A televíziózás hőskorában született Popeye még az amerikai marketinggépezet eredendő jóindulatát példázza, hiszen a rajzfilmeknek generációk torkán sikerült legyűrniük a rostokban, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag spenótot. A világszerte ismertté vált Popeye-márkanév segítségével azonban nem csak spenótot, de gyakorlatilag bármit el lehet adni – a tengerésszel közel egyidős Szegedi Szabadtéri Játékok tanúsága szerint még egy kommersz előadást is. Persze továbbra is Popeye szavatol a lady biztonságáért, de a színpadi változatban már gesztusként sem hallható a klasszikussá vált szignál.

A gyerekelőadások fontosságához kétség sem férhet, színvonalukhoz már annál inkább. A legfiatalabbak még jóhiszeműen érdeklődő, hálás közönség, de biztos, ami biztos, a Popeye nagy gondot fordít arra, hogy olcsó, hatásvadász megoldásokkal nyerje el a gyereksereg bizalmát: Spongyabob vendégszereplését a tenger mint egyetlen közös pont, korántsem indokolja. Ráadásul a zenés hajózásként aposztrofált előadás – az alkotók bevallása szerint – minden korosztályt megszólító élménnyel kecsegtet, kimondatlanul is olyasfélével, amire az utóbbi években főként a Pixar animációs filmjei voltak képesek – az összehasonlítás azonban aligha volna fair.

 A színpadon ugyanis már a látvány sem stimmel. Mira János díszlete a praktikum jegyében készült: erre utalnak a Lego Duplót idéző elnagyolt, jelképes elemek, illetve a színpadképet előre meghatározó forgó díszlet. Ez volna azonban a legkisebb gond – a józan költségcsökkentés, hacsak nem megy a produkció rovására, örvendetes.

 

2-3 kecskemet - popey 21

 

Azt azonban már nehezebb megemészteni, hogy a fenekestül felforgatott Popeye kortárs, magyarországi színházi előadása amerikaibb, mint az eredeti rajzfilmek, jóllehet már a korai Popeye-történeteken sem volt mit rágódni: a gaz ellenfél, Blútó rendre elrabolja Olíviát, Popeye nádszálvékony kedvesét, mire a spenóttal tuningolt tengerész minduntalan átalakítja a melák arcberendezését.

A rövid epizódok az ismétlés logikáját követik, és egyszerűségük ellenére, illetve annak okán mind a mai napig működnek. Az viszont a darab szerzője, Darvasi László számára is teljesen egyértelmű lehetett, hogy a jól ismert jelenetek összefűzése nem állná meg a helyét a színpadon, ezért volt szükség egy lassabb folyású, a kiszámítható koreográfiát nélkülöző vadonatúj Popeye-történetre.

Az előadás igyekszik mai nyelven szólni a nézőkhöz, más kérdés, hogy ez mennyire sikerülhet egy transzparens méretű karton-mobiltelefon MMS-üzenetével. Egy interneten edződött nyolcéves valószínűleg azt mondaná erre, hype, és nem járna messze az igazságtól. A Popeye frissességre törekszik, de konzervatívabb és naivabb, mint a nyolcvan évvel ezelőtti történetek. A színpadon még csak jelképesen sincsenek ütésváltások, mintha az előadás álszent erőszakmentessége a bárgyú önsajnálat és az impotens tétlenség érvényességét hirdetné. Pedig a Popeye bunyójeleneteinek eredetileg sem az volt a célja, hogy a két rivális – akár puszta kézzel, akár páncélököllel – péppé verje egymást, sokkal inkább az, hogy a pofonok nyílt, konok vállalása értékrenddé szilárdulhasson.

A színpadképesnek szánt, egyébként lagymatag dramaturgia miatt a Popeye általában koherens, valamiféle tematika köré szerveződő világa szinte a feje tetejére áll: Popeye hétköznapi spenótszállítmányát kalózok rabolják el, aminek egy részét a mitológia tengeristene, Neptun hozhatná el Popeye-nek, ehhez azonban a tengerésznek, mintha csak a népmesék próbáit állná ki butított módon, a Világtündérrel kell kooperálnia. Popeye-nek választania kell, de dilemmáról szó sem lehet, hiszen spenót híján úgysincs esélye visszaszerezni Olíviát. A kaotikus mesevilággal az eredeti karakterek még csak-csak megbirkóznának, de Darvasi újra megalkotta őket: Blútó engedékenyebb, Popeye puhább, Olívia viszont öntudatosabb lett, a megkésett emancipációs gesztus azonban nem érte meg a fáradozást.

