Nemcsak a huszonnyolcasok, mi harminchatosok is félszavakból értjük egymást. És így van ez alighanem valamennyi régebbi évjárattal. Egyetlen feltétel, hogy az egymást értés jó hosszan érlelődjön. Mert nem valamiféle gyerekfejjel megkötött véd- és dacszövetségről van szó, hanem a közös sorsról. Arról, amit így vagy úgy valamennyien átéltünk, akik egyazon évben, 1936-ban születtünk.

Mivel néhány hét különbséggel egyidősek vagyunk, én olyan régről ismerem Molnár Gál Pétert, amikor még nem is volt Molnár, csak egész egyszerűen Gál Péter középiskolás. Jól emlékszem, hogy már akkor is folyton pikírt megjegyzéseket tett filmekre, színházi előadásokra és mindenre, ami az ötvenes évek elején zajlott körülöttünk. Okos volt, magabiztos, fölényes, szemtelen és rettenetesen nagyképű. Ahogy egy tizenéveshez illik.Hogy mikor és hogyan ismerkedtünk meg, egyikünk sem tudja. Nem is fontos. Így akár azt gondolhatjuk, hogy időtlen idők óta ismerjük egymást. Számomra sokkal fontosabb, hogy napi rendszerességgel végigkísérhettem kritikusi pályáját. És nyomon követhettem azt is, miként vált a neve – meglehetősen hamar – monogramként fogalommá a színházi életben.

Ezt a monogramot a nagyon műveltek angolosan ejtik: Emdzsípí. Félig viccesen, félig a különlegességét, vagy az európaiságát hangsúlyozva. Vagy megvető gúnnyal. Ki-ki indulatai, vérmérséklete szerint, vagy a tőle kapott sebek hatására.

M.G.P.-nek ugyanis sok az ellensége. Ezeket kitartó, kemény munkával szerezte. Pályája kétszer került komoly válságba. Mindkétszer úgy látszott, nem folytathatja tovább kritikusi tevékenységét. Az első krízis még a pártállam sűrűjében próbálta leteríteni, a másik a 2000-es évek elején érte utol. Ellenségei mindkét alkalommal pezsgőt bontottak, örömünnepet ültek, és táncra perdültek. Azt hitték, megszabadultak végre lidérces álmaiktól, hogy kinyitják a holnapi Népszabadságot, és abban egy minden addiginál kegyetlenebb glossza jelenik meg róluk fent nevezett személy tollából.

A pezsgőbontók nem tudták, hogy M.G.P. képtelen nem írni. Nála a kritikaírás nem egyszerűen függőség, mint másnál a kábítószer, az alkohol vagy a nikotin. Ezekről nehezen, de megfelelő akaraterővel le lehet szokni. Az ő életében olyan szükséglet a bírálat, mint a lélegzetvétel. Ellenfelei korán örültek. Nem ismerték eléggé. Nem tudták, hogy ha elveszik a szószékét, ahonnan hallathatja a hangját, akkor elmegy a Hyde Parkba, és ott kiabálja világgá ítéleteit. De az internet korában már nem kell a ködös Albionba utazni, elég egy honlapot indítani. Ez a világ legdemokratikusabb találmánya. Komoly szaktekintélyek és grafomán elmebetegek egyforma esélyekkel indulhatnak. Itt nincsenek kiváltságok. Csak az számít, érdekel-e valakit, amit mondasz.

M.G.P. csodafegyvere az irónia. Kegyetlen humora porba sújt vagy magasba emel. Megsemmisít, vagy szárnyakat ad. Ahogy a nagy tekintélyű Georges Louis Leclerc de Buffon gróf (1707–1788) akadémiai székfoglalója (Discours sur le style, 1753) óta tudható, a stílus maga az ember. Ez az agyoncsépelt közhely Molnár Gál Péterre sokszorosan igaz. Akik közelebbről ismerik, tudják, hogy stílusa nem csak írásaiban érvényesül. Ott van minden személyes megnyilvánulásában. Jóval előbb megvolt, mintsem kritikaírásra adta a fejét. Gyanítom, hogy így született. Születési rendellenesség, mint a csípőficam. Ha nem kezelik időben, komoly kellemetlenségeket okozhat. Nem mesterségesen állította elő, mint azok, akik – csekély sikerrel – megpróbálják utánozni.

