inkább bevett eszköze lehet a színházi nevelésnek.

 

TURBULY LILLA

 

 

NKA csak logo egyszines

1