Az 56. Sterija Játékokon, a legrangosabb szerb színházi mustrán négy díjat nyert A kisinyovi rózsa, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Tolnai Ottó műve alapján készült előadása. A színészi teljesítményért Sterija-díjat kapott Mészáros Árpád, az eredeti színpadi zenéért Mezei Szilárdot díjazták, a Sterija Játékok alkotói különdíját Urbán Andrásnak ítélte a zsűri az előadás komplex művészi megvalósításáért, míg Erdély Andrea a Dara Čalenić Alapítvány legjobb fiatal színésznőnek járó díját kapta. A Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiváljáról a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma megosztott második díját vitték haza, s itt is jutott elismerés Mészáros Árpádnak (a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza által felajánlott egyéni díj). Azt gondolom, nem vallottak volna szégyent a POSZT-on sem, ha bekerülhetnek a versenyprogramba.

Amikor a Szardínia című előadásukkal szerepeltek a kisvárdai fesztiválon, megkérdeztem a szakmai beszélgetésen Urbán Andrást, nem érzi-e úgy, hogy Pilinszky János becsapta őt. A kérdés az Urbi et orbi utáni hirtelen hangváltásra vonatkozott. Ott a költőnek a bűnről, a szenvedésről és a megtisztulási vágyról szóló színházi példabeszédét sikerült annyira beleitatnia színészei zsigereibe, hogy játékuk a szenvedélyes kérdezés pozíciójából az intenzív átélés eksztázisába emelkedett. Kegyetlen, de mélyen emberi előadás – fogalmazott Gerold László (Híd). Az élet-színház a Szardíniában nihil-színházba fordult át. Urbán talányos mosollyal hárította el a kérdésemet, amely mosolyról nem igazán tudtam eldönteni, vajon megérthetetlen és ostoba voltam-e, vagy már réges-rég rendezéssé készül fogalmazódni a válasza. A kisinyovi rózsát nézve rájöttem: az én élményfeldolgozásom szerint trilógia keletkezett. Egy üdvtani töprengésekbe bonyolódott művész tudatpályájának három stációja. Az első, a közjogi értelemben szabadságba vetett ember misztikus bűnkeresése, felszínre törő bűnhődésvágya (Pilinszky). A második, a börtönsziget rablét-dialektikája: kicsoda az inkább-rab, a fegyenc, vagy a szigetre száműzött őrzője: ki marad le keservesebben a megváltásról, amikor az elmarad: hajótörést szenved a szigetre tartó elnök, akitől amnesztiát/áthelyezést várnak az odazártak (Beszédes István). A harmadik, A kisinyovi rózsa elfekvője, a nirvána-szint, amelyben az ábrándok, gerjedelmek, indulatok, eszmék/rögeszmék nyűgétől megszabaduló tudat állapota épül fel a színpadon (Tolnai Ottó). A lebomlás folyamata épül fel, s éppen ebben rejlik a dialektikája.

 

kisinyovi rozsa 12-1
Az előtérben Mészáros Árpád (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A Dhammapada szentírásokban Buddha azt mondja, hogy a nirvána a „legnagyobb boldogság”. Ez egy kitartó, mindent átható lélekformula, amely a megvilágosodásban keletkező nyugalommal jár. A nirvánával elérkező tudást a bódhi (megvilágosodás) szó fejezi ki. Urbánnál ez a tudat elfekvői tartalma, amelyet a klienseknél az igazgatónő a létező alaköltés szenvedéseinek lecsendesítésével és az újabbak születésének megakadályozásán keresztül ér el: ha kell, nem küld gondozottja óhajára a sivatagi rózsáért Kisinyovba. „az elfekvő asztalán / kis üvegtálban / száraz jerikói rózsa / (zsugorított tujaféleség / amely akárha / vissza tudna jönni / onnan / öklömnyi ballangó / sivatagi rózsa) / annak a nénikének ott az / ablaknál / az volt az utolsó kívánsága / hozzák be rubin kalaptűjét / ki hozza be / kitől honnan / egyik barátnőjéről beszélt / utoljára kisinyovból írt neki / állítólag ő küldte a jerikói rózsát is / felhívták az igazgatónőt / indignáltan kiabált / ő most nem utazik kisinyovba (…) hogyan vegye leltárba / a jerikói rózsát / mondták úgy hogy kisinyovi rózsa / akkor már tépte a haját / majd a tenyerében lévő hajcsomóra meredt / és azt mondta kisinyovi rózsa.”