Gyakran vetik a szemére, hogy saját iróniája bűvöletében él. Hogy azért szigorú és kellemetlen, mert akkor van igazán elemében, ha bánthat másokat. Ez szamárság. Vannak persze kedvencei, akikkel elnéző, de ezek ritkán azonosak a hivatalos kegyencekkel. És sokan vannak, akiknek a puszta színpadi jelenléte (?) is irritálja. Tehát szubjektív, mint mindenki. Csak ő meg sem próbál objektívnek látszani.

A kedvencei között nemcsak egész színpadot betöltő óriások vannak, hanem olyanok is, akiket a vaksin látók talán észre sem vesznek, vagyis „jelentéktelen”, néhány mondatos epizodisták. Azokról az óriásokról pedig, akiknek a méltatása nem fér bele egy napilap vagy folyóirat néhány hasábjába, könyvet ír. Honthyról (1967), Törőcsikről (1975), Gellért Endréről (1977), a Latabárokról (1986), Págerről (1988), Latinovitsról (1990), Eck Imréről (2000). Ezek a monográfiák évtizedek múlva is kimeríthetetlen forrásként szolgálnak majd a jövő színháztörténészei számára.

Tevékenységében sokak számára az a legnehezebben elviselhető, hogy megkerülhetetlen. Nemcsak azért, mert akkor is jelen van a magyar színházi életben, ha elzavarják. De még inkább azért, mert kénytelen-kelletlen azok is hivatkoznak rá, akik legszívesebben örökre belefojtanák a szót, és írásait visszamenőleges hatállyal kitöröltetnék az újságokból.

Amikor nem mond semmit, akkor is sokatmondó és fontos.

Az egyik ilyen sziporkázó elhallgatásának tárgyát és idejét nem nevezem meg. (A születésnapi köszöntő nem arra való, hogy régi sebeket szaggasson.) A Népszabadságban megjelent hajdani szösszenet látszólag az egyik budapesti színház újdonságáról szól. Legalábbis erre utal az írás címe, amely a tévedések elkerülése végett pontosan megnevezi a darabot és a színházat. Aztán két hasábon keresztül mintha egy Krúdy-novellát olvasnánk. Szerző leírja, hogy kitűnő vacsorát fogyasztott a színházzal átellenben lévő étteremben. Pontosan elemzi a gasztronómiai élményt. Részletesen ismerteti az egyes fogások ízeit, illatát. Az embernek összefut a nyál a szájában.

Aztán új bekezdésben egyetlen mondat, amely száraz tényszerűségével úgy lóg az ínycsiklandó beszámoló végén, mint tehénen az a bizonyos alsónemű: vacsora előtt a cikkíró ebben és ebben a színházban megnézte ezt és ezt a darabot. Pont, aláírás.

Filmes nyelven szólva: ennyi!

A terjedelmes és gazdag életműből még egy írást említek. Ennek egy részletét szó szerint idézem. Ugyanis szokásától eltérően a szerző – természetesen a tőle megszokott szarkasztikus modorban – önvallomásra ragadtatja magát. Egy óvatlan pillanatban megfogalmazza ars poeticáját. Íme:

„Bizonyos rendszerességgel számolok be színielőadásokról. Néhány olvasóm megkérdezte, ha annyira elégedetlen vagyok a látottakkal, miért nem írok olyan előadásokról, amiket jó rendezők készítettek el.

Ezek azok.

Kritikát csak bizonyos színvonalat meghaladó műről lehetséges írni.”

(Othello.Mozgó Világ, 1987/7.)

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1