ShawPygmalionja látványosan elavult. Nagyon vastag rajta a porréteg. Már ha csak a közvetlen társadalmi problematikáját, mondandóját nézzük. Másfelől éppen annyira elavult, mint bármely Shakespeare-királydráma, ha benne a dinasztikus hatalmi rendszer, a feudális morál ábrázolását nézzük. A múlt század eleji angol társadalom erkölcse, értékrendje, rétegzettsége és az ezekből eredő problémák, konfliktusok semmivel sem elevenebbek, mint a rózsák háborúja idején érvényben lévő öröklődési szokások. Legalábbis ezt sugallja a darab két új magyarországi bemutatója. Mindkettő megpróbálja kiemelni a maga korából, közegéből a történetet, de egyik sem igazolja, hogy az mennyiben lehetne a mi világunkra vonatkoztatható. Pedig ha elengedem a fantáziámat, el tudom képzelni éppen, hogy egy mai nőnemű menedzser vagy egyéb üzletasszony karrierje bontakozzon ki a londoni virágáruslány fölemelkedésének meséjéből.

 

radnoti - pygmalion 9
Szervét Tibor, Petrik Andrea és Bálint András (fotó: Szkárossí Zsuzsa)


Az emberi viselkedés, az emberi természet rajza viszont pompásan szellemes és örök érvényű a darabban, ezért a Pygmaliont akkor is érdemes játszani, ha nem sikerül is pontosan a mai korra transzponálni. Más kérdés viszont, hogy mit nyerünk és mit veszítünk a transzformálással. Ezt különösen erősen érezzük a Radnóti Színház előadásában, Valló Péter rendezésében. Nádasdy Ádám új fordítása éppúgy sérti a máshoz szokott fület, mint a rendező modernkedő megoldásai. Erőszakoltnak érződik minden mai világra utaló nyelvi, ruházkodás- és díszletbeli megoldás. Shaw történetének, embereinek nincsenek meg a mai megfelelői, a műnek ugyanakkor nincsenek olyan szellemi, költői mélységei, amelyek olyasfajta időtlenítést indokolhatnának, mint amilyeneket Csehov igen jól elvisel. A Radnóti előadása pedig sem a száz évvel ezelőtti Angliában, sem a mai Magyarországon, hanem valahol a kettő között, esetleg mindkettőben játszódik, az áthelyezés, az átértelmezés félig-meddig megy végbe. Szlávik István elvont, a különböző helyszíneket jelzésszerűen egy térbe összevonó díszlete általánosan elidegenedett, rideg, kellemetlen világot sejtet, de mondhatjuk egyszerűen rondának, utálatosnak, kellemetlennek is. Valló Péter rendezői beavatkozásának lényege a jelenetek valami filmszerűséget érzékeltetni akaró szétszabdalása. Kurta snittekre vagdossa a történetet, de hogy ezzel mi a célja, az nem derül ki. Éppoly öncélú megoldásnak tetszik, mint eleve a darab kiemelése a maga korából, társadalmi közegéből. Szervét Tibor Higginst fád kedvetlenséggel adja, csupa utálkozás, ernyedt undor, sehol benne a pedagógiai furor, sem a szakmai megszállottsághoz elengedhetetlen belső tűz. Bálint András Pickeringje is eléggé színtelen, izgalommentes alakítás. Szombathy Gyula Doolittle bőrében természetesen parádézik, Csomós Marinak is jól állHiggins anyjának szerepébenaz éles elméjű szarkazmus és a jóakaratú bölcsesség keveréke. Petrik Andrea kifogástalanul, karcosan, konok energiával telítve viszi végig Liza szerepét az ordenáré, a szorgalmasan tanuló, a jól teljesítő, az érzéseiben sértett és végül a racionális döntést hozó lány fejlődési szakaszain.

Szombathelyen Keszég László éppen ellenkező módszerrel próbál eljutni ugyanoda, mint Valló Péter. Nem filmszerűen széttördeli, hanem epikusan egybefolyatja a történetet. Csonka Szilvia Eliza szerepében elmeséli saját furcsa felemelkedésének történetét. Szabályos narrátorként mond jórészt a szerzői utasításokból összeollózott összekötőszöveget a jelenetek között. Nádasdy Ádám fordítása már nem zavar, talán mert másodszor hallom, talán mert a játék valahogy természetessé tudja tenni ezt a nyelvet, talán a színészek viselkedéséből hiányzik minden olyan „igazi angol”, amihez nem illene ez a nyelvezet. Árvai György díszlete a mindenfelé dőlő oszlopokkal, falakkal letisztult modernséget, nagyvonalú egyszerűséget, eleganciát sugall a Márkus Emília teremben, Szűcs Edit jelmezei sem törnek ki a normál köznapi, illetve a követségi estélyen az ünnepi viselet normái közül.

Trokán Péter megnyerő, férfias erőt sugárzó Higgins, délceg eleganciája legyűri a rendetlenségéről, rossz modoráról, gorombaságáról mondottakat. Bajomi Nagy György Pickeringként leginkább egy nagyobb méretű játékmackóra emlékeztet, ha nem mondanák mindig ezredesnek, bizonyára senkinek sem jutna eszébe, hogy katona volna. Nem szertartásosan udvarias, hanem jóságos, s ez belefér a szerep darabbeli funkciójába. Szerémi Zoltán rutinos-közhelyes alakítása is elég ahhoz, hogy Doolittle-ként megtapsolják, méghozzá egyetlen jelenetben kétszer is, mivel a szerző ravaszul két abgangot kreált neki. Csonka Szilvia a maga alkatára szabott Elizát játszik, behízelgő kedvessége főképp narrátorként érvényesül, cinkos huncutsággal beszéli el a fontos és nem fontos részleteket. Egyébként meg bájosan ordenáré virágáruslány, komolykodóan buzgó mint kezdő tanítvány és magabiztos győztes.

A pesti és a szombathelyi Pygmalion-előadás ugyanoda tartana, bár az ellenkező irányba indulva. Valahogy közelebb szeretnék hozni, le szeretnék porolni a darabot. Ugyanoda is érkeznek, amennyiben ez egyiknek sem sikerül. A darab, a szerző bölcs emberismerete, szellemessége viszont mindkét esetben működik, bár Pesten kissé sprőd, taszító formában, míg Szombathelyen rokonszenvesebben, kellemesebben szórakoztatva.

 

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1