Talán érdemes a szombathelyi előadáshoz a fordításon keresztül közelíteni, hiszen a Pygmalion esetében éppen a nyelvhasználat és annak társadalmi helyzetet, életlehetőségeket meghatározó volta a darab egyik tárgya. Nem csoda, hogy a nyelvész-költővel, Nádasdy Ádámmal fordíttatták újra a darabot. (A RadnótiSzínház alig egy hónappal korábban, szintén ebben a fordításban mutatta be.)
Nádasdy egy középiskolásoknak tartott, a Hamletről szóló előadásában arról beszélt, hogy a társadalom és ezzel együtt a nyelv változása, a hallgatói ingerküszöb emelkedése hogyan hat a fordítókra, miért kell „egyre nagyobb adag szer ugyanahhoz a hatáshoz”. Példaként említette, hogy míg a Kazinczy-féle fordításban a ledér nőszemély megfelelőjeként még ringyó szerepel, Arany Jánosnál a lotyó, saját fordításában pedig a fürdőskurva változat tűnt a megfelelő választásnak. A Pygmalion megírása óta (1912) csak száz év telt el, az „adagot” azonban Nádasdy Ádám nemcsak Mészöly Dezső 1953-as, hanem Spiró György 1988-as fordításához képest is növelte. Így lett Liza „Franc nyavalyát!” felkiáltásából „Faszt!”, a „piszkol”-ból (Spirónál „mocskol”) „úgy kezel, mint egy darab szart”. Mivel pedig az angolhoz képest a magyar nyelvben a társadalmi tagozódás nem annyira a kiejtésben, mint inkább a szóhasználatban és a nyelvhelyességben nyilvánul meg, Higgins sem az „a, bö, cö, dö” helyes ejtésére tanítja Lizát, hanem a „nák/nék-olás” rejtelmeire.
A jelenlegi nyelvhasználathoz igazítás azért is indokolt, mert Keszég László a mai Londonba helyezte az előadást, ahogy ezt mindjárt az elején a modern metrótérkép-függöny és a szereplők ruházata is jelzi. Eynsfordné nagyestélyije inkább kortalan, a többiek azonban nagyon is mostani öltözetben várják az eső elálltát. (Jelmeztervező Szűcs Edit.) Árvai György díszlete alapanyagában a Pygmalion-mondabeli márványhoz igazodik. A belső tereket is ez a hideg anyag (persze csak egy ilyen hatást keltő valami) határolja. Ha Higgins lakásában vagyunk, leszámítva a kandallót, ez további, szintén kevéssé lélekmelengető, és korántsem biztos ízlésre valló darabokkal egészül ki: minimál stílusú bútorokkal, hideg színű pacnikból összeálló képpel, egy sorozatgyártásúnak látszó női aktszoborral. Még a gyümölcsöstálban is zöldalma van, Higgins anyjának lakásában ellenben piros, és egyébként is sokkal hívogatóbb hangulat uralkodik ott.
Az egyes jelenetek között a Lizát alakító Csonka Szilvia villámgyorsan ruhát és szerepet vált: átalakul narrátorrá, és elmondja nekünk a szerző darabhoz fűzött kommentárjait, kizökkentve ezzel a történetből. A rendezői szándék arra irányulhatott, hogy ezzel az ismétlődő kizökkentéssel, a színésznő kiléptetésével a szerepből ösztönözze a nézőket, hogy más szemszögből is nézzenek rá a történetre, és így alakítsanak ki valamiféle, a hamupipőkés-romantikus mesén túlmutató viszonyt hozzá. Ez a megoldás azonban felemás eredményt hoz. Mintha a mű kivonatos, csak részben dramatizált változatát látnánk, holott nem húztak túlságosan sokat belőle, és talán ez kelti azt az érzést is, mintha Liza egy „könnyen, gyorsan úri angolul” tanfolyamon venne részt, nem érezni az átváltozás-átváltoztatás kínját-keservét. Ráadásul G. B.Shaw hol rezignált, hol ironikus-humoros kommentárjai, valamint a darabot lezáró, a korabeli pszichológiai iskolák hatását tükröző magyarázata ellentétbe kerül Csonka Szilvia kedves, kislányos, néha viszont határozottan túlcukrozott előadásmódjával.