A földi lét kimeneti pontján az indignált, haját tépő igazgatónő, az érkezési-befogadói végen a teremtő: „ott már egészen fenn / hol már nincsen fennebb / nincsen padlás / illetve hát a / padlást / kiutalták a teremtőnek / azt mondják szép nagy / műtermet rendezett be / gyalul / üvegcsékbe fog fel ezt-azt alkímiával foglalkozik”; ketten hímezik térré az idő gobelinjét. Amilyen fonal éppen kapható Kisinyovban. Mert Kisinyovban vagyunk. Vagy Szabadkán. Az események természetéből fakadóan ez közömbös, hiszen nem köti gúzsba cselekmény a képzeletet. A performansz jellegű szekvenciák nem hajlanak egységre, nem szerveződnek kontextussá. Felolvasószínházat sejtetően, fekete öltönyben/kosztümben, kottaállványokkal felszerelkezve vonul be a társulat. Mészáros Árpád a térfelelős (mindvégig). A költemény saroktételeit a két színésznő, Béres Márta és Erdély Andrea a megszokott munkamegosztásban adja elő. Előbbi szenzuálisan, utóbbi tárgyszerűen, a szöveglogika irányából igyekszik megragadni a közönség figyelmét, nézőegyedenként váltakozó sikerrel. Az előadás képzőművészeti gyöngyszem: megmozdított és megszólaltatott tér, amelynek inkább marad audiovizuális, mint értelmi/fogalmi lenyomata a többség emlékezetében. Mészároson tehát sok múlik, amikor ütemre, koreografált rendben formálja a teret, s instruktora férfi színésztársai mozdulatkórusának.

A mozdulatsor esetleges, első benyomásra széttartó. Gobelin, esernyők, csipkék, szalma, agyag, evőeszköz, virágföld, testfestés, üszkös kukoricazabálás – esetleges rendben. Igazában akkor érezni, mennyire koherens Tolnai költői világa, amikor a finálé közeledtén egybeáll (kiépül) a csúcsperformansz, a nagy puzzle (Mészáros főműve a színpadon). Néhány flamingó csapattá szaporodik a nagy gonddal és méltósággal kirakott magyarkanizsai rámás tükrök által – nem homályosan, hanem ellenkezőleg, metsző/átható élességgel rajzolódik ki minden, mint amikor már árnyéka vész tárgynak-testnek. Merőlegesen a tükrökre egy sor állványos cin. Először eksztatikus cin-dobzene, utóbb a lezáró piano koncert: a színpadi mennyből a cinre porzik az élet sója. A cintányér teszi a dolgát: visszhanggal pereg a só.

A Tolnai–Urbán világban a teremtő konceptuális képzőművész, az igazgatónő konceptuális hullatermelő; bámulatra méltó szimbiózisban cselekszenek. Teremtményük a tárgyi világ, amelyet magukhoz kötnek érzelmileg a fent alatti emberek, hogy aztán leválhassanak róluk, amikor elérkezik a nirvána-pillanat. A pulzáló látványba ágyazott szöveginterpretáció ezt a romantikus, tárgynosztalgikus fájdalomból rezignációba, majd fenséges közönybe hajló folyamatot érzékelteti. Urbán színpadán felvonulnak Tolnai költészetének jellegzetes rekvizitumai, társulva az életkorfüggő világérzékeléssel. Az élet zsigeri abszurditás. A létezés abszurdum. Nincs objektív tér, nincs objektív idő, ám érkeznek mégis hozzánk a valóságukra utaló jelek. Élettartalommá szublimáljuk ezeket a jeleket, olyannyira eltökélten, hogy a keletkezett koordináták mentén emlékrendszerré vagyunk képesek szerkeszteni a tudatunk lomtárát (kelengyéjét, batyuját, ajándékait, emlékszerzeményét). Elmúlik számunkra az emlékrendszerünk (vagy sem), magunkkal visszük a konvencionális értelem világán túlra – vagy magától velünk tart?

Illetlenül nyomába eredve Urbán önsanyargatóan frivol természetének, az alkalomhoz választott képzavart megkockáztatva kérdezem: ha a fortissimo-piano cinjátékkal mintegy ütött az utolsó ítélet homokórája, vajon visszhangozhat-e az élet sója? Értelmezhető-e a visszhangosság a halálban? Persze, hogy a fékezhetetlen önimádat, a privát haláliszony diktálja a kérdést. A tudat kivonulása önmagából nem a tudat megszűnése. Csak nirvána. Csak, mert a rendezői trilógia egy pályaszakasz szintézise. Ezt üdvözölve azonban korai lenne máris tökélyt kiáltani.

 

BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1