Az utcák éjszakai csendjének.

„Hagyom, hadd menjen a világ a kedve szerint. Túl gyakran emlékeztetnek rá, hogy milyen nehéz velem kijönni. Kezdem megszokni, hogy elviseljem ennek következményeit.” (Johannes Brahms)

 

manolito

 

Igazad van, Manolito. Nem szeretem, hogy az elismerésére kényszerülök, de mit tegyünk, ha egyszer csakugyan neked van igazad. Ezt írod, mindjárt a kezdet kezdetén: „Nem nagyon értem azokat a fontos személyiségeket, akik öreg korukban elkezdik megírni az emlékirataikat, aztán a végén csak egy 357 oldalas könyv lesz belőle. Tudjátok, mit: bár még csak nyolcéves vagyok, de szerintem az én életem nem férne el azon a 357 oldalon. Így hát körmölnöm kell majd egyik könyvet a másik után, hogy szép sorjában mindent megtudjatok az életem nagy igazságairól: Manolito melegítőt vesz, a Kis Lököttnek van becsületes neve, Manolito viccei, Manolito New Yorkban. Na jó, ez az utolsó sci-fi lenne, mert kizárt, hogy eljussak New Yorkba; ez olyan hagyomány a családunkban, hogy soha nem megyünk New Yorkba; szinte ugyanolyan régi hagyomány, mint az, hogy szilveszterkor tizenkét szőlőszemet eszünk, vagy hogy a carabancheli ünnepeken congát táncolunk. Amennyire ismerem őseim történetét, eddig még egyikük sem járt New Yorkban, és nem hiszem, hogy én leszek az első, mert életem nyolc éve alatt ezen a bolygón semmiben sem voltam még első. Kérdezzétek csak meg Asunción nénit, aki tanév végén »tipikus tucatgyerek«-ként jellemzett.” Légy erős, van bonyolultabb helyzet is. Így járt sokunk kedvencének, Dame Agathának egyik hőse, aki tízszer nyolc éves korában ünnepelt jogászként nem enged meggondolatlan emberek nyomásának, és nem írja meg az emlékiratait, mert hogy ő viszont túlságosan is sokat tud. Ismeri például a javíthatatlