Macbeth és a Lady bukása egy nagyszabású akarás története. Királlyá lenni, emberek közt a legelsővé, bármi áron – ezt az egyszerre „szép és rút” gondolatcsírát kapják ajándékba a pokol szolgáitól, s mivel a csíra bennük termékeny talajra hullik, sötét virágot is hajt. De mivel a „szép” célhoz csak „rút” tettek során juthatnak el, a torz hajtás végül önmagától hervad el: Macbeth első gyilkossága és a Lady gyilkosságra való buzdítása maga indítja el a lavinát, ami maga alá temeti őket is, hisz végül nem marad más, ami megállítsa a vérengzést, csak a téboly és az elbukás. De mert Shakespeare nem Loch Ness környéki szörnyeket írt meg, hanem becsvágyó és nagyra törő lelkeket, így lesz az őrület és bukás katartikus erejű; hiába szörnyetegek, mégis csak egy nagyívű tett nem tudott kiteljesedni. A Cheek by Jowl vendégelőadása valószínűleg ezért nem az eredeti darabot befejező (és egyébként az előadásban is elhangzó) győztes új skót király szavaival zárul, hanem a kiterített Macbeth-pár felmutatásával egy utolsó, sötétségbe halványuló fénykörben. Ez a kép búcsúztatja a macbethi szenvedély két, kimúlt totemjét; s innen visszagondolva nem is a politika és a hatalom természetének feltárása, inkább két különleges személyiség lelki élete kerül boncolásra egyetlen hosszú felvonásban, szünet nélkül.

 

nemzeti - machbet bof 3
Will Keen és Anastasia Hille (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

A világhíres angol társulat a Nemzeti Színház és a Budapesti Tavaszi Fesztivál idén is közös menedzselésű Nemzetközi Színházi Fesztiválján lépett fel a nem kevésbé ismert színházi mester, Declan Donnellan Shakespeare-rendezésével. A Cheek by Jowl csapata mindig is a színészi játékot helyezte előtérbe, most is kitűnő „player”-ek keltik életre a színpadot: tizenkét színész érzékeny és pontos összjátékára épül az előadás. Minden megmozdulás intenzív, világos; minden mozgás és gesztus kidolgozott; minden megfelelő dramaturgiai ponton kitartott pillanat csendes, intim és bensőségesen részletezett.A koncentrált ensemble (David Caves,David Collings, Orlando James, Kelly Hotten, Ryan Kiggell, Philip Cairns, Vincent Enderby, Nicholas Goode, Greg Kolpakchi, Edmund Wiseman) mellett két nagyszerű színész játssza a két főszerepet.

Will Keen Macbethje őrlődő energiabomba, aki valami mélyről fakadó bizonytalanságot pörget fel a belsejében tomboló zaklatottságig. Még elfojtott, torokhangokba fúló kacajai is egyfajta hitetlenségről és bizonyítási vágyról tanúskodnak: hát ezt is lehet még, meg ezt is? Egyszerre van benne kisfiúsan kíváncsi tartózkodás és a nagyravágyó férfi mohósága. Szinte gyerekként járja körbe, nagy szemekkel csodálva asszonyát a hazatérésekor, amikor elmondja, milyen jóslatot kapott, és milyen kétségei vannak, a nő pedig kézen fogva beszéli rá a gyilkosságra, mintha csak iskolába küldené. Amikor viszont már minden veszni látszik, Macbeth döngő és öles, harcos léptekkel indul a csata sűrűjébe. A két állapot között Macbethben a rettegés és bizonytalankodás számtalan árnyalata jelenik meg a tőrvízióktól kezdődően, mintha nem tudná eldönteni, csakugyan valóság-e mindaz a borzalom, ami vele és általa, sőt benne megtörténik. Mintha csak azt kérdezné időnként: csakugyan én vagyok ez a szörnyeteg?

