A német nyelvű színházak legnagyobb nemzetközi találkozója idén 60. születésnapját ülte Berlinben. A Haus der Berliner Festspiele, a Hebbel Theater (HAU), a Radialsystem, valamint a Ballhaus Naunynstrasse épületében május 6-tól 23-ig, tizennyolc napon át tartott a fesztivál, a fő programot jelentő színházi produkciók mellett a kortárs drámák számára nyitott színdarabpiaccal (Stückemarkt), nemzetközi színházi alkotói fórummal (Talententreffen), nyilvános vitasorozattal, kapcsolódó kiállításokkal, workshopokkal, a Potsdamer Platznál szervezett köztéri vetítésekkel, és a Theatertreffent minden vonatkozásban kísérő multimediális, abszolút naprakész, sokszor az eseményekkel szinkronban írt hivatalos bloggal.  

Hogy idén mi volt új?

Hosszú idő után először szerepeltek a válogatásban színházak a keletnémet területekről. Szintén hosszú idő után először kaptak teret az off-színházak: a She She Pop performanszkollektíva (Testament) és a mindössze hároméves, berlini Ballhaus Naunynstrasse (Őrült vér/Verrücktes Blut). A találkozóra meghívást kapott egy debütáló rendezés, Roger Vontobel Don Carlosa Drezdából. Először volt vendége a fesztiválnak a rendező Herbert Fritsch, mindjárt két előadással: A bunda című Hauptmann-darabot a Mecklenburgisches Staatstheater Schwerin, Ibsen Nóráját pedig a Theater Oberhausen mutatta be. Nagy szerepet játszottak a szemlén a kortárs szövegek: Elfriede Jelinek darabját Kölnben Karin Beier állította színpadra (Das Werk/Im Bus/Ein Sturz), Kathrin Röggla drámai szövegét pedig, amely a tízévesen elrabolt és nyolc évig fogva tartott Natascha Kampusch valós történetét dolgozza föl, Stefan Bachmann rendezte meg a bécsi Burgtheaterben. Klasszikus művek kortárs kontextusba emelésével mindennapjaink kritikus kommentárjai születtek: Stefan Pucher Az ügynök halálával (Schauspielhaus Zürich) és Karin Henkel Csehov Cseresznyéskertjével (Schauspiel Köln) az öncsalókat és realitástagadókat hívta színpadra. A tavaly elhunyt Christoph Schlingensief Via Intolleranza II című film-opera-performansza zárta a színháztalálkozót, a rendező által Burkina Fasóban alapított Operafaluból. Az utolsó napon ezt követte egy nyilvános vita a kulturális kezdeményezések Afrika fejlődésében játszott szerepéről.

 

10-11 _der_biberpelz_c_silke_winkler_06_honorarfrei

 

A fesztivál idén a nők színházi jelenlétére s ennek hogyanjára-mikéntjére kérdezett rá. Hogyan viszonyul egymáshoz nemi szerep és színpadi szerep? Ehhez a kérdéshez kapcsolódott a „Rendezés – nők. Egy férfiszakma női kézben“ című kiállítás az Akademie der Künstén, ahol 37 színházi rendezőnő videoportréja volt megtekinthető Christina Haberlik rendezésében. A „Feminizmus – egy nemkívánatos szó?“ című beszélgetésben többek közt Marlene Streeruwitz, Kathrin Röggla és Karin Beier mondtak véleményt a nőknek a szakmában, hivatásban betöltött helyéről. A fiatal színházi alkotók „Gender your role” mottóval szervezett két összejövetele a nemi szerepek színházi megjelenését, érzékelését-befogadását, a szereptulajdonítás mechanizmusait vizsgálta. 

A fesztivál gazdag, sokrétű programjából most egyetlen színházi estét hívok elő. Egy előadás az archívumból, A bunda Herbert Fritsch rendezésében.

Nyolcvan perc őrület a paraván körül

Összecsődülnek, elrendeződnek, beállnak. Micsoda fejek, micsoda pofák!