A rendező, Réczei Tamás sajátos megközelítésére vall, hogy az alapjaiban újragondolt Popeye-történethez és a szereplők megváltozott jellemrajzához képest a jelmezek (Kiss Borbála), a színpadi mozgás, a karakterek néhány fontosabb vonása egy az egyben a rajzfilmet igyekeznek felidézni, ez az ellentmondásosság pedig – a koreográfia (Topolánszky Tamás) jól sikerült volta és a néhány jó ötlet ellenére – megadja a kegyelemdöfést az előadásnak.

A címszereplő, Kiss Zoltán alapvetően küszködik a szereppel: terpeszben jár, mint a pisztolypárbajra készülő cowboy, foghíjas hadarása valóban a részeg ember beszédét idézi, az alkarja kipárnázott, pipázik és hunyorít is, mégis vérszegény Popeye-nek hat a színpadon – jóllehet az eredeti karakter már eleve karikatúraként született meg. Külsőségeiben tehát nem tud, jellemvonásait illetően viszont nem akar a jól ismert Popeye-re hasonlítani, így – ádáz ellenfele, Blútó leleményével élve – a spenótfüggő tengerész egy zöld taknyot evő füstölgő kémény érzetét kelti. Nyúlik, de még véletlenül sem szakad, az erő és a férfiasság hiányát pedig immáron a spenót sem pótolhatja: a teszetosza hősábrázolás – fonák módon – mintha épp a Popeye-kultusz kikezdésén munkálkodna.

Blútó, akit a darabban Hangemburg Blúnak (játékosnak szánt, erőtlen célzás Blútó hangember voltára) hívnak, addig egészen izgalmas és hiteles, amíg Ganxsta Zolee kvázi-önmagát alakítva humorosan arrogáns színben tüntetheti fel a győzelemittas kalózkapitányt, meghunyászkodó, pipogya férfiként azonban már nyilván elhalványul. Mindenesetre a dalok szövegírójaként is közreműködő Ganxsta Zolee szereplése nem csupán marketingfogás, ahogyan az Olíviát alakító Trokán Nóráé sem, akit a Nagy Duett című zenei vetélkedő nyerteseként beharangozni még akkor is méltatlan a színésznőhöz, ha az országos ismertséget nem a színház, hanem a tévé hozta meg számára. És akkor is, ha ebben az előadásban sokkal jobban áll neki az ének és a tánc, mint a beszéd.

Ha valami, akkor a zene egyébként az előadás erősségei közé tartozik. Pierrot szerzeményei – a gyerekdalokat idéző tinglitanglitól kezdve a temperamentumos, spanyol gitárjátékon át egészen a klasszikus musicalhangzásig – különböző zenei stílusokból merítenek, a változatos dalbetétek révén pedig az előadás elevickél a végéig, de a zátonyra futó zenés hajózáson már az ominózus spenótszállítmány sem volna képes segíteni.

Nincs érvényes írói elképzelés, és nincs működőképes rendezői koncepció sem, márpedig a tengerész kalandjainak adaptálásához legfeljebb a költségvetés szempontjából tűnik elegendő érvnek a főhős népszerűsége és a szerzői jogdíj-kötelezettség lejárta. Ezt leszámítva Popeye egyáltalán nem való színpadra, legalábbis nem jobban, mint akár Spongyabob. A csapdát itt az jelenti, hogy a szülő – nosztalgiával átitatott meggyőződése miatt – hamarabb elviszi a gyerekét a tengerész, semmint a tengeri szivacs kalandjait feldolgozó előadásra, ugyanakkor ma már Popeye sem jelent garanciát. Talán el kellene végre fogadni, hogy a gyerekelőadás nem esztétikai kategória.

LÉNÁRT ÁDÁM

 

NKA csak logo egyszines

1