Anastasia Hille Lady Macbethként magasabb hőfokú szenvedélyből indít, hiszen rá kell beszélnie Macbethet az első gyilkosságra, ám idővel a magabiztosan és elszántan sugárzó asszony nem egyre jobban megmámorosodik, mint az ura, hanem lecsendesül az őrületben. Remek epizód, amikor az alvajárását követően már csupán ül és nézi a téboly lázas jeleit mutató, őt is kapkodva ölelő Macbethet, majd feláll és kimegy, lelép a színről, s kurtán közlik a királlyal: „The queen, my lord, is dead.”Hasonló teátrális megoldásokkal él folyamatosan az előadás: a jelentések kilépnek egy hagyományos realista értelmezésből, és a színészek – Macbethéktől eltekintve – több szerepet is alakítanak. S bár a lendületes színészi játék átélt, valahogy mégsem realisztikus figurákat látni, hanem sajátosan szimbolikus karaktereket a hús-vér megnyilvánulások mögött. Ott van például a Kapus jelenete, amelyben Kelly Hotten az otrombaságig közönséges, celebekért rajongó portásnőként nyalná körbe a belépő szilárd Macdufföt alakító David Cavest, de a bohóckodás mögött érezni valami ördögi, nyomasztó hangulatot is, mintha csak a pokol kapujának mindennapi életébe pillantanánk.

Donnellan rendezése a kínálkozó shakespeare-i szerepösszevonásokat azzal is tetézi, hogy az előadást valamiféle elvont dimenzióba helyezi. Már az eredeti boszorkajóslatok is egy hátsó fénypászma előtt imbolygó, sejtelmes sziluettek elsuttogott mondataiként hangzanak fel a kezdésnél. Voltaképpen nem tudjuk meg, kik a vészbanyák, és ki mondja ki a Macbeth becsvágyát felgyújtó szavakat, hiszen valamennyi szereplő a színen van. Bárki elmondhatja, de lehet, hogy nem is mondja ki őket senki, hanem felsejlenek egy elmében, Macbethében.

„A Macbeth a fantázia nagyszabású tragédiája…” – írja a színlap; Nick Ormerod díszlete és Jane Gibson látványvilága, színpadi mozgásai is elvont atmoszférát teremtenek. Nincs konkrétum, tömör szikla várfal vagy lakomaasztal, csak egy hatalmas, tágas tér, ahová deszkazsámolyok kerülnek be, és amit deszkákból álló oszlopok határolnak két oldalról. A világítás – Judith Greenwood és Ross Corbett munkája – lenyűgöző. Ugyanazok az eszköztelen, de pontos megoldások, mint a színészi összjátékoknál és a mozgásoknál: a fény nem csiricsárén, erőszakkal, hanem ízléses kifejező erővel „varázsol”. Talán a legpompásabb megoldás az a pillanat, amikor a Malcolm-gyilkosságot eltervezett Macbeth-pár hátrahaladó mozgását kettészeli az előresiető Banquo mozgása, és ez a ritmusváltás a fények váltásában is manifesztálódik. A világítás vészt jósló miliőt ad, és mindig csak egy kicsit helyez más „megvilágításba” szituációkat, nem tolakodóan, hanem az előadás többi elemével szerves összhangban segít rá egy-egy vízió megjelenítésére, így nyitva utat a nézői fantáziának.

Mivel minden neutrális, a konkrétumok a színészek játékából születnek: a lakoma nyüzsgését például hullámzó hátak és légcubákok, légkupák utáni nyúlások teremtik meg, koreográfiaszerű kidolgozottsággal. Gyilkos tőrök nincsenek, vérnek pedig nyomát se látni a temérdek gyilkolászás közben. Jelzések vannak mindenre, de azokat a színészek olyan kidolgozottan, pantomimszerű figyelmességgel jelenítik meg, hogy a látvány nem sérül, viszont újabb tereket hagy a képzeletnek. Mintha a rendezés lemondana a hatásos megjelenítésről, hogy csupán a befogadót ösztökélje, de ne kényszerítsen rá egy hatásorgiát. Sokszor a szövegmondás dominál – ajándék Shakespeare verseinek eredeti dallama, de olykor az élvezetesnél lassabb tempót is diktál –, viszont amikor az eszköztelen pontosság mellé hatáselemek is épülnek a színpadi eseményekbe, jobban fel is rázzák a nézőt. Macbeth és Macduff remek összecsapása például a dráma végkifejletekor szintén lég-pallosokkal történik ugyan, de a színészek mozdulataiból érezni, látni a kardok súlyát, a harc fáradságát, a penge behatolását az anatómiailag érzékeny részeken, és ha nem is szikráznak a vasak, az összecsapás akusztikailag megjelenik. Tiszta és lényegre törő teatralitás, félig álom, félig szürrealitás, ahol talán a sötét és ködös Skóciában zajló pokoli történések még egy pokoli gondolatokkal teli agy belső történéseinek kivetüléseivel is összecsúsznak, egymásba mosódnak.

 

SZ. DEME LÁSZLÓ

 

 

NKA csak logo egyszines

1