Méltán tartozik a világszerte számon tartott fesztiválok sorába a Budapesti Tavaszi Fesztivál. Hogy mióta, arra aligha adható konkrét válasz – miként színvonalgörbéjének rajzolgatása sem kecsegtetne érdemi eredménnyel. Egy-egy fesztivál tényleges „haszna” sem mérhető, hiszen esetlegességek erdején át vezet az út a nézőkhöz-hallgatókhoz – s a visszajelzés hasonlóképp kiszámíthatatlan. Ami viszont egyértelműen minősíti: a változó történelmi (financiális) helyzetben sem lehetetlenült el; él, tartalmilag építve a korábbi évek tapasztalataira, ráadásul, egyre szélesebb közönségréteggel számolva. Története során mérföldkőnek bizonyult a Művészetek Palotája; reprezentatív helyszíne önmagában is jelentős húzóerőt jelentett a nemzetközi kultúrturizmusban. De az épület szerepe-jelentősége nem merül ki ebben; rendezvényeinek évadokra tervezett választéka, kínálata egyszersmind konkurenciát jelentett, s még igényesebb minőségi műsorösszeállításra sarkallta a BTF mindenkori programfelelőseit (mert nemcsak a nemzetközi közönség számára jelentett és jelent vonzerőt, hanem a nemzetközi előadógárda élvonala is szívesen látogat ide – ennek következtében a közönség évtizedek óta nélkülözött kényeztetésben részesül, tehát más alapállásból közelít a mindenkori kínálathoz).

Egyszerre könnyebb és nehezebb is lett tehát érdekes-vonzó programok kitalálása és realizálása – szerencsére, aktualitás idén is bőven kínálkozott. A szinte áttekinthetetlenül gazdag, sokszínű zenei kínálaton belül több tematikus sorozatra nyílt lehetőség; hazánk EU-elnökségének idején különösen aktuális a „Vendégünk Európa” gondolat, s Liszt Ferenc születésének bicentenáriumi évében szinte kötelező érvényű a LISZT 200 projekt (ez utóbbiban hazai és külföldi előadók egyaránt részt vettek).

Fájhatott az érdeklődő feje, milyen szempontok alapján válogasson! S ha képes volt meggyőzni önmagát, hogy nincs „potenciális jó” választás, csupán az a kérdés, a látottak-hallottak iránt mennyire képes fogékonynak lenni (azaz, az élményeket beépíteni az életébe, a tanulságokat pedig kamatoztatni) – voltaképp nem kell megbánnia bármely választását.

A legnagyobb tanulságok azok, amelyek túlmutatnak az adott jelenségen, műsoron – a legmaradandóbbak pedig a katartikus élmények. Ez utóbbiból kevés jutott, az előbbiből annál több – következzék belőlük személyes válogatás!

Amire még nem volt példa: operára adott felkérést a BTF – ilyenkor nem érdemes szálazni a miérteket, inkább annak kell örülni, hogy vajúdásmentesen került előadásra olyan mű, amely e felkérés hiányában aligha született volna meg (köztudottan drága műfaj az opera, nem csak szponzort, de mecenatúrát igénylő, s a megkomponálástól hosszú az út a színre kerülésig, a repertoáron-maradás problematikájáról nem is szólva). Fekete Gyula Excelsior! című operáján érződik, hogy kedvvel, könnyű kézzel komponálta a szerző – minél kevesebb műfajtörténeti ismerettel, elvárással közeledett valaki az újdonsághoz, annál könnyebben tudta elfogadni. A műsorfüzet ismertetőjének információi csak részben jelentettek támpontot, a tényleges produkcióra hagyatkozva viszont épp a címadó gondolat maradt – az alcím értelmében: Liszt Ferenc mennybemenetele – a hangzó előzmények után is dramaturgiailag szervetlen. Kis túlzással azt mondhatjuk, Liszt nem főszereplője a „részben komoly” színpadi műnek, egyike csupán a többi szereplővel több-kevesebb kapcsolatot tartóknak. Feltűnően szép részlete a hang-kép mozaiknak az általa énekelt Magnificat, markánsan egyénített a pápa, a bíboros és a szolga Spiridion alakja – de leginkább önmagukban hatnak a részletek.

Inkább ötletes, mint invenciózus vállalkozás volt Liszt Krisztus-oratóriumának szcenírozása. A debreceni Csokonai Színház előadása mégis sikert aratott a Fesztiválszínházban, jóllehet a járulékos elemek leginkább csak illusztratív funkciót töltöttek be. De legalább történt kísérlet valamiféle „összművészeti” vállalkozásra – s aki egyébként hosszúnak találta volna a hallgatnivalót, könnyebben elmúlatta az időt.

Elrepült a templomi hangversenyre engedélyezett egy óra, amikor a Belvárosi Szent Mihály templomban a Honvéd Férfikar énekelt. Liszt egyházi műveit hirdette a program, közülük hetet hallottunk, a Pater nostert ihletett-szép fohászként, a 129. zsoltárt szólista kvalitású énekkari tag közreműködésével (érdemes lett volna feltüntetni a szólisták nevét). A vendégkarmester Rózsa Ferenc többnyire meg tudta valósítani koncepcióját. Ha az énekesek feszülten a kottát nézik, nincs mit tenni. Ahol az előadó megelégszik a szövegmondással, nem jön létre az interpretáció többlete. A zárószám, a Cantico di San Francesco viszont nem csupán ritkaságértékével hatott!

