Azt hiszem, nehéz dolga van annak, aki akár prózai, akár zenés Werthert kíván színpadra adaptálni: a romantika mindent átható, de be nem azonosítható tárgyú világfájdalmát kell plasztikussá, elhihetővé, a néző számára is átélhetővé tennie. Willy Decker jó tíz éve készült, a madridi Teatro Realban idén márciusban bemutatott rendezése sem győzött meg arról, hogy ma ez lehetséges. Az ifjú Werther szenvedéseivel Goethe a Sturm und Drang korszellemére rezonált. Massenet szövegírói, Édouard Blau, Paul Milliet, illetve kiadója, Georges Hartmann ügyes kézzel nyúltak a regényhez: azokat az eseményeket vették át, amelyek a színpadi megjelenítéshez a legalkalmasabbnak mutatkoztak, ugyanakkor elhagyták az epikus elemeket. Ennek következményeként a társadalomrajz szerelmi történetté egyszerűsül, amelyben egy ábrándozó, a realitás iránti affinitást nem mutató, a puhányság és a magányos cowboy furcsa elegyeként megjelenő fiatalember és egy hamar felnőni kénytelen, a valóságban élő lány reménytelen, beteljesületlen érzelmeit kapjuk. Az 1892-ben bemutatott opera prózai alapműve tehát egy jó száz évvel korábbi időszaké. Massenet zenéje kifinomult ízlésű, elegáns, a komponista vitathatatlan szakmai felkészültségének ékes bizonyítéka, a drámaiság és a mélység azonban hiányzik belőle. Olyannyira, hogy a hősöket maximum sajnáljuk, az együttérzést viszont nehezen váltják ki.
Az opera 1999 óta nem szerepelt a Teatro Real műsorán; az idei bemutató még a búcsúzó intendánshoz, Antonio Moralhoz köthető. A színpadkép minimalista, tiszta színeket, minta nélküli anyagokat használ a tervező, Wolfgang Gussmann. Az obligát sárga – nadrágban legalábbis, amihez hozzá nem épp goethei sárga kabát és narancsos-pirosas mellény jár ezúttal –, könnyű anyagból szabott wertheri ruházaton kívül is sok a nyarat, fényt, melegérzetet keltő napsárga, amely erős kontrasztot képez Charlotte-ék sötétkék, majdnem fekete otthona és merev, erős tartású szövetből készült kosztümje között. A lakás keménységet, érzelemmentességet sugároz, s hiába van benne néhány bútor – asztal, székek –, mégis egyfajta ürességérzetet kelt: annak fájdalmát mutatja, hogy az anya halott, s ezt a hiányt a falon lógó kép még inkább felerősíti. Hiába a kellemes estébe hajló nyári délután és a karácsonyra készülve az ünnepi éneket csilingelve éneklő gyerekek, a házat derű nem lengi be. A padló ferde, a hátsó fal eltolható, amitől a paralelogramma perspektívája egy időben válik időből-térből kiszakítottan lebegővé, és mutatja a boldogtalan lelkek parttalan sodródását elkerülhetetlen végzetük felé. A belső szűkösségben zajlik a lelkek drámája; ha a falakat eltolják, a szinte végtelen természetbe látunk. A történet hullámzását követve a biztató, napsütötte nyárból a hóesésbe, a reménytelen fehér télbe érünk az előadás végére. A látvány tehát elmesél mindent.
Az előadást – természetesen más-más szereplőgárdával – játszották Amszterdamban, Antwerpenben, Lyonban, Frankfurtban; a Nederlandse Opera-beli premier óta többnyire Decker asszisztense, Johannes Erath dolgozik játékmesterként az aktuális produkció közreműködőivel. Madridban a néző számára is egyértelműen látható, hogy a színészek magukra voltak hagyva a viszonyok, a helyzetek és a szerepek értelmezését illetően. A játék az egyébként erős vizuális képet – és a meglehetősen soványka történetet – nem tölti meg élettel, marad tehát a bizonytalan körvonalú, melodrámába forduló lírikus-érzelgős, már-már szenvelgő hangulat. Ebből mindössze Johann és Schmidt karakterei lógnak ki, akik az ördögi fátum abszurditásának megtestesítőiként adnak pisztolyt már a nyitány alatt Werther kezébe, és bukkannak fel sötét árnyként a lehető legváratlanabb pillanatokban.
A második szereposztásban a címszerepet éneklő Giuseppe Filianoti a semmibe gyönyörűen révedő, kellemes színpadi jelenség. Hangja szép csengésű, de túl gyenge és nem elég drámai a szerephez. Charlotte-ként Sonia Ganassi kifogástalan, különösen a harmadik felvonásban nyújt remek énekes teljesítményt, s ez különösen Àngel Òdena visszafogott Albertje mellett tűnik fel. Auxiliadora Toledano – a fiatal szopránt a Budapesten és Pécsett rendezett 2009-es Operalia, a Plácido Domingo nevével fémjelzett nemzetközi énekverseny harmadik helyezettjeként ismerhettük meg – Sophie-ja nem az a szubrettféle cserfes kislány, ahogyan általában a szerepet értelmezik, hanem érett, a helyzettel tökéletesen tisztában levő fiatal nő. Emmanuel Villaume értő kézzel, az énekesekre és a nüánszokra figyelően dirigált.
PAPP TÍMEA
