2009-ben örvendetes kísérlet volt, amely a gyakorlatban sikeresnek bizonyult, 2010-ben a lelkesedés lendülete emelte magasabbra – 2011-ben pedig a járt úton való továbbhaladás tanúi lehettünk. Kétszer három operaestből és egy sztárkoncertből állt idén a Májusünnep, tehát gyakorlatilag négy programot kínált a lehetőségeket alaposan kiaknázók számára.

Nem kétséges, a jól csengő program önmagában is jeles napokat ígér, piros betűs hétköznapokat, olyanokat, amelyek az évad végéhez közeledve megkoronázzák az évadbeli élményeket, másrészt pedig feltöltekezésre adnak lehetőséget. Mert régi igazság, hogy a sorozatok esetében jó esetben nem összegződnek, hanem hatványozódnak az élmények. Nos, ezúttal…

Nyilvánvalóan a Májusünnep széles körű közönséget szándékozik megszólítani, s becsalogatni az Operaházba, tehát sikerbiztos programokat tartalmaz – elvi síkon könnyű kiszámítani: népszerű operákat és neves előadókat. Az ünnep fényét emelendő célszerű, hogy a publikum kiválasztottnak érezhesse magát (kivált a sztárkoncert esetében korántsem olcsó mulatságról van szó).

Különleges eseményhez az előkészület akkor is más, ha igencsak hasonló utat kell bejárni a jegybeszerzéstől a koncertkezdésig. A hűséges törzsközönség pedig töprenghetett, a vendégművészek kedvéért megnézze-e ismét a jól ismert rendezéseket. A kíváncsibbja többrétű tapasztalatokkal gazdagodott, igaz, véleményem szerint némelyiket szívesen mellőzte volna. Az operaestek ugyanis korántsem jelentettek számottevő minőségi különbséget a napi gyakorlathoz képest (erről persze leginkább az évközi átlagelőadások látogatói győződhettek meg, hiszen a kiemelt produkciók légköre mindig felfokozott).

Verdi Otellója Vámos László 1994-es rendezésében került színre, s ezúttal afféle címtévesztett műként elsősorban a félreértett Desdemonáról szólt. Kétségkívül Rost Andrea volt az est legrangosabb énekese; Vladimir Galouzine Otellója nélkülözte az elhitető színpadi megjelenítéshez szükséges szerepfelépítési koncepciót, Lado Ataneli Jagója pedig ügybuzgó segédrendező tüsténkedésére emlékeztetett, inkább több-kevesebb aljas húzással, semmint a gonoszság megtestesítőjeként. A zenekar ezúttal vélhetően abban reménykedett, hogy szeretett karmestere csodát tesz. Partnerek nélkül azonban még Kovács János zsenialitása is kevés; ha nem számíthat olyan muzsikusokra, akik az első perctől mindvégig koncentráltan képesek követni kéréseit-utasításait, nem tehet mást, mint hogy lejjebb adja az elvárásait (annál is inkább, mert figyelnie kellett a vendégművészekre is), s így épp azokat a nagy pillanatokat kellett fájóan hiányolnunk, amelyektől egyébként év közben – váratlanul – akár egy átlagos előadás is képes felfényleni.

Erről az Otellóról nehezen elképzelhető, hogy sikeres hadvezér, s nem is féltékenysége (mint Shakespeare-nél) vagy jóhiszeműsége (mint Verdinél) okozta tragédiáját, hanem csupán balek mivolta. Az Otello-előadások egyik legnagyobb pillanata Jago „fekete credó”-ja kell, hogy legyen. Ráadásul nem is önmagában (miként népszerű operarészleteket tartalmazó felvételeken szerepel), hanem a zenekari bevezetését követően! Ezúttal a legérzékenyebb feszültségjelző sem lendült ki. Remek volt viszont (nem először e szerepben!) Cassióként Fekete Attila, s Lodovico rövid szerepében színpadi figuraként is Cser Krisztián.

