„Az egyszerű színházat szeretem. Azt, ami közvetlenül hat, ami történetet mesél” – vallja a negyvenes éveiben járó, színházrendezői diplomával rendelkező Roland Schimmelpfennig, aki jelenleg nem csupán német nyelvterületen az egyik legjelentősebb drámaíró. Darabjai afféle lakótelepi sorsdrámák. Persze a műfaji skatulyázás mindig sántít valahol. Az azonban bizonyos, hogy a Nő a múltból című, az antik görög tragédiákra hajazó pszichothrillere manapság nem véletlenül az egyik legnépszerűbb darab az európai színpadokon.

Szabó K. István rendező különösen kedveli a kortárs színműveket, főként azokat, amelyek a nézőt is szembesíthetik önmagával, az előadás pedig képes visszatükrözni a befogadó talán még maga előtt is titkolt érzelmi labirintusát; akár kulcsot adhat egy-két szekrénybe dugott csontváz felfedezéséhez. Schimmelpfennig és Szabó K. találkozása a Deutsche Bühne Ungarn színpadán különösen szerencsés, ráadásul a Frau von früher eredeti nyelven számos további árnyalat érzékeltetésére nyújt lehetőséget. Sajnos a budapesti vendégjátékon, a Thália Régi Stúdiójában több fontos részlet technikailag egyszerűen kivitelezhetetlen, vagy elsikkad a merőben más térben. Ugyanakkor eredeti szekszárdi helyszínén a nem egészen egyórás játék már-már „misztikus” élményt kínál.

 

8 md_0019

 

A misztikum hangulatát szolgálja a díszlet-jelmeztervező Bagoly Zsuzsanna térképzése is. Egyfelől igen erőteljes a beszorítottság érzete, mely a lakótelepi dobozotthonokra, illetve doboznyi lakások klausztrofób atmoszférájára jellemző, hiszen üresen is zsúfoltak. Ezt az asszociációt erősítik a padlót képező kartonlapok, és Andreas „lakódoboza” is, amely a kamasz egyetlen sajátnak gondolt territóriuma (egyben lázadása) – felette a frissen vakolt falra mind csökönyösebben visszahelyezett egyéni jelével együtt. Másfelől, az itt élő család éppen költözködik, de nem csupán egy másik lakásba, hanem a tengeren túlra, ami önmagában is elég riasztó, bizonytalan és szinte valószerűtlen benyomást kelthet. Az aprónak gondolt helyiség ugyanakkor többszörös „távlatokat” nyit a misztikusan szürreális magány és már-már kozmikus kilátástalanság felé, mely inkább lelki vetület. Ily módon összezavarodunk: csak képzeljük-e mindazt, amit tünékeny formájában látunk, vagy a kényszerképzetünk valósággá válhat? A virtuális valóság lehet-e mégis reális? A szürrealitás realizmusa pedig tényleg maga a fenyegető valóság? Ki tudhatja ezt igazából?!

Lehet, hogy az egész megelevenített történet csupán képzelgés az elkeseredettség és tudatmódosító szerek hatására? Mindenesetre ezt látszik alátámasztani a hírnök-narrátor-vétlen áldozat Tina (Pitz Melinda), a snitt-technikával írott színmű egyes kockáit összekötő „vágókép” koncepcionális szerepe is. A fiú szerelmesének jelenléte – akitől Andy (Solymár Dániel) a legbensőségesebb szerelmi vallomással búcsúzik, s ezért is válik áldozattá az apa hasonló bűne miatt – egyben keretet ad az előadásnak. Amikor a néző belép a „lakásba”, a kétségbeesett lánnyal szembesül, aki fején fülhallgatóval ücsörög némán, zokogva a díszletben, és a fülébe harsogó zenére szenved, majd a játék kezdetét jelezve kiszalad, s a fináléban szintén Tinával és – kicsit ironikusan – a háromtagú tűzoltó band kíséretében immár élőben előadott Beatles-számmal végződik az előadás. A „purifikáló” tűz után az „I will”-lel kapunk katartikus feloldozást a bosszúdráma alól. Közben az elhagyott lány a kívülállás hangsúlyozásával, időközönként egy szaniter helyiségben, egyre fokozódó alkoholos és depressziós gyászban, az idegösszeroppanás határán mondja el monológjait. A mosdó (vagy kórház?) mintha a semmiből tárulna fel, a falon keresztül világosodik meg: s hogy tényleg ott van-e szegény Tina, vagy csak a „szelleme”, s mindez csupán képzelgés, azt hirtelenszerű csodás eltűnései nyomán további kétkedésként éljük meg.

