Kálloy Molnár Péternek egy komoly, vagy legalábbis feltűnő ötlete van a Macbeth székesfehérvári előadásához. Az, hogy a vészbanyákat Lady Macbeth irányítja, ha nem épp közülük való. Sajnos vagy szerencsére ez nem nagyon látszik a produkció egészén. Nem tudható ugyanis, mi történne, ha a rendező eljátszatná mindazt, ami ebből következik. Nyilvánvalónak vélném ugyanis, hogy ebben az esetben a darab egész világképét kellene racionalizálnia, az egész történetet le kellene szállítania a shakespeare-i magaslatokról, ironizálnia, költőietlenítenie kellene. Ha az asszony és vele, az ő biztatására, kevésbé merész férje is nem csak megragadná a kínálkozó alkalmat, hanem a nő maga tervelné ki az egész becsvágyó merényt, akkor mindennek, minden viszonynak, kapcsolatnak, gesztusnak, hanglejtésnek meg kellene változnia. Minden motívumnak, gesztusnak, hangsúlynak át kellene hangolódnia egy szigorúan ésszerű, szenvedélymentes érdekektől vezérelt világ stílusába, s főképp másképpen kellene megjelennie a lelkifurdalás feltámadásának, és pláne egészen másképpen kellene működnie a lelkiismeretnek a mindent eltervező nő és a csupán beugratott férfi esetében. Egyáltalán, jó volna, ha a manipulációra fény is derülne a cselekményben, ha legalább Macbeth rájöhetne, hogy minek is ugrott be. Csak így lehetne igazi drámai szerepe, mélyebb értelme az ötletnek. Hogy miként viselné ezt el Shakespeare szövege, a darab cselekménye, amely mégiscsak a szenvedélyes, az őrületig fokozódó hatalomvágy ellenállhatatlan erejéről és elkerülhetetlen bűnhődéséről szól, az fogas kérdés, bár nagy formátumú, következetesen gondolkodó rendezők (no meg gátlástalan kóklerek is) nagyobb fordulatokat is végbevittek már egy-egy mű kiforgatásában eredeti valójából. De a darab fő problémájának is át kellene fogalmazódnia, ha kizárólag az asszony manipulációjából fakadna az egész véres történet. Akkor alighanem csakis a női nagyravágyás és a férfiúi tehetetlenség, papucstermészet komédiájára, egy manapság talán nem is ritka párkapcsolati probléma komédiájára redukálódna a mondandó. Erőskezű, következetesen gondolkodó rendező még érdekes, sőt izgalmasan karcos előadást is létrehozhatna ebből.

 

szfvar_machbethimg_7274_f
Csizmadia Gergely és Tóth Auguszta (fotó: Wágner Csapó József)


Kálloy Molnár Péter azonban inkább a díszletet rendezi, mintsem a cselekményt, a történetet, a szöveget vagy a rendelkezésére álló, amúgy sem túlzottan erős színészgárdát. Székely László hatalmas, le-föl mozgó, belülről lefelé világító oszlopokat, magas falakat, mozgékony hidakat és lépcsőket tervezett semleges, világos színben. Vannak ki-be tolható hidak, önjáró lépcsők. Ez utóbbiak jönnek-mennek, keringenek, szinte balettoznak a színpadon, önálló életet élnek, mozgásuk olykor koreografáltabbnak tetszik, mint a csatajeleneteket előadó táncosoké. A mozgásokat Hrutka Róbert középkori hangzásokat szellemesen modernizáló zenéje festi alá emberek és lépcsők esetében egyaránt. A középkori homályt és Skócia ködös vidékét még bőven áradó füst is sűrűn érzékelteti.

Önálló életre kel az a vízmedence is, amelyben a Lady őrülési jelenetében mosná kezeiről a képzelt vért – minduntalan megszökik a holtsápadtan közeledő asszony elől. Tóth Auguszta, aki előtte már egészen derekasan helytállt, amikor látomásoktól gyötört férjének nyafogását okos, józan, határozott, talpraesett feleségként korrigálta, reménytelen helyzetbe kerül. Nem tudhatjuk, rendes körülmények között meg tudná-e oldani a hirtelen rátörő lelkiismeret megjelenítését, így, a menekülő medencét üldözve ez nyilvánvalóan lehetetlen. Csizmadia Gergelyt viszont saját szerepfelfogása és artikulációja akadályozza a címszerep hiteles megformálásában. Beszédét alig érteni, Macbeth katonai, férfiúi formátuma nemigen látszik rajta, a lelkiismeret viszont gyermeteg nyafogásokban, vénasszonyos sirámokban tör ki belőle. Nem rossz viszont, amikor Macbeth végső csata előtti harciasságát kissé bedrogozott vagányként fitogtatja. Kozáry Ferenc a Kapus nagyjelenetét technikásan, de eredeti tartalom nélkül hozza. A játszók többsége viszont semmiféle egyéniséget nem tud felmutatni, színészi szaktudásról, megmutatkozásra való képességről csak Quintus Konrád (Banquo) és Tűzkő Sándor (Malcolm) játéka tanúskodik. Vasvári Csaba az öreg királyt szálfa termetéhez képest viccesen elvékonyított hanggal próbálja gúnyolni egy darabig, nem tudni miért, és nem tudni, később miért hagyja abba.

Győri Gabi ruhái jellegtelenségükkel járulnak hozzá az időtlenséget célul tűző rendezői elgondoláshoz, Atlasz Gábort a csatajelenetek koreografálásakor számomra megfejthetetlen, a drámai helyzettől független öncél vezérelhette, felfoghatatlan például, hogy a végveszélyben lévő Macbeth miért nem végez a többször is fegyvertelenül előtte heverő Macduffel.

 

ZAPPE  LÁSZLÓ

 

 

NKA csak logo egyszines

1