Valló Péter mintegy 10 éves rendezésébe kellett beállnia két vendégművésznek Puccini Manon Lescaut-jában. Aligha jelenthetett ez nagy problémát a világszerte Puccini-énekesnőként híres Cristina Gallardo-Domâsnak, s azzal is nehéz menteni csupán az utolsó felvonásban felívelő szerepét, hogy partnereire kellett tekintettel lennie. Ez már csak a szerepből sem következne; ráadásul, olyannyira adott volt számára az érdeklődés reflektorfénye, hogy talán még elmélkedni is felesleges a szerepformálás igénytelenségén. „A Manon Lescaut kisemberek története, akik valahogy nagyon naggyá lesznek a tragikus történetben” – nyilatkozta annak idején a rendező. Nos, erről mit sem sejtett egyik szereplő sem. Francesco Anile mintha nem is színpadon, díszletek közt, jelmezben énekelt volna – ráadásul még csak nem is próbálkozott érzelmet imitáló játékkal. Márpedig ha nincs izzó szerelem a fiatalok között, akkor borulnak a viszonyok, kiváltképp, mivel Szüle Tamás Geronte-ja volt az egyetlen háromdimenziós alak ezen az estén. Csak elismeréssel szólhatunk Hamar Zsolt munkájáról, aki élővé próbálta galvanizálni a zenekari hangzást – a zenekar lett az est hőse akkor is, ha épp a csúcspontokhoz vezető feszültséggel maradt adós. A hangszínekre viszont nemigen lehetett panaszunk.

A 2004-es Budafestet követően 2005 óta Szinetár Miklós és Harangi Mária rendezésében láthatjuk az Operaházban a Rigolettót, ez szerepelt a 2009-es Májusünnepen is. A mostani előadásból Patrizia Ciofi Gildája maradt leginkább emlékezetes (e szereppel debütált csaknem évtizede a Covent Gardenben). Kálmándi Mihály Rigolettója inkább figura, semmint karakter, aki aligha vált ki érzéseket (szánalmat, együttérzést) a hallgatóból. José Bros mantuai hercegéről ennyit sem mondhatunk el. Sajnálatos, hogy a kevéssé kedvező alkati sajátosságokat még szándékában sem áll játékkal, átgondolt szerepformálással feledtetnie az énekesnek. Tehát, zenés-színpadi élmény helyett csupán auditív és vizuális memóriát segítő átismétlésre nyílt lehetőségünk. Az egész előadás olyan volt, mint egy emlékeztető próba (mármint, ha lenne idő ilyesmire a gyakorlatban). Emocionálisan: smink és maszk nélkül, takarékra állítva, alig markírozva. A zenekari játékosok talán úgy vélték: mivel az évad során többször játszották, fog ez menni – nos, Kocsár Balázs irányításával korántsem biztosítottak érzékeny hátteret az énekeseknek.

Elszomorító, hogy a Májusünnep külföldi látogatóinak ilyen előadások alapján kell képet alkotniuk a hazai operajátszás jelenlegi állapotáról. S nem titkolhatom: zsigerileg megéltem azt a türelmetlenséget, ami ifjabb rendezőket arra sarkallhat, hogy valami mást (valami egészen mást, bármi mást stb.) akarjanak láttatni – akár a zene rovására. Hiszen láthatták: a látvány itt sem sokat adott hozzá… – mihez is?!

