Szokatlan eset, amikor az embert az készteti írásra – legalábbis részben –, amit nem látott. De több év után először fordult elő velem, hogy nem néztem végig a Városmajori Színpad nyári színházi kínálatát. Jó részétől már a cím és az alkotói gárda visszariasztott. Hagy ne soroljam föl, mi mindent hagytam ki látatlanban. Pedig évek óta nyáron a Városmajorban szoktam pótolni mindazt hazánk szórakoztatóiparából, amire az évadban nem jutott időm. És néha a legolcsóbb, legegyszerűbben kiállított népmulattatóban is örömöt tudtam lelni. Az idén már az ajánlatok jó része is elriasztott. Korábbi tapasztalatok alapján természetesen, no meg a mennyiség okán. Ennyi gagyit azért biztosan nem lehet ép elmével, ép érzékekkel végigülni – gondoltam.

 

Sirkó László és Csémy Balázs

 

De a gondos szelekció, a megfontolt válogatás sem segített. Nem is segíthetett. És nem csak azért, mert az a szellemi züllés, eligénytelenedés, amelyet évek óta tapasztalhatunk színházban és azon kívül, a maradékot sem hagyta érintetlenül. De erről majd később. Ami az egyébként elviselhetőbbnek tetsző produkciókat is alig kibírhatóvá tette számomra, azt valószínűleg az új tető okozta. Mint annyi más helyen, itt is lefedték a szabad teret. Arról most nem dohognék hosszasabban – megtettem már néhányszor –, hogy ezzel a nyári színház, ahogyan idegen nyelveken mondják, a „zöld színház” lényege vész el, a szabad tér, a csillagos ég, a susogó fák, bokrok élménye. A biztonságos üzemelés érdekében föláldozzák a dolog lényegét. Igaz, nem kerül veszélybe a technika, ráadásul esőnapot sem kell tartani, még ha esőben dobog is a műanyagfedél, viszont a szabadban lét élménye is a minimumra csökken. Ezúttal azonban nem csak ez zavart. Igazán az akusztika bosszantott fel valamennyi előadáson. Úgy éreztem, mintha a hangerősítést, amely feltehetőleg a fedetlen térhez készült, képtelenek lennének, vagy talán nem is szándékoznának hozzáigazítani a megváltozott hang-visszaverődési viszonyokhoz. Legalábbis nem tudom mással magyarázni a hangszórókból bizonyos hangerő és -magasság esetén rendszeresen visszatérő fülsértő sipítást. Márpedig ezek a szórakoztatóipari darabocskák általában zenések, a betétdaloknak pedig az a természetük, hogy a szenvedély fokozódásával a skála magasabb régióiba emelkednek, és mind hangosabban szólnak. Arról most akár el is feledkezhetünk, hogy milyen minőségű hang megy be ilyenkor az erősítőrendszerbe, ha az, ami kiérkezik belőle, mindenképpen idegroncsoló.

 

1 varosmajor - anconai 11

Így volt ez a Komáromból érkezett Régi nyár esetében is, bár látszott az előadáson, hogy nagy ambíciók nélkül készült, de becsületes szakmunka. Méhes László rendezésében Békeffi István és Lajtai Lajos érzelmes operettje kellemesen andalító, szívmelengető módon szólal meg. Nagy-Kálózy Eszter rafináltan hervadó fiatalos primadonna, Tóth Tibor elegáns arisztokrata, Majorfalvi Bálint és Tar Renáta kedvesen szertelen fiatalok, Fabó Tibor és Holocsy Krisztina őszinte rutinnal hozza a komikus kettőst. Díszlet (Bátonyi György), jelmez (Horváth Kata) feltűnés nélkül szolgálja az illúziót. A magasabb hangok ezúttal is fájdalmasan megélesednek, de mivel nem túl gyakran fordulnak elő, lényegében feledhetők.