Liszt- és Verdi-kórusokkal szerepelt a Stuttgarti Kamarakórus – ehhez a műsorhoz keresve sem lehetett volna kevésbé megfelelő helyet találni, mint a Szent István Bazilika. Szerencsére, győzött az előadók profizmusa.

A „nagy nevek” önmagukban is húzóerőt jelentenek. A betegen fellépő Ivo Pogorelich nem tudta hozni a formáját, utólag úgy tűnik: jobb lett volna, ha lemondja a fellépést. Lemondta viszont Vivaldi Orlando furiosójának sztárja, Philippe Jaroussky – a szerepét átvevő Max Emanuel Cencicnek sikerült meghódítania a közönséget. Az előadás gyakorlati zenetörténeti tanulsággal szolgált: könnyen beláttuk, miért operakomponistaként ünnepelték a saját korában Vivaldit – s azt is, hogy a kor elvárása a bravúrária-füzér volt (egyszersmind elképzelhetjük, milyen teljesítményre voltak képesek annak idején a bálványozott énekesek). Az invenciózus muzsika nyersanyag volt a szólisták tudásának érvényesítéséhez.

Verdi–Mahler-műsort vezényelt Zubin Mehta a Maggio Musicale Fiorentino Zenekara élén. 1985 óta dolgozik az együttessel, ami a tagság időről időre történő cserélődésével számolva is hosszú idő. Mégis, a néha csodálatos hangszínek villódzásától elkápráztatva nem lehetett nem észrevenni: jelen állapotában nem tud felnőni ahhoz a spiritualitáshoz (talán nem túlzás: szakralitáshoz), ami a korszakos jelentőségű karmesterből sugárzik.

A zenekari esteket illetően kétségkívül a legnagyobb csalódást a záróest jelentette. Az Európai Unió Ifjúsági Zenekara tavaszi turnéja elején olyan műsorral kényszerült fellépni, ami rutinos együttes teherbírását is próbára tenné. A válogatások szűrőjén túljutott kiválasztottak lelkesen, tehetséget-energiát nem kímélve mindent megtettek, ami tőlük tellett, az e feladatra – ne szépítsük – alkalmatlan Claus Peter Flor vezényletével. Liszt Les Préludes-jét leszámítva Wagner-műsort játszottak – szupertehetségek alkalmi produkciója szintjén. Ebben ők nem csak vétlenek, de áldozatok is voltak – ahelyett, hogy műhelymunka során gyarapíthatták volna tudásukat, alkalmi munkásként adták be szólamukat a közösbe. Zenéről, zenekari játékról mostanában nemigen szerezhettek élményszerű ismereteket.

Az idei fesztivál hasonlíthatatlan élményét – kijelenthető a teljes program hangzó ismerete nélkül is – Thomas Quasthoff jelentette, aki először járt Budapesten. Felvételeinek ismerete után az élőkoncert képes volt többletet adni. Mozart-műsorának négy (majd ráadásként ötödik) áriája komplex élményt jelentett: fülnek, észnek, szívnek egyaránt. Katartikus volt.

Örömmel nyugtázhattuk: habár nem vezető karmestere irányításával játszott, a Budapesti Fesztiválzenekar március 31-i szereplése akár első hallásra is bárkit meggyőzhetett: méltán szerepelnek a „TOP 10”-ben.

Ami a teljességgel magyar produkciókat illeti: kijutott az ünneplésből a magyar opera XX. századi nagymesterének is, Szokolay Sándornak: 80. születésnapján szerzői estet rendeztek. Kortárs szerzői est – ilyenre sem kerül sor minden fesztiválon! Bárcsak állandósulna, mint például a cimbalmos kamaraestek gyakorlata, vagy – nagyobb apparátust megmozgatva – a népzenészek örömünnepe (idén a XXX. Táncháztalálkozóval közös, a táncházmozgalom jelentős együtteseit, muzsikásokat és táncosokat egyaránt mozgósító seregszemle-koncert, „Halljunk szót!” címmel). Itt az örömködésből bőven kijutott – talán csak a korszakos jelentőségű Karsai Zsigmond (1920–2011) alakjának-művészetének felvillantásával maradt adós a szűkebb szakmája (pedig a filmbejátszásokból kínálkozott volna az ötlet). Így felhőtlenül örültünk a több generáció által közvetített zenei anyanyelvnek – csak a műsorban feltüntetett közös éneklés maradt el. Részben, mert nem volt, aki megszólítsa, közös dalolásra biztassa a hallgatóságot – de félő, hogy még inkább azért, mert a kiválasztott dal a hazai közönség körében sem tekinthető közismertnek. Ha a fesztivál hangversenyeinek egységes kivitelezésű kísérőszövegéhez „nem futotta” kottamellékletre, megoldható lett volna a kottakép kivetítése.

Tizenhét nap, amire számlálatlanul készültek/készültünk. Szervezéssel, művészettel, érdeklődéssel, figyelemmel. Kaptunk-adtunk, ki többet, ki kevesebbet. A változatos-sokszínű kínálatból mintavételezés szintjén is kiderült: ha megnyilvánulhatnak, az „örök értékek” nem tévesztik el hatásukat a mindenkori közönségre – kiderül: mértékegység híján is mérhető a mérhetetlen.

 

FITTLER KATALIN

 

 

NKA csak logo egyszines

1