Végére hagytam a mindenki által az idei sorozat koronájának tekintett koncertet. Renée Fleming művészete a média és a felvételek jóvoltából ismerhető – ezúttal a személyesség vonzereje bizonyult a legerősebb közönségcsalogatónak. Kétségkívül ez a műsor igényelte (volna) a legtöbb felkészülést a zenekar részéről. Az est karmestere, Kristjan Järvi korántsem állt a helyzet magaslatán – vendégkarmesterként csupán felületes koreográfiára volt képes, anélkül, hogy aktív kapcsolatba került volna a zenekarral. Így eljátszani négy szimfonikus közjátékot Richard Strauss Intermezzójából – istenkísértés! Még tökéletes szólamtudás sem szavatolja a színpaletta megannyi árnyalatának arányos megjelenítését. A karmester koncepciózus központi irányítása: alapfeltétel. Az amerikai világsztár választékos műsort állított össze. R. Strauss három (zenekari) dalával kezdett – s nagyon kellett koncentrálni szólamára, hogy kiküszöböljük a zenekari kíséret aránytalanságát. Az első rész két Massenet-áriája után a hallgatóságot leginkább várakozásteljesként lehet jellemezni. Slágerével, Dvořák Ruszalkájának híres áriájával elvarázsolt, közvetlenül utána Lehártól a Vilja-dallal folytatta a közönség meghódítását. Érdekességnek Puccini és Leoncavallo Mimijének egymás mellé helyezését szánta (a Bohéméletből és a Bohémekből), a hivatalos műsor zárószáma a címszereplő áriája volt Zandonai Conchita című operájából. Renée Fleming rendkívül beosztóan bánt hangjával – a műsor vége felé szárnyalt csak szabadabban és dinamikusan a hangja. A négy ráadással éreztette: jól érzi magát a színpadon, s elégedett közönségével. Laurettát követően énekelt Gershwint, Bernsteint, s Marietta áriájával búcsúzott Korngold A halott város című operájából. Hogy mennyire nagy hatással volt a közönségre, az lemérhető volt az autogramkérők hosszan kígyózó sorából, akik a hangverseny után türelmesen vártak sorukra, talán elsősorban nem is gyűjtőszenvedélyüktől vezérelve, hanem hogy a közelébe kerülhessenek a gyönyörű operacsillagnak, immár „civilben”.

Gesztusértékű, hogy Fleming hangversenye napjára időzítette az énekesnő könyvének megjelenését az Operaház. Magyar címe: A belső hang, alcíme: Egy énekes születik. A szép kiállítású kötet valóban mindenki érdeklődésére számot tarthat – a 13 fejezet gazdag választékot kínál, ki-ki megannyi tanulságot leszűrhet. Vitathatatlan: Renée Fleming egyedi jelenség; néha meghökkentő, mi az, amit megoszt olvasóival. Hangsúlyozza, hogy nem kitárulkozós alkat – s valóban, miután elolvastuk a könyvet, akkor vesszük csak észre: miközben némely részletekbe alaposan belement, alapinformációkat nem közölt. Szíve joga ez – viszont az olvasónak is, hogy a szakmai és magánélet puzzle-darabkáival eljátsszon.

Ami egészen rendkívüli, az a bátorsága és türelme (ritka e két erény egymás tőszomszédságában), hogy részletekbe menően magyarázgasson énektechnikai problémákat, trükköket. Énekesek és énektanárok számára izgalmas módszertani olvasmányt jelentenek e fejezetek – s ékes bizonyítékai, hogy nem árt, ha intellektuálisan átgondoltan foglalkozik a hangképzéssel és a zenei kivitelezéssel az énekes. A reprezentatív kötet képillusztrációi megerősítik a meggyőződést: a jelmez rendkívül hatásos látványelem (hasonlóképp ajánlatos élni a fodrászok és sminkmesterek tudásával-tehetségével is).

Ezúttal nem lehet felróni, hogy a könyvvel megjelenéséig kevesen foglalkoztak – ám a sok bába között mégis elveszett a gyermek; lényegi és felszínes hibák szép számmal maradtak a szövegben (az eredeti szöveg félreértése tárgyi tévedést eredményezően, félrefordítás stb.). Remélhetőleg a második kiadás (mert keresettsége kétségtelen) javított szöveget fog tartalmazni.

Kevesebb élmény, több tanulság – ez az idei Májusünnep mérlege. Mégis, mindenképp pozitív, már csak léte által is, mert az egyes operaelőadásoknak külön-külön aligha jutott volna hasonló érdeklődés, és sztárt is könnyebb megnyerni valamely rendezvénysorozat keretébe. És ami felbecsülhetetlen: rövid időre ismét beszédtéma lett a kultúra, a művészet – s akik a hétköznapok rohanása közepette már-már megfeledkeztek az élő zenehallgatás létfontosságáról, ismét ráébredhettek: miközben kikapcsolódást jelent, egyúttal életminőség-javító az élőzene-hallgatás.

FITTLER KATALIN