A Csíki Játékszín 2011. májusi Vaknyugat-premierjével huszonháromra emelkedett a kortárs ír-angol drámaíró, Martin McDonagh magyar nyelvű bemutatóinak száma.
A Vaknyugat – a cím Varró Dániel magyarítása, eredetileg Lonesome West, Elhagyatott,elárvult, nyugat – a Leenane szépe mellett McDonagh világszerte leggyakrabban színre vitt darabja. A 2002-ben Budapesten is vendégszerepelt prágai Činoherní Klub Osiřelý západ (Elhagyatott nyugat) előadása például 2002 óta megy töretlen sikerrel. Ez a széria talán csak A kripli sikeréhez hasonlítható, ami nálunk immár tíz éve fut a Radnóti Színházban. Magyar nyelven ez az ötödik bemutató: játszották a Pesti Színházban (2004), a székesfehérvári Vörösmarty Színházban (2007), a füleki Zsákszínházban Elveszett erkölcsök címmel (2008), és részleteket láthattunk belőle az Ódry Színpad 2010-es McDonagh-gyakorlatok előadásában.
A Vaknyugat, a Connemara-trilógia harmadik darabja – az első a Leenane szépe, a második a nálunk még be nem mutatott Connemarai koponya – Európa „gyilkossági fővárosában”, Leenane-ban játszódik, ahol „a Jóisten nem illetékes”. Lakói között található az anyagyilkos vénlány, Maureen, az apagyilkos agglegény, Coleman, és a feleséggyilkos férj, Mick, továbbá az ő lelki üdvükért felelős Welsh atya és az atyába szerelmes Kicsilány. Ennek a kvázi mikrokozmosznak a keretében a szereplők mentális univerzumának bemutatásával McDonagh olyan súlyos témákat feszeget, mint a sajátos erkölcsi nihil, a családi kapcsolatok kiürülése, az alkoholizmus, a katolikus vallás szerepének gyengülése.
A Vaknyugat a két testvér, Coleman és Valene ádáz harcáról, acsarkodásáról szól, aminek előzménye – a számlálhatatlan gyerekkori trauma mellett – a fivérek alkuja: Coleman egy vita során lelövi apjukat, és öccse, Valene hallgatásáért cserébe lemond az örökség rájutó részéről, Coleman azonban továbbra is a szülői házban lakik, rászorulva Valene könyöradományaira, sőt arra, hogy körmönfont módon lopkodja a mindennapi betevőt, de főleg Valene krumplipálinkáját. A két ádázul veszekedő, késhegyig menő harcot folytató testvért szeretné kibékíteni, jobb útra téríteni Welsh atya, aki sikertelenségét és a környezet, a városlakók hasonló lelki pauperitását látva kétségbeesésében feláldozza magát és öngyilkos lesz, búcsúlevélben kérve a testvéreket, hogy béküljenek ki.
A darab rendezői elsősorban a két testvér kegyetlen, ugyanakkor groteszkbe hajló küzdelmére fókuszáltak. Garry Hynes, az első bemutató rendezője is ebben a felfogásban vitte színre a művet 1997-ben, ám két évvel későbbi munkájában – amely produkció négy Tony-díj jelölést kapott – Welsh atya szerepének kiemelésével a megváltástörténet is hangsúlyossá vált. Ezt az olvasatot követi Parászka Miklós a Csíki Játékszín előadásában. Rendkívül érzékenyen teremt egyensúlyt a két drámai szál között, nem mindennapi rendezői erényekkel: lélektani, dramaturgiai finomhangolással, a „lélekzengés” karmesteri összerendezésével. E munka jó, rendkívül jó színészeket igényel, s úgy tűnik, a rendezőnek sikerült megtalálnia embereit. Nagyon hálás és biztos sikerre predesztinált szerepfelfogás lenne a groteszk, pergő, gyorstüzelő káromkodással teli dialógusokból burleszket varázsolni. Coleman és Valene kettősénél a gyűlölködő összjáték kezdettől (a darab szintjén is) számtalan kedveskedő geggel tarkított. A kedélyes zrikálás hangneme ott bujkál durva és primitív szavaik mögött; összetartozásuk, sőt összetartásuk a többszöri összekapaszkodós verekedésben (ezen a színpadon tulajdonképpen gyermeki birkózásban) is ott lappang, a frenetikus kibékülési jelenetben pedig expressis verbis megnyilvánul: az előtörő szeretetvágy mondatai, gesztusai indukálják az egészséges, nem csak görcsös-groteszk humor sziporkáit. S épp a szavak ereje nő meg a roncsnyelve közegében, hisz hosszú idő óta, gyerekkoruk óta nem, vagy tán sohasem használt szeretetszavak jelennek meg – s micsoda újdonság ez számukra! Szegény reménytelen Welsh atya áldozata révén végül – ha csak pár percnyi katartikus létezés erejéig is, de – győzött az Egyház, éspedig legszebb fegyvereivel: szavaival és áldozatával. Már amennyiben az arisztotelészi fogalom, a katarzis igazolás az Egyház számára.