Más a helyzet a sokkal ricsajosabb Anconai szerelmesekkel. Nehéz komolyan elgondolni, hogy Béres Attila rendezése eredeti helyszínén, Kecskeméten is ugyanígy hasson. De rekonstruálni is lehetetlen az itteni élményből a vélhető eredetit. Annyi jól látható, hogy Vajda Katalin pszeudodarabjának eredeti blődségére a rendező rá szeretne játszani. Japán turisták és helyi focisták egészítik ki az amúgy sem csekély kavalkádot. A főszerepet egyébként kifogástalanul adó Sirkó László bölcselkedő bevezetője viszont sokkal finomabb, sejtelmesebb, mélyebb iróniát sejtet. Mintha nem sikerült volna eldönteni, hogy a szabványos, régi, bevált panelekből kompilált mesét komolyan vagy gunyorosan szeretnék elmesélni. Hol így, hol úgy sikerül. Az ötvenes–hatvanas évekből való klasszikus olasz fülbemászók Fábri Péter szövegeivel előbb-utóbb hangos visításba fulladnak, aligha szándék szerint. A Budaörsről érkezett Mágnás Miska esetében a külső, a megjelenés igénytelensége bosszant elsősorban. Már az is elég furcsa, hogy a gróffá előrukkoló parasztlegényt Magyar Attila játssza, de ennek nyilvánvaló oka, hogy éppen miatta vették elő a darabot. Salamon Suba László rendezését is az ő játéka szabja meg, ő ad fazont és ritmust az előadásnak. A többi csak rutinszerű lebonyolítás. Illetve az lenne, ha például Baracs mérnököt a szerepre alkatilag megfelelő színész játszaná. Bakos-Kiss Gábor kétségtelen igyekezettel formálja meg a figurát, s elég rendes hanggal – az erősítőn át legalábbis úgy tűnik –, ám nem sokat feledtetve abból, ami egy operett pozitív hőséhez külsőleg hiányzik belőle. Ez azért is különösen feltűnő, mert mellette Trokán Péter korrupt arisztokratája maga a megtestesült elegancia, sőt Tordai Teri jóvoltából a huncut nagymama is királynőien kleptomániás, ami egyébként persze teljesen rendben volna. Hogy az eredeti darabnak a maga korában osztályharcos pimaszságát meg sem kísérlik korunk állapotaihoz közelíteni, az szinte természetes reflexnek látszik mostanában, az előadás magától értetődőn marad meg a röhögtető, helyenként szívhez szóló mechanizmusok automatikus működtetésénél.

Az igénytelenség mélypontja azonban a Vidám kísértet előadása a Bánfalvy Ági International Stúdiótól. Noël Coward minden szempontból szellemes műve nagyon rosszul bírja a vaskos, ormótlan, magamutogató humorkodást. Márpedig Harmath Imre az élő és a halott feleség között őrlődő férj szerepében mindent vastagít, fölerősít, Bánfalvy Ágnes pedig a félsikerei és kudarcai közt töretlen öntudattal csörtető médiumot adja irritálón rikító érzéketlenséggel és minden jellemábrázoló humor nélkül. Kokavecz Iván zenei segítségével pedig még a történethez végképp nem illő dalbetéttel is súlyosbították a nehézkesen vonszolódó előadást. A szerző, a darab és talán a Pesti Színház hajdani remek előadásának emléke egyébként alighanem többeket megtévesztett, olyanok is a nézőtérre keveredtek, akik nem erre számítottak. Innen ugyanis néhányan tíz-tizenöt perc múltán távoztak, ami azért talán azt is jelzi, hogy lenne igény a fővárosban színvonalasabb nyári mulattatásra is, mint amit a Városmajorban idén kínáltak.

Jobb ízlésű szórakoztatóiparosok gyakran hangoztatott elve szerint mindig egy kicsit kell a közönségigény fölé menni, hogy emelkedjen a színvonal, de a kassza se maradjon üres. A Szabad Tér Színház ezen a nyáron, úgy látszik, nem ezt az elvet vallotta. Bár lehet, csak szeretném remélni, hogy itt még nem tart a közízlés.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1