A narráció mellett a történet mához kötése sem tud jelentős többletet hozzátenni az előadáshoz, főként, mert az nem mutat túl a nyelven és az előadás látványvilágán. Hogy a sznobizmusnak ma is kimeríthetetlen tartalékai vannak, és a külső jegyek megváltoztatásával bárkiből bármi „kifaragható”, az legfeljebb egyetértő bólogatást vált ki belőlünk. Maradnak az örök emberi viszonylatok, mindenekelőtt Higgins és Liza kapcsolata, ám az előadás még a lehetőségét sem veti fel annak, hogy közöttük a kölcsönös dühkitöréseik ellenére is hűvös mester és tanítvány viszonyon kívül más is lehetne. Higgins tudományos elvakultsága és végtelen önzése mellől hiányzik valami, amitől elhinnénk, legalább a lehetősége fennáll, hogy Liza beleszeressen, vagy hogy ő szerelmes tudjon lenni Lizába. Így viszont semmiféle meglepetést nem okoz az előadás végén, hogy a lány Freddyt választja, sőt, azon sem csodálkoznánk, ha életükben többet nem találkoznának. Csonka Szilvia előadást lezáró monológjából sem derül ki, ami Shaw kommentárjából igen, hogy a szerző szerint Liza házasságkötése után is megmaradt ellentmondásos kapcsolatuk.
A fentiekből is következően Trokán Péter Higgins professzora erősebb akkor, amikor a karakter türelmetlen, önző, anyjával való kapcsolatában felnőttként is gyerekes vonásait kell megmutatnia, de kevésbé tudja vagy akarja érzékeltetni, hogy a feladaton, becsvágyán és kényelmén kívül mi köti a karaktert Lizához. Indulatosabb jeleneteiben pedig nyelvészprofesszorhoz képest meglepő hadarásba kezd. Csonka Szilvia sokkal inkább a helyén van Lizaként, mint narrátorként, meggyőzően, túlzásoktól mentesen jeleníti meg az ágrólszakadt virágáruslányt. Az előadás legmulatságosabb jelenete, amikor – még a két világ között ingadozva – Higginsné teadélutánján karót nyelt eleganciával és tökéletes artikulációval, de annál vaskosabb szókinccsel meséli el hüledező hallgatóságának nagynénje sajátos gyógykezelésének történetét. Szerémi Zoltán Liza apjának szerepében (A kis lordban alakított ügyvéd után) ismét bizonyítja, hogy kiváló karakterszínész, az előadás egyik legjobb alakítását nyújtja. Bajomi Nagy György Pickering ezredese jó ellenpontja Higginsnek, joviális úriember. Vlahovics Edit (Pearsné) szikár és szigorú házvezetőnőjének helyén van a lelkiismerete, bár a szíve nem nagyon, mert – ki tudja, miért – rajong a főnökéért. Sólyom Kati Higginsnéje az egyetlen, aki a helyén tudja kezelni érzelmileg serdületlen gyermekét. A színésznő látható kedvvel, néha kicsit mesterkélten hozza a karaktert. Andai Kati Eynsfordné szerepében azt a stílust és viselkedésmintát képviseli, amilyenné Lizát gyúrni szeretné Higgins; ő aztán semmiféle divat kedvéért nem venné a szájára azt a bizonyos f betűvel kezdődő szót, de még annak Mészöly Dezső-féle változatát se!
A darab végén Csonka Szilvia ismét G. B. Shaw kommentárját idézi, mely szerint Galatea sohasem szereti Pygmaliont. Eléggé vagy mindenestül, teszem hozzá, mert az eredeti szövegben a quite szó is szerepel. Hiányérzeteim ellenére is azt kell mondanom, ez az előadás is ilyen: nem mindenestül, de egyenetlenségei ellenére is szerethető. Mondhatjuk úgy is, hogy több esélye van a nézőknél, mint a szombathelyi Lizának Higginsnél. Vagy fordítva.
TURBULY LILLA