A lét primitív fokán játék és kegyetlenség elválaszthatatlan egymástól. Miről is tehetnek, személy szerint, ezek az emberek? Személyiségük a táj és történelem által determinált; az archaikus létezés betegségeit a modern külvilág hatásai csak felerősítik. Welsh atya kívülről jött, s papi, erkölcsi tanultsága, beidegződései is elkülönítik környezetétől, ám valójában alkati gyengesége, az alkoholizmus által felerősített hiperszenzibilitása teszi kiszolgáltatottá. Az új, enervált nemzedék képviselőjeként tenne, hatna, de nem bírja a konfliktusokat. S az őt kamaszszerelmével szintén (körkörös megváltástörténet!) megváltani akaró Kicsilány kihívó dacreakciói mögött általános, gyermeki vágya bujkál a megbékélésnek: az egész otthonos közösség jobbításának vágya. Mert minden látszat ellenére itt egy nagyon is összetartó, épp a bűnökben összetartó közösség funkcionál. Mindenki szem a láncban. S épp ez indokolja a szereplők egyenrangú fontosságának érzékeltetését a rendezői munka során.
A minimális díszlet (Bors Eszter munkája) kellékei reálisak, ugyanakkor jelzésértékűek: a centrumban a testvérek közös asztala, a rendezői balon Valene fotelje s gyűjteményei, köztük a perverz módon gyűjtögetett csecsebecse Mária-szobrocskák aranyozott sörösládákban kiállítva, a polgári vitrinkiállítás torz mása; a jobb oldalon Coleman fotelje, magányosan, egyetlen fölötte lógó tányérlámpával megvilágítva – különös glória, jelezvén Coleman sajátos áldozat voltát. Ám a színpadkép oldalfalai stilizáltak: egynemű, szürke posztó, meleg félhomályban tartva, ajtók helyett fekete nyílások, melyek inkább összekötik a játszóteret a külvilággal, mintsem elválasztják. S a darab végén főszerephez jutó kereszt itt sokatmondóan módosul a drámaszöveghez képest: a szerzői utasítás szerint a feszület a falon lóg, s Valene Welsh atya búcsúlevelét a Megváltóra tűzi. Ez a szimbolikus kép elmarad, s az előadás realizmusát erősítve a levél a szekrényre kerül, a kis kommersz feszület elé, mint valami elintézendő számla.
Czintos József Coleman szerepében (jegyezzük meg: hálás szerep, ő az ötletelő, a kezdeményező, Valene többnyire rezonőr) a magyar színháztörténet egyik kiemelkedő alakítását nyújtja, jellemszínészi és helyzetkomikusi erényeit egyaránt felmutatva, az átélés s a szinte biomechanikus mozgásra-térre utaltság együttesét nyújtva. Foteljében ülve, lopott krumplipálinkáját szorongatva, egy Boa constrictor robbanékony mozdulatlanságával várja az ellenség, az ellenséges külvilág támadását vagy épp esettségét, kiszolgáltatottságát. Izzik a színház levegője feszült készenlététől. Valene szerepében Fülöp Zoltánnak idő kell a kibontakozáshoz, idő kell, amíg kicsinyes skrupulusainak monoton megjelenítése a személyiség monotóniájának hitelével telítődik: a rigid és borzalmasan szürke, élettelen énje mögötti emberi vonások előtűntével tökéletesen kiegyenlített partnere buffó-társának. Welsh atyaként VeressAlbert kénytelen szűk eszköztárra szorítkozni, játékának különlegessége és ereje következetességéből adódik: a reszketeg, kívül-belül gyenge figura színészileg mesteri hangoltságát (s itt találó a szó, hisz lassú mozdulatainak, halk hangjának „zenéje van”) hibátlanul tartja. Jellemző, hogy kétségbeesett s brutális gesztusát, midőn kezeit a Mária-szobrok forró olvadékába meríti, csak egy fojtott, sóhajszerű nyögés kíséri, az üvöltés tőle túl sok volna. Kiskamoni-Szalay Lilla a Kicsilány szerepében furcsa, túljátszottnak s ritmustalannak tűnő belépővel indít (Dunaújvárosban legalábbis ezt láttam), aztán a szerep megkövetelte szélsőséges-szeles gesztusok egyensúlyba kerülnek gyermek-szerelmes, profán és – természetesen – kicsinyes megváltói hivatásának mélyrétegeit felvillantó, átélt játékával.
Ezt a játékot, ezt a színházat érdemes lenne gyakrabban s tágabban befogadni-utaztatni Magyarország területén.
A darabban és ebben az előadásában a világ megpróbált mégis világolni, az ember emberré válni, az adott „körülmények” ellenére. Aztán persze minden visszahullt a… Nem a semmibe, az esély talajára. A megváltás nem elmaradt, pusztán ideiglenesnek bizonyult. S ez ma a realitás.
SZVERLE ILONA
