Ellenállva a kísértésnek, nem kezdek fejtegetésbe arról, milyen veszélyeket rejt magában egy epikus anyag átültetése színpadra. Azért sem érdemes ebbe az utcába bemenni, mert Bodó Viktor „regény alapú” előadásaival már bizonyította, hogy mégoly súlyos vagy konfúz alapanyagban is észreveszi azokat a stabil tartópilléreket, amelyekre aztán felhúzhatja egy könnyeden bravúros előadás teljes épületét a pincétől a padlásig. S bár (látszólag?) könnyűszerkezetes házról beszélünk, sem az első, sem a második szélroham nem dönti romba a szolidan rugalmas konstrukciót.

Bodó ugyanis nem egyszerűen és általában „színházra fordítja” a prózai szövegeket (értem ezt elsősorban úgy, hogy a szimpla történetmesélést mindig meghagyja másnak), hiszen őt sokkal inkább a regény atmoszférájának, pontosabban a szöveg önmagán és alkotótársain átszűrt hangulatának, a textus ihlette saját reflexióinak és kommentárjainak színháziasítása izgatja. Kafka haladóknak – írtam e hasábokon évekkel ezelőtt a Katona József Színház Kamrájában a mai napig töretlen sikerrel játszott Ledarálnakeltűntemről. Aki A per című regény élőszereplős verziójára vágyott, nyilván csalódott, aki viszont a/egy XXI. századi Kafkára, a mély szorongásban észrevett, kíméletlenül mulatságos halálrevüre volt kíváncsi, meghatározó élménnyel gazdagodott. Bodó saját társulatával, a Szputnyik Hajózási Társasággal is dolgozott már hasonló anyagon. A véletlennel mint az életünket és halálunkat vezérlő első és egyetlen elvvel foglalkozó Kockavető kevésbé meggyőző eredményt hozott – e sorok írója számára legalábbis –, miközben Bodó összetéveszthetetlen kézjegyét büszkén viselte magán. És épp ez a lényeg: a rendező önnön (színház)képére formálja a választott szövegeket, a saját vizionárius, ötletekkel, trükkökkel, gegekkel feldúsított, szatirikus és groteszk metaszínházi látás- és gondolkodásmódjához nagyobbrészt hajlítva, kisebbrészt erőszakolva őket.

 

37-38_der meister und margarita_ensemblec peter manninger_8052
(fotó: Peter Manninger)


Ilyen előzmények után a grazi Schauspielhausban 2010 decemberében bemutatott Bulgakov-előadás nagy várakozásokat kelt a patinás épületbe zarándokló magyar nézőben, melyeket a produkció végül csak csekély mértékben elégít ki. A magas elvárásokban a fenti, biztató előzményeken túl szerepet játszik a korábbi grazi Bodó-rendezések által ugyancsak magasra tett léc (no meg az osztrákok által sem titkolt, sőt büszkén vállalt tény, hogy az amúgy nem túl jelentékeny teátrum Bodó Viktornak köszönhetően került fel a szomszédos ország színházi térképére). Már az sem mindennapi, hogy egy itthon kis léptékre (értsd: kis terekre) „specializálódott” fiatal magyar rendező zsinórban ötödször (!) rendezhet külföldön, nagyszínpadon, de a Bulgakov-adaptációt megelőző két grazi projekt kedvező visszhangja is érthető módon csigázza fel a néző érdeklődését.

A két évvel ezelőtti Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című előadást ugyanis beválogatták a német nyelvterület tíz legjobb előadását felvonultató berlini Theatertreffen tavalyi programjába, a múlt évadban bemutatott Liliom kapcsán pedig aligha túlzunk, amikor azt állítjuk, hogy a darab játszási történetében hivatkozási alapként tekint majd az utókor az előadásra (a budapesti közönség mindkét előadást láthatta tavaly ősszel, illetve idén tavasszal a Nemzeti Színházban). És persze ott van még egy nem elhanyagolható ok: ha valami, akkor az a szemüveg, amin keresztül Bulgakov látta-láttatta saját korának szovjet valóságát, tökéletesen illik Bodóra. Ez a vélemény pedig jótékony homályba borította azt az érzést, hogy a bulgakovi főműből képtelenségnek tetszik akár csak elképzelni is minden igényt kielégítő színpadi vagy filmes adaptációt (még ha születtek is jelentékeny magyar vagy külhoni közelítések mindkét műfajban).

Ez utóbbit, vagyis a komplex regény színrevitelének lehetetlenségét amúgy maga Bodó is elismeri a műsorfüzetben olvasható, vele készült interjúban. Természetesen nem kívánjuk, nem is kívánhatjuk a prózai szöveg sokadik olvasásra is elképesztő rétegzettségét egy az egyben viszontlátni a színpadon, azt viszont talán igen, hogy egy határozott kéz megmutassa, mit talál itt és most lényegesnek a zavaros XX. század teremtette, Bulgakov lejegyezte és kommentálta világokból. Az előadás azonban éppen e téren marad adósa a nézőnek, hiszen meghökkentő (és a korábban látott Bulgakov-adaptációktól merőben eltérő) módon jóval több energiát fordít arra, hogy a regény kaotikus és apokaliptikus vetületét a maga teljességében megérzékítse, mint hogy egy vagy több történetszálat, gondolatot kiemeljen és végigvigyen. Azt, hogy Bodó az apró, lényegtelennek tetsző, sőt mások által észre sem vett részletek megrögzött rajongója, eddig is tudtuk (sőt kifejezetten élveztük), ezúttal azonban az apró puzzle-darabkákból nemigen áll össze a kép.