Jawohl, Herr Hauptmann! – vágják rá A bunda nyitójelenetében legelső mondatként – a semmire. Mert minek is tudni, mire vágja rá az ember, mikor a rávágás aktusa már önmagában elég. Kétpólusú világot jelöl ki: parancsot adókat és parancsot teljesítőket. Azt hangsúlyozza, hogy az ember engedelmeskedik, félelemből, érdekből vagy biztonságvágyból ugrik és szolgál. Herr Hauptmann itt azonban nem csak egy százados, egy felettes: a név gunyorosan jelenti egyben Gerhart Hauptmannt is, a drámaírót, akinek a figurák haptákba vágják magukat. A játék indul: nemcsak a darabban, hanem vele is. Egy csomó rikítóan kisminkelt, tarka alak, egy paletta színei, virító sárga, vadászzöld, tulipiros, kékkék, barna, fekete-fehér, szorosan egymáshoz húzódva harsogja bele a sötét nézőtérbe a kezdő mondatot. Rögtön ezután pedig, még mindig szoros csoportban maradva, a színes alakok elkezdenek leírni egy lakást. Kórusban, megszállottan, szuggerálva szavalnak. Ajobbsarokbanatűzhelymögött: báhhh! egy SEPRŰ! Úgynevezett: CSUTAK!! És az asztal mellett, ohohohó! Egy szééék!

Először is: a színpad üres. Sehol egy bútor. A szerzői utasításból a világon semmi nem materializálódik, a színpadkép médiumot vált: a színészek szavalják. Másodszor: a földhözragadtan aprólékos leírás a sajátos beszédmód által megnő és eltorzul: a szegényes bútorzat szörnyű fontos titkokat rejt, a fantáziátlan konyhából őrületes jelentőségű berendezés lesz, ami megfélemlíti, de cinkosává is teszi az embert. „Valósághű“ színpadkép helyett a Dr. Caligari ferde falai dőlnek ránk. Részletes miliőrajz? Környezet, ami a benne élő embert meghatározza? Forgassuk ki kicsit helyéről a naturalizmust és az egyik jelentős alakjaként számon tartott Gerhart Hauptmannt, felejtsük el a pszichologizálást és a társadalomrajzot. Felejtsük el, avagy fordítsuk meg! Herbert Fritsch rendezésében a környezetet szisztematikusan a színészi beszéd teremti, a berendezési tárgyakat elsöprő tempóban szavaló vagy titkos információként összekacsintva elpisszegő, máskor öklét szájába dugva elszörnyülködő ember. Horrorfilmek horrorfilmje: a csepegő csap, a kilincs vagy az asztal lába minden külön történés nélkül félelmetes.

10-11 _der_biberpelz_c_silke_winkler_03_honorarfrei

Mutter Wolffen és övéi sem mint átlagos szegény sorsú, század eleji vagy akár mai család jelennek meg, hanem körülbelül mint az Addams family. Mutter Wolffen egy húzott szemű, rókapofájú, piros szoknyás asszonyság, aki túlsminkelt szemhéja alatt hunyorgatva tervezi kisstílű lopásait, a szóban forgó bundáét is, amelyekből adósságaikat fedezi. Az égvilágon mindent túlél, sosem bukik le. Férje egy kétszer akkora Ramapithecus, tízszavas szókincsével a beszédképtelenség határán, enyhén filces hajában szalmaszálak, állkapcsa kaffog, szeme kancsalít. „Apa mindig olyan műveletlenül beszél!“ Nagyobbik lányuk csókos szájú, terjedelmes hátsóját folyton domborító, pillogó-kacsingató szobalány, a kisebbik egy copfos, iskoláskék ruhás, fogszabályozós rém. Az államellenségnek kikiáltott Doktor Fleischer egy reszketeg, rémült istenbolondja, szája fekete üreg, zöld arca mint egy vízbefúlté. Hát még a hivatali elöljáró, a beszélő nevű „védőkakas“, Wehrhahn! Az elkötelezett vilhelminus tisztviselő feje botmereven áll ki gallérjából, karikás szeme kigúvad, szemöldöke feszül, haja elöl keményre zselézve égnek áll, úgy néz ki, mint akit áram ráz. Első megszólalásakor egy értelmes hang nem sok, annyi se hagyja el a száját: miután hajoltából hatásvadász lassúsággal felemelkedik és arcát a közönségre emeli, egyszer csak váratlanul elbődül. Bőg, hörög, harákol, köpköd, horkant és bömböl, nyelve lobog, ajkai fodrozódnak, nyeli a semmit, pofazacskóját rázza és torkát gurguláztatja, testéből fortyogó hangtömeg tör elő. Keze Parkinson-kóros reszketése és az őrjöngő fröcsögés kis Hitler-figurává teszik.

Itt minden a játékba, a groteszkbe, az anarchiába nő: az alakoknak nem csak az arca, az egész teste nyúlik, gyűrődik, feszül, bandzsít; folyamatosan, gátlástalanul grimaszol. Egy nagy torzpofa az egész ember, meg egy nagy tüdő, egyetlen optikai torzulás. A társulat teljesen kantárt eleresztve játszik. Az extrém fizikai teljesítményt kívánó előadásban a színészekről öt perc után szakad a víz. Szó sincs róla: az óvatlan közönséget egyszerűen elgázolják! Annyira, hogy a nézők közül többen kimennek, a mögöttem lévő sorból hallom egy nő lesajnáló kommentárját: „mint az óvodában“. Rendben, hogy játék, de ez, ez debilitás, idióta értelmetlenség, infantilizmus! Később a közönségtalálkozón az egyik néző úgy fejezi ki magát, hogy Fritsch rendezésében A bunda „rengeteg fűszer, hús nélkül“. Hol van, kérem, a hús, a tartalom? Mi volt egyáltalán ez az egész agyalágyultság, ordítozós-köpködős egymás kergetése? Miről szól egyáltalán a darab? A színészeket nem is lehet érteni!

A protestáló nézőnek igaza van, a szöveg érthetetlen, részben mert a figurák a darab szerinti berlini és mindenféle más csűrcsavar dialektusban, illetve korabeli szlengben beszélnek, részben mert a hangkiadás fentihez hasonló elementáris módjai elsodorják a szavakat. A fesztivál osztrák bloggere viccesen, de némileg röstellkedve írja, hogy az előadás alatt fél szemmel végig az angol feliratokra sandított – osztrák létére a németet nem bírta követni az előadásban. Mit szóljak akkor én? A szöveg érthetetlensége azonban nem jelenti azt, hogy a szöveg ne lenne fontos. Csak épp nem értelme: hangzása, el-hangzása, a szavak és mondatok zenei, hangzásbeli minősége a lényeg. A szöveg elhagyja a tagolt beszéd közegét, összetorlódik, elmállik és kilyukad, érthetetlenné válik.

Ahogy a figurák beszorított helyzetükben „jawohl“-t mondanak, ám közben elszántan harcra készek, hogy magukat megvédjék, e „jawohl“-lal ugyanúgy kijátsszák, lebírják saját írójukat is. Abszolút engedelmeskednek, tehát nem engedelmeskednek: saját darabjukat karikatúrává írják. Történet, mondanivaló, jelentés? Események logikailag és időben egymásra következő, ha nem is feltétlenül érthető, de felismerhető, sejthető rendje? Mindez feloldódik a szürreális kreatúrák felfokozott gesztusaiban. Nincs kellék, semmiféle tárgy, a szöveg elsődlegesen hangpartitúra. A színészi test és hang, a maszk és a kosztüm hordoz mindent. Ráció helyett egy nehezen megragadható, ám nézőként annál erősebben érzékelhető tényező működik itt: az energia, a játék energiája.

 

10-11 der_biberpelz_c_silke_winkler_05_honorarfrei

 

A színpad egyetlen díszlete egy elfordítható, gurulós paraván, csiricsáré tapétával. Fekete alapon piros, kék és sárga rózsák, alul arany rojtok. A minta olyan sűrű és tarka, mint a 3D-s képeslapoké, vibrál tőle a szem, s homályosan egy formát sejt benne, ami egyszer majd előugrik. A paraván mobil eleme aktív játéktér, a szereplők forognak vele, utaznak rajta, segítségével elő- és eltűnnek, tetején puszta kezükkel, arcukkal gyönyörűségesen báboznak, vásári szemfényvesztéssel lehetetlen testeket produkálnak maguknak. A paraván 3D-s képeslapja valóban mintát rejt: az előtte ágálókat, akiknek ismétlődő előre-hátra rohanása, együttes mozgása egyfajta pulzálás, kiterjedés-összehúzódás érzetét kelti.

A szereplőknek szinte csak csoportos, egymást erősítő létezése van: akkor is színpadon vannak, ha épp nincsenek. Az előadást együtt kezdik, és a végén egybeköti őket a hivatali elöljáró Wehrhahn kötele. Visszatérő elem a kórus. Az egyidejűleg jelen lévő alakokból Fritsch szoborcsoportokat komponál, ám a kifejezés sántít, hiszen a szereplők sosem teljesen mozdulatlanok. Sőt! Ám az állóképszerűség – a képszerűség – mégis érzékelhető: ki vannak feszítve, meg vannak merevítve a helyzetek, pillanatok. Kihúzott, sarkított, rendkívül erős képekre van felépítve az előadás, köztük nincs átmenet. A jelenetek és minden egyes figura valójában: kép, sűrítettség. A játék féktelen anarchizmusa, abszolút gátlástalansága, pulzáló energiamezője a legmagasabb fokon szervezett konstrukció, minden ízében átgondolt forma. Megrendezett.

Ennek mértékéről leginkább talán a tapsrend ad fogalmat. A színészek az utolsó jelenetben összekapaszkodnak, és harmonikaszóra énekelve vonulnak körbe a színpadon. A taktus nagyon húz: a közönség be is száll, tapsol a polonéz ritmusára. Az éneklők kimennek, csönd lesz. Na, most jön majd a meghajlás. De nincs meghajlás, hanem felhangzik újra a dal kintről: vonulnak vissza a játszók, egymás vállát fogva, ezúttal bemennek a közönség közé. Tapsolunk, vicces. Csakhogy a vonatozás nem akar véget érni! A dal mindig ugyanaz, a harmonika ugyanaz, a hangerő ugyanaz, nem tudjuk, hogy vége van-e, a társulat csak fújja, jól van, gyerekek, elég, akkor most ki lehet menni? Hosszas tapsolás és várakozás után bátortalanul kimegyünk, de a színészek vonatozva jönnek utánunk, ki a parkba, gajdolnak az utcán, megpróbálnak bevonni bennünket is, mindig újrakezdik... Mi van, ennek nincs vége? Mit lehet erre tenni? Tapsolni még mindig, a bokrok alatt? Együtt énekelni, velük vonatozni? Egyszerűen hazamenni?

Itt a tapsrend ugyanúgy konstruált, mint az előadás. A szerepből nincs kilépés, egész pontosan: nincs az a furcsa, köztes állapot, amikor a színészt már „civilben“, a szerep után, de mégis, még benne látjuk. A tapsrend az előadás jelenete, elejétől végig koreografált. Domináns karakterei, rikítóan maszkszerű sminkjei és túlzó gesztusai, rendkívül gyors tempója ellenére az előadás ezért mégsem commedia dellarte. Az improvizatívat elfedi a kép, a konstrukció.

És a konstrukció az, hogy szállj be, nem engedünk el, utánad megyünk. Nincs vége.

PARRAGI ESZTER

 

NKA csak logo egyszines

1