A másik homályos tényező a törékeny tükör által nyújtott képzet. Hiszen ez a kép egyszerre valódi és káprázat, mely az igazság lenyomatát közvetetten, megtörten vagy transzponáltan mutatja. Posztmodern pszichoanalitikusok szerint visszaadhatja az imaginárius ént is, mivel a kisgyermek számára az én megfogalmazása kívülről, visszatükröződés formájában érkezik – amikor először megpillantja magát a tükörben, s ez az élmény állítólag mint „ideális ego” életünk végéig megmarad. Az önazonosság képe tehát eleve hamis, s az emberek jó része képmutató…

Az egygyerekes házaspárt riogatva kopogtató „szellem” felbukkanása az ajtóban, akit erőszakosan sem lehet kizárni vagy kiiktatni, számunkra a bejárat tükrében jelenik meg. A kérdés tehát az, hogy a meglehetősen infantilis Frank (Matthias Patzelt), akit kicsi tűzoltókocsival játszadozva látunk először, vajon „tükörstádiumában” is ilyen pipogya papucs értelmiségi lehetett-e, amikor 24 évvel ezelőtt örök szerelméről biztosította az ígéretét most beváltani érkező Romy Vogtländert (Frank Ildikó), avagy sokkal inkább azután vált ilyenné, hogy 19 évvel ezelőtt elvette a mára már megszokott, frottírköpenyben, arcán pakolással, lomposan járkáló Claudiát (Lena Stamm). Az előadás tehát úgy indul, mint egy unalmas házassági bohózat, ahová – mint a Tűzoltó A kopasz énekesnőben – belép a Nő a múltból, abszurd módon megzavarva a kiábrándító hétköznapiságot. Valójában azonban egyáltalán nem lehetne abszurd a kimondott ígéret, szó vagy vallomás – ahogy önmagunk elárulása sem az. Franknak öt éve volt arra, hogy alig húszesztendős, feltehetően Romyba fülig szerelmes, pörgő srácból a szürke Claudia unalmasan különc férje legyen. De a szerelem mégis öt évvel korábbi, mint a házasságlevél: 24 év ifjúi lelkesültsége áll szemben tehát 19 évi megszokással és egy gyerekkel, aki apja vétkének áldozata lesz az abszurd bohózatot antik bosszúdrámává változtató „Poltergeist” gyilkos aktusában.

Matthias Patzelt jól adja az ijedt pipogyából mindent gyáván megúszni akaró, szánalmas átlagférjet. Lena Stamm slampos nejalakításában némelykor a kétségbeesés, máskor az önirónia is megmutatkozik. Amikor a becsomagolt vánkost keresve a mázsás dobozból – mint az antik görög színházban a közeledő végzetet jelző mennydörgés – kizuhannak a férfi emlékkövei, és a házaspár együtt szemléli a tyúkistent, vagyis a rossz házi szellemet elűző talizmánt, a jelenet bensőséges középszerűsége már-már megható. A legtöbb lehetősége természetesen a címszerepet játszó Frank Ildikónak van, aki a tükörből szemlélve nagyon kedves, makacs fiatal, a jogaihoz természetesen ragaszkodó, gimnazista lánynak tűnhet. Majd, amikor cselvetésként alkalmazott „tetszhalotti” állapotából életre kel, testközelben már nagyon is hús-vér vamp. A gyilkosság előtt Andreasszal szemben nővérszerű barát, aki pillanatok alatt válik gyilkos fúriává, és lesz egy kegyetlen bosszúdráma kíméletlen démona. Az antik görög jelleget a kombiné és a hajpánt tovább segíti. Akárcsak a végzet pillanatának többszörös jelentését a fiú szemeteszacskókból eszkábált törzsi öltözete. Egyébként Bagoly Zsuzsanna banálisból igazi jelmezzé váló kosztümjei ugyanolyan nagyszerűek, mint szellemes díszletterve.

Mitikus és misztikus találkozik a banálissal ebben az előadásban. A tükörben pedig – akár bevalljuk, akár tagadjuk – időnként kísérteties módon, de bizony magunkra ismerünk.

DARVAY NAGY ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1