 

37-38_der meister und margarita_ensemble c peter manninger_8344
(fotó: Peter Manninger)


Merthogy a Veress Anna és Regula Schröter jegyezte adaptáció különös módon elkönnyíti a regény lényeges és/vagy emblematikus (értsd úgy is: mindenki által ismert) fordulópontjait, hogy ezek helyett a moszkvai fejezetek tán túlságig alapos környezetrajzában mélyedjen el. A más rendezőknél egész szcenikai arzenállal működtetett jelenetek itt hangsúlyosan minimalista, rendkívül visszafogott megvalósításban kerülnek elénk. A varietészínház feketemágia szeánsza például a leeresztett vörös függöny előtt prezentált „rádiójáték” lesz, a sátán bálja pedig Klaus von Heydenaber zenéjére és Pascal Raich gigantikus, forgó díszletére celebrált árnyjátékká változik. Fontossá lesz viszont Wolandnak, illetve kíséretének a féktelen garázdálkodása, és Bodó ennek a szálnak a felfejtésében jeleskedik: gondoljunk csak az első felvonást záró, az egyik moszkvai hivatalt sújtó tömeges éneklési láz mesteri levezénylésére. Vagy ott van a Jaltába röptetett színházigazgatótól érkező táviratsorozat, illetve az ebbőlkibontott ragyogó kabaréjelenet: az egyre elcsigázottabb postást játszó Pető Katának sokadszor kell ugyanúgy felrohannia egy meredek lépcsőn, ott a tétova elvtársakat tájékoztatni, az éppen aktuális táviratot átadni, a vaskos mappa tartalmát a földre borítani, két társával összeszedni, viharverten távozni, majd újra és újra végigcsinálni az egészet az elejétől.

Az előadás másik lényeges – és Bodó munkáit ismerve egyáltalán nem meglepő – vonulata a történetmesélés helyett mindvégig annak hogyanjára összpontosít. A már említett jellegzetesség, vagyis hogy a lényeges(nek tekintett) csomópontok helyett következetesen és kizárólag a részletekre figyel a rendezés, szorosan összefügg ezzel: az előadást nézve egyre erősebb volt a gyanúm, hogy aki nem ismeri betéve, de legalábbis alaposan Bulgakov regényét, az idővel egy szót sem ért a színpadi eseményekből. Nincsenek a jeleneteket összekötő kommentárok, az epizódok (látszólag) semmilyen módon nem következnek egymásból, ez pedig a Bulgakov-labirintusban segítség nélkül (vagy: az elvárttól, megszokottól eltérő segítséggel) mozgó néző dolgát igencsak megnehezíti, ha nem éppen ellehetetleníti. (Csak két példa: a sátán kizárólag árnyakkal „elmesélt” bálja vagy Moszkva regényt záró égésének színpadi ábrázolása nehezen megfejthető rejtély marad annak, aki nem tudja, hol is járunk éppen a történetben.)

Minden említett fenntartásom ellenére természetesen számos figyelemre méltó megoldása van a háromórás, nagyszabású produkciónak. Pascal Raich egymásra helyezett kubusokból épülő, félbeszelt, láthatatlan falú lakásokat ábrázoló hatalmas moszkvai díszlete a szinte folyamatosan működő forgó révén másodpercek alatt változik Jeruzsálem neutrális, széles és magas fehér lépcsősor uralta absztrakt terévé – a regény különböző szintjeinek térbeli összeolvasztásán túl ily módon a köztük lévő gondolati kapocs is természetes hangsúlyt kap. A szerepösszevonások is beszédesek (és számosak: egy szereplő akár négy-öt kisebb-nagyobb szerepet is abszolvál), s többnyire az értelmezés részei lesznek: például Pilátust és a Mestert is Jan Thümer (vagyis a grazi Liliom) játssza – az előbbi alakjában különösen az önmagával és városa lakóival szemben megfogalmazott erős kételyeket, az utóbbinál valamiféle játékos-ironikus kiábrándultságot mutat az életből és a világból. Kár, hogy a Mester mellé nem került megfelelő Margarita: Birgit Stöger az örök, az egyetlen nő titokzatosságából szinte semmit sem mutat, majd’ végig észrevehetetlen és súlytalan marad. Ahogy Franz Solar visszafogott, pudlifejes sétapálcáját szorongató Wolandja is inkább néma, a háttérbe minduntalan beleolvadó szemtanúja, mintsem kiváltója vagy irányítója az eseménysornak. Magyar akcentusos szabadcsapata azonban (Korovjov: Jankovics Péter, Behemót: Szabó Zoltán, Hella: Hay Anna) szemlátomást élvezi áldatlan tevékenységét. És tulajdonképpen mi is a nézőtéren, élvezettel (és büszkén) nézzük a körültekintően megszervezett nyílt színi káoszt. Legfeljebb azt nem értjük, mi végre az egész. Talán az ördög tudja.

 

JÁSZAY TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1