Nyári színházi előadásról lévén szó, mire e kritika megjelenik, az előadást már nem játsszák. Aki most nem látta Botho Strauß Meggyalázás című drámáját június 23. és 26. között Zsámbékon a Színházi Bázison, annak valószínűleg sokat kell várnia, hogy ezt az előadást megtekinthesse, jóllehet ebben a formában valószínűleg sehol máshol nem lehetne bemutatni a hely sajátosságai miatt.

Botho Strauß (1944) az egyik legtöbbet játszott szerző Németországban és Európa színpadain, s életművének nagyságához képest az egyik legritkábban játszott Magyarországon. A teljesség igénye nélkül: Szolnokon játszották A hipochondereket (Ó, azok a hipochonderek címmel), Nyíregyházán A viszontlátás trilógiáját, ezt két Szikora János-rendezés követte, 1993-ban Az idő és a szoba a Radnóti Színházban, majd a Kalldewey, Farce 2001-ben a Katonában. A legutóbbi Botho Strauß-bemutató pedig A park volt 2009-ben a Nemzeti Színházban, Alföldi Róbert rendezésében.

(theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Annyi mindenképpen rokonítja A parkot és a Meggyalázást, hogy mindkettő Shakespeare-adaptáció. A park már címében is jelzi, hogy csak lazán kötődik a Szentivánéji álom történetéhez. A Meggyalázás alcíme szerint a Titus Andronicus nyomán készült, amely Shakespeare legkorábbi tragédiája, s a szakirodalom szerint sokáig a „nem játszott” darabok közé tartozott (az Athéni Timonnal együtt). Véres valósága, a benne rejlő brutalitás nehéz választás elé állítja a rendezőt: vagy elvész a naturális részletekben, vagy ezek redukciójával próbál a mondanivaló kifejtése irányába haladni. Peter Brooknak jó 50 éve ez már sikerült: az eredeti drámai cselekményt megtartva, de a gyilkosságok élethű bemutatását ésszerűen redukálva hozott létre nagy előadást 1955-ben Stratfordban, Laurence Olivier Titus-alakításával. Sokan elismeréssel említik Julia Taymor 1994-es színpadi adaptációját, és az ebből készült 1999-es filmet is Anthony Hopkinsszal és Jessica Lange-gel a főszerepekben.

De ez nem változtat azon a tényen, hogy a Titus Andronicus Shakespeare egyik legellentmondásosabb műve (sokáig szerzőségét is vitatták), amelynek előadásain állítólag a legtöbben ájultak el, s a legtöbben távoznak idő előtt, ugyanakkor – paradox módon – a legtöbbször vette el a darab tragikus élét a közönség derültsége a túlhabzó erőszak láttán. De míg a Titus Andronicust csak-csak játsszák Magyarországon (megrendezte például Zsótér Sándor Nyíregyházán, és játszották Kaposváron Keszég László rendezésében, Molnár Piroskával Tamora szerepében), addig Strauß átiratának ez az első bemutatója Magyarországon. Pedig egyszer már közel járt hozzánk: a párizsi Odéon ősbemutatójával 2006-ban Bécsben, a Wiener Festwochenen, amiről Koltai Tamás kritikájából is értesülhettünk (ÉS, 2006. július 7.). Akkor és ott a darabot kőszínházban játszották, azaz merőben más körülmények között, mint most Zsámbékon, ahol az első másfél óra kószálás az erdőben. Először egy partira invitálnak mindenkit, ahol gyanús (leginkább jelmezesnek tűnő) alakok elegyednek a nézők közé, és közülük válik ki a császári trónért vetélkedő két testvér, Saturnin és Bassian. Az „új nap virradt fel” hallatán bizonyára sokaknak rémlettek fel az előző év hazai eseményei. Ezután meginvitálják a nézőt, hogy vegyen részt Titus Andronicus vezetésével a temetési menetben, amikor is a gótok elleni harcban elhalt fiait temetné el. A menet meglehetősen mozgalmas: úton-útfélen verekedésbe, árokba borult emberekbe botlunk, de az igazi meglepetés ezután következik: egy tágas térre érve az összes nézőt egy olyan szűk járatba hajtják be, ahol alig fér el két ember egymással szemben. Olyan szűk a járat (aki ismeri a Colosseum küzdőtér alatti járatait – na, hát olyan…), hogy a valódi klausztrofóbiások ki is kéredzkednek belőle. Itt derül ki, hogy a temetési menetben mi nézők talán nem is büszke római polgárok, hanem fogoly gótok voltunk, és most közülünk választják ki az isteneknek szánt áldozatot. (Bevallom, itt arra gondoltam, hogy talán nem is a pénztárban kellett volna jegyet váltanunk, hanem a statisztaszervezőtől felvenni a gázsit.) A fejünk felett játszanak, ott kerül sor a császárválasztási színjátékra, majd az esküvő körüli bonyodalmakra. Kínosan hosszúra nyúlik a jelenet, így aztán elkezdem érezni, hogy talán valóban mégis mi kapunk valamit – a megalázottság, kiszolgáltatottság érzését, testközelből, első kézből. Amikor innen szabadulunk, egy tágas téren elhelyezett roncsautó körül egyrészt beazonosíthatjuk az addig csak alulról vagy menet közben látott szereplőket: Aaron, a mór (Nagy Zsolt) a gót királynővel, a jelenlegi császárnővel, Tamorával (Gubík Ági) szeretkezik, majd megölik Bassiant és megbecstelenítik Laviniát. Ezt már nem nézhetjük végig, mert a színészek továbbtessékelnek bennünket. Nagy örömünk ebben sincs, ránk zárják egy hangár ajtaját (a már megismert klausztrofóbiásokat kedvesen oldalra terelik – őket egy elejtett félmondat szerint rögtön kivégzik…), mi pedig a koromsötét teremben végighallgathatjuk egy nemi erőszak áldozatának pszichés explorációját. A hangár másik oldalába átlépve, még mindig ácsorogva találkozhatunk a kitépett nyelvű, levágott karú Laviniával. Mikor ezt követően, szűk másfél óra után egy valódi nézőtéren találjuk magunkat, kicsit csalódott vagyok: mintha kifogytak volna az ötletekből. Az eddigiekhez képest az előadás második fele maga a megtestesült konvencionalitás. A két hangár kinyitott ajtókkal Titus Andronicus, illetve a császár szobája, itt pörögnek tovább az események, és itt van időnk az addigi rohanás után elmerengeni a színészi játék és a dramaturgia minőségén.

