Egy betűnyi a különbség a Tarantino-film és a zsámbéki előadás címe között. Egy betű, amely szellemesen, (ön)iróniával utal a hollywoodi sikerekről újabb és újabb bőrt lenyúzó folytatásokra. Amelyek, tudjuk, ritkán érik el az első rész sikerét (legalábbis művészi színvonal tekintetében).

A Kutyaszorítóban folytatását Tarantino szerencsére nem készítette el, és persze a Radnai Márk rendezte zsámbéki bemutató sem folytatás, hanem színpadi változat. Majdnem azt írtam: a cselekmény mai magyar viszonyokra adaptálása – de ez azért nem lenne igaz. Mert tény, hogy az előadásban magyar gengszterek tűnnek fel, akik az új magyar filmpápát, Andy Vajnát rabolják ki, s a betétjelenetek egyikében-másikában felsejlenek a kortárs magyar valóságra utaló mozzanatok, ám az előadásnak érezhetően nem ambíciója, hogy megmerítkezzen eme bizonyos kortárs magyar valóságban. Gyorsan hozzáteszem: Tarantino sem vádolható ilyes ambíciókkal; a film jelentősége nem ebben állt, hanem főként az abszurdumig, a röhejességig fokozott naturalizmus formateremtő erejében. (Ami részint leegyszerűsítés, részint szubjektív állítás, de a hasonló kultuszfilmek és kultikus alkotók esetében csaknem lehetetlen az újdonság és az átütő siker nyitját néhány szóval összefoglalni, már csak az eltérő rajongói rétegek miatt is. Nem beszélve arról, hogy a független filmes körökben pillanatok alatt legendává váló Kutyaszorítóban igazán széles körű [el]ismertségre csak a két évvel későbbi film, a Ponyvaregény robbanásszerű sikere után tett szert.) A zsámbéki előadás mind a szerkesztés, mind a történetmesélés tekintetében lényegesen eltér a filmtől. Radnai párhuzamosan építi a jelen idejű cselekményt és a flashback jeleneteket. Utóbbiak elvben a főszereplők múltját hivatottak megidézni (a rablás előkészületeiről, a bűnözők „összeismerkedéséről” csak szövegfoszlányokból értesülünk), valójában többnyire szellemes, a színészi tehetséget kibontani engedő helyzetgyakorlatoknak, etűdöknek adnak teret. Noha nem minden poén ül, s néhány jelenet hosszabb a kelleténél, ezek a fősodorba betétként ékelődő etűdök általában nemcsak mulatságosak, de hálás játéklehetőségekkel is szolgálnak; ezekkel a fiatal színészcsapat – melynek tagjai közt éppúgy megtalálhatóak a színész és rendező szakot párhuzamosan végző Radnai évfolyamtársai, mint harmadév előtt álló egyetemisták, illetve már végzett fiatal színészek – él is. Számomra különösen Király Dániel maradt emlékezetes (meglehet, annak is betudható ez, hogy először láttam a színen): mind a joviális gengszterfőnök, mind a cellafőnök vezérbika szerepében lehengerlő. De remek karakter Pálos Hanna kiállhatatlan anyafigurája vagy Borbély Alexandra katonanő dominája is. Azok közül, akik a fősodorban és a flashback-jelenetekben is színre lépnek, többen ez utóbbiakban erőteljesebbek: Rusznák András éppúgy kitűnő a gengszter attitűdöt a főgengsztertől eltanulni vágyó rendőr szerepében, mint Simon Zoltán ártatlanul amorális gengszterfiókaként. A fősodorban pedig Klem Viktoré a legmarkánsabb alakítás: minden külsődleges eszköz, túlzó manír nélkül, hátborzongató komikummal hozza a félőrült, kiszámíthatatlan gyilkost. A „leghétköznapibb” gengsztert alakító Kovács Ádám precízen, kimunkáltan mutatja meg a figura kapcsolatrendszerét, szélsőséges érzelmeit, s szolgál a széttartó cselekmény pilléréül.

 

4 zsambek - kutyaszorito 8

Az előadás egyébként precízen a zsámbéki hangárra szabott; a szín a búvóhelyet már önmagában megteremti; a többi jelenet vizuális kereteit pedig különösebb fakszni nélkül, a jelzésszerű elemeket is átgondoltan használva hozza létre a rendező. Felróhatók itt-ott tempógondok, bizonytalanságok, sikerületlenebb viccek is Radnai Márknak, de nem ez az igazi probléma ezzel a többnyire kellemes előadással. Az átütő erő, a szuggesztivitás, az eredetiség hiányzik belőle. És a már emlegetett ambíció. Nem a kortárs magyar valóság megidézésének ambíciója, s még csak nem is a tarantinói ambíció, hanem egyáltalán: bármilyen ambíció. Tisztában vagyok persze azzal, hogy egy elsősorban szórakoztató célú nyári színházi előadás nem a világmegváltás terepe, sőt, még csak nem is az új színházi formák feltalálásának, a konvenciók szétrombolásának a fóruma. De ha egy fiatalokból álló alkalmi társulás időt, fáradságot nem kímélve, napi színházi munka, illetve vizsgák mellett próbálva, érzékelhetően komolyan dolgozva hoz létre egy bemutatót, a néző (főként, ha recenzens) az önfeledt játékon és a méltánylandó szakmai színvonalon túl azért vár valamit. S főként vár valamit egy színészből magát rendezővé átképző (vagy legalábbis a színészet mellett a rendezést is választó) alkotótól, ha első nyilvános munkáját látja. És itt még csak véletlenül sem „szakmai szintfelmérésre” gondolok; inkább olyasvalamire, amiből kiderül, hogy az ifjú rendező mit és miért akar elmondani a világról vagy a színházról. S ez az, ami alighanem tétet, erőt, intenzitást is adhatna ennek a kétségtelen tehetséget mutató, hol többé, hol kevésbé szellemes, helyenként kifejezetten szórakoztató, ám könnyen felejthető nyári előadásnak.

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1