A Három nővér nem egy tétel a műsorrendben. Szimbolikus gesztus egy társulat életében hozzányúlni ehhez a műhöz: fontos állomás kinek-kinek a maga pályáján. Bodolay Géza nem hamarkodta el a vele való találkozást, akar és markánsan akar valamit Csehovtól és a színháztól. És tőlünk is: azt, hogy higgyük el, Csehov vígjátékot írt. Bodolay rendezői kézjegye általában a keretezés, a plusz médium és plusz információ bevonása, így már a függönyön lévő feliratról megtudjuk, hogy hányban írta Csehov a darabot, s hogy utána még öt esztendeig élt. A díszletablakokban pedig cirill betűkkel Csehov nevének betűi.
Lassan színházi közhellyé válik, mennyire bohózatként gondolkodott róla a szerző, mégsem a Három nővért szokták általában a szórakoztatás céljaira bevetni. A szegedi előadás elhatározza, hogy de igenis, a karikatúráig, a színház és a Csehov-játszás közhelyeinek szintjén állítja elő a produkciót. Minden teátrális, minden eltúlzott és felnagyított, minden meg van mondva és meg van mutatva. Ha hóról van szó, hullni kezd hátul. Ebben a városkában (Csehov Permre gondolt) a folyó közelsége miatt sok a szúnyog. Mikor ezt megjegyzik, vadul csapkodják is a szúnyogokat. Oroszország az oroszoké, a három nővér házának tetején a bús tajgán vagy szibériai garnizonban katona melegszik, a puskák gúlában. A katonaságtól jutunk el a tűzoltóságig. A tűzoltóautók piros, tülkölős, régimódi orra meg is jelenik a záró képben, három (!) nagy jószág, ez is túlzóan. A zene is hol Vodku v glotku-szerű odesszai kocsma-klezmer, amely aztán az eksztázisig jut el a szünet előtt, amikor „Russian disco” üzemmódban is rappel Szoljonij. Mindenképp szokatlan, erős, vad gesztusok mutatják be mindazt, amit egyszersmind saját létmódja közhelyeként is kinagyít az előadás. Hogy a Dada a szolgálati jóléttől finom, kiskosztümös hölgy lett (Markovits Bori finom alakításában) kutyácskával, és az élő kutya természetesen ugyanúgy bejön, mint Andrej kis öltönyös fiacskája: ezek is színházi bennfentes fricskák, csakúgy, mint az echó, ami aztán a terem végéből élőszóval visszahangzik a katonák búcsújakor. (Az időtlen ruhák tervezője Jeremiás Bianca Imelda.) A komédiás ötletek sorába tartozik még, hogy a tudóskodó Andrej kezében – kinek is szól ez? – Amagyar irodalom története látható.
Érdekes a már kezdetben „jelentéses” díszlet is, a kicsit mindig más kivágást mutató nagy ház. (Mira János az első pillantásra lötyögős, rafináltabban rétegzett tér tervezője.) Kavargó történések vannak és dacos szembemenés mindennel, amit látni szoktunk a Prozorov testvéreknél. Egyébként hasonlítgatás szempontjából bővében vagyunk a lehetőségeknek, az elmúlt egy-két évadban igen jó volt a „felhozatal” Három nővérből: érdekes komáromi előadást láthattunk Martin Huba rendezésében, Szatmárnémetiben jelentékeny előadást hoztak létre Keresztes Attila irányításával, korábban a kolozsváriak Tompa Gábor-féle nagyzenekari tuttis megoldását bámultuk, s ez még nem a teljes lista, és most szakmailag nagyon magas mércét állító a Nemzetiben AndreiŞerban rendezése. Ebben az óhatatlanul összevetést indukáló mezőnyben különálló, egyedi út a szegedieké: az el- és „ellentartásban” aktív, harsány, ám az „élet” akarását hamisan akaró reménytelenségé.
Szép szál, kockás hasú fiatal ember Kárász Zénó – természetesen neki is gatyára kell vetkőznie ebben a közhelycsúfoló olvasatban, hiába a hatvanéves, keserű, elbutult doktor a szerepe. És Versinyin sem spleenes középkorú, hanem jó karban lévő harmincas, aki nagyon is nyitott a szerelemre, s csak a halántéka vonzóan őszes Kedvek Richárdnak. Nyilvánvaló színészi erőfeszítés ennyire saját fizikumuk és színészi pozicionáltságuk ellen dolgozni – nem is leplezhető. Danis Lídia is készen hozza az „állatszerű” házisárkányt. Eleve mindenki egy kicsit „rátesz” hangilag, de nála különösen jellegadó a kiabáló beszédmodor, a közönségesség egyik jelzése. Természetesen rajta van a zöld öv és minden csiricsáréság. Az a fajta nagy, egy tömbből való karikatúraszerűség, melyet megjelenít, talán a Bodolay-féle megközelítés lényege.
Nem pszichológiai rebbenések, nem kitartott nagy nézések és a rejtett lélektani viszonyok pókhálórendszerének felderítése folyik, hanem a saját helyükön jelszerűen megmutatott figuráké.
Ebben a szellemben Erdélyi Tímea ideális Irina, delikát, álomszerű, fehér ruhás kislány, aki a négy felvonás alatt szürkül el. Mása feketén felkiáltójelszerű, túl sok moduláció nélkül. Ő ideges. Ez a legfontosabb. Gidró Katalin zárt szépségéből és artikulációjából nem tör ki – saját külön drámája itt nem szükségeltetik, mint ahogy Borsos Beáta örök gimnáziumi tanárnője is egyenletesen képviseli a „dolgozni kell” parancsszavának reménytelen hirdetőit. Legjobban – mint általában mindig – a tanár Kuligint alakító Pálfi Zoltán jár, Mása felszarvazott férjeként nem maradhat játéklehetőségek nélkül, muszáj „színeznie”, s ezzel az önáltató mókázással él is.
A három nővér egysége általában a tűzvészjelenetben jár csúcsra. Itt viszont egy laboratóriumi hideg fehérségű, már-már kórházi szobában zajlik a lányok színvallása: hidegítve ismét a pszicho-realista értelmezést.
Nehéz friss szemmel egy olyan dráma előadását látni, amelyhez saját játszási hagyományai is hozzánőttek, akkor is, ha minden kor számára van mondanivalója. Nyilván nagyon sok szegedi gimnazistának ez lesz és marad A három nővér. Bár igazából nekik szólnak a túlzó jelképek, nem lehetünk biztosak abban, hogy a reménytelenség, a megadás világérzése is társul-e hozzájuk, s az érzet, hogy ez a három lány „túl sok” a tudásával egy távoli kormányzóságban.
BUDAI KATALIN