A Botho Strauß-féle átirat változtatásai részben egyszerűsítések, részben hozzáadások. Az  egyszerűsítések racionálisak, és a könnyebb megértést szolgálják. Kikerül a szereplők közül Titus két fia, ezáltal a bonyodalomnak az a része, mely szerint Shakespeare-nél őket vádolják Bassian megölésével, így megkímélik a nézőt attól a jelenettől is, hogy a hamisan vádolt fiai miatti vezeklésképpen Titus Andronicusnak is meg kell válnia egyik kezétől, amit Lavinia a szájában hoz a császár és a császárné elé. Azt hiszem, ezért a hiányért csak hálásak lehetünk. A betoldás viszont egy merőben sajátos új szereplőt eredményez. Mónika (Kovács Martina) egyfajta jeltolmács, vagy inkább gondolatolvasó, aki először csak segédszereplő (nincs is végig a színen, mert néha el kell mennie más kitépett nyelvű mártíroknak is tolmácsolni), mígnem egyszer csak maga is a cselekmény középpontjába kerül, amikor kifejezve a hebegő Lavinia szavait, maga is csaknem erőszak áldozatává válik. A két erőszaktevő gót fiú, Chiron és Demetrius (Tóth János Gergely és Tóth Máté) maga a féktelen brutalitás, illetve előbbi a valódi/álérzelemben való feloldódástól reméli bűnei bocsánatát, ám végül ezek a gyengéd érzelmek is a második erőszakban csúcsosodnak ki. Aaron, a mór tulajdonképpen Jago előképe, hasonló erkölcsi korlátoktól mentes, szánalmat és bűntudatot nem ismerő, az intrikák legszélesebb tárházát bemutató férfi. Saját gyermekén mégis ellágyul, minden kompromisszumra kész, ez okozza bukását. Érdekes Nagy Zsoltot a Vígszínház-beli Othellója után most ebben a szerepben, a „másik oldalon” látni. (Bevallom, azóta nem hagyott nyugodni a kérdés, vajon nem lehetett volna-e a szerepeket már ott felcserélni. Most választ kaptunk, és a válasz: de.) A hosszas üldögélés után következő utunk éppen az ő hevesen ágáló, nyakig betemetett alakja mellett vezet el (valaki rá is lépett hevenyészetten elföldelt lábára). Tóth Orsi Lavinia szerepében most csak az előadás második felében van néma szerepre kárhoztatva (nem úgy, mint a Mikve előadásában, ahol végig). Nem az a „mondén arisztokratikus szőkeségből csonkoltan kispolgári háziasszonnyá és gyöngéd nővé váló Lavinia”, akiről Koltai Tamás ír a párizsiak előadása kapcsán, hanem az apjához hasonló erkölcsi szilárdságból induló, és a testi nyomorúságok elől és miatt érzelmeit fel-, illetve félreismerő törékeny test – lelkének ábrázolása a néma periódusban sikerül jobban. Gubík Ági Tamora gót királynő, majd a császárné szerepében tág lehetőséget kap érzelmi változások megmutatására. Alulnézetünkben legidősebb gyermeke életéért hiába könyörgő anya, majd a sors szeszélye folytán bosszúvágyához eszközt (a császári trónt) megszerző erős nő, aki ugyanakkor nem képes megzabolázni vágyait, tovább folytatja bűnös kapcsolatát a mórral. A terhességet, majd a gyermeket jelképező akvárium is nagyszerű ötlet. Saturnin (Katona László) és Bassian (Kokics Péter) mai politikusaink karikatúrái. A kisfiú és Lukács (Lucius) szerepében számos gyermekien naiv pillanat köszönhető Orbók Áronnak, de a legemlékezetesebb mégis az utolsó jelenet, amikor anyja elől kergetőzve-szökve ugyanazokkal a szavakkal választatja magát császárrá, mint két és fél órával (két és fél évvel?) korábban Saturnin. Katona László Saturninjának a túl magasra emelkedett politikus dilemmája is sajátja: érzi, hogy nem tud megfelelni feladatának, mögötte tornyosul a tehetségesebb Titus Andronicus. A leghálásabb szerep kétségtelenül az ő megformálójáé, Terhes Sándoré. A darab elején meggyötört, de győztes hadvezérként látjuk, amint fiát temeti. Ezt követően a ma már nehezen érthető, de a római kor ismeretében természetes politeista istenfélő emberként, emberáldozatot bemutatva látjuk, de percekkel később már ellenszegülő lányát megzabolázni nem tudó, halálos dühét másik fián kitöltő családfőként, újabb pillanatok múlva a császári címet visszautasító, büszke, az antik korba visszamerengő, kései Cincinnatusként látjuk viszont. (Azt csak közbevetőleg jegyzem meg, újabb adalékként a shakespeare-i – és ennek nyomán Botho Strauß-i – sajátos történelemkezeléshez, hogy a gót háborúk idején Róma már keresztény állam volt, így annak az istennek aligha áldoztak volna embert. De akkor mi lett volna a drámai konfliktussal?) Terhes Sándor Titus Andronicusa ezután megrendült, hétköznapi özvegy családapaként, majd bosszúálló s végül megbosszult áldozatként is megjelenik – megannyiszor hitelesen. A szereplők közül még az énekesként indító, de a cselekvéseket és a bolyongást aktívan végigkísérő Madák Zsuzsannát kell kiemelni.

A Meggyalázás végül is két egymásnak feszülő bosszúvágy drámája Botho Straußnál, ahogy Shakespeare-nél is. A többletet talán az erőszak megjelenítése helyett az erőszak kiváltotta reflexiók, azaz az erőszak kommunikálásának megjelenítése jelenti, nyilván nem függetlenül korunk hasonló, még szélsőségesebb, de nem feltétlenül elvadultabb tendenciáitól. Amiben ez az előadás talán még tovább is lép akár a párizsi Odéon vagy a bochumi színház 2006-os előadásainál (utóbbiban A bukás című film Hitlerjeként megismert Bruno Ganzcal a címszerepben), az a közönség legteljesebb bevonása az előadásba – még ha csak az első felében és a végén a lakomajelenetben is. Ott mindenkit terített asztal vár, mégis kevesen nyúlnak a tányér után, főleg miután Tamora megtudja, hogy a fiaiból sütött pástétomot fogyasztotta el.

Az előadás nemzetközi kooperáció eredménye. Az alkotóközösség alapját a prágai Divadlo Unlimited adta Lucie Málková rendező, Halka Tresnáková koreográfus és a díszlettervező (ezúttal inkább terepbejáró, -felfedező) Nikola Tempír személyében. A visegrádi összefogást (az előadást a Visegrádi Alap támogatta) a lengyel jelmeztervező, Barbara Wojtkowiak és a szlovákiai magyar nemzetiségű Korpič Gertrud egészíti ki. Az előadást a tervek szerint mind a négy országban bemutatják helyi színészekkel, úgyhogy akik nem látták Zsámbékon, tanulmányozzák a határon túli színházi programokat is, hátha elérhető lesz valahol a közeli országokban.

HACSEK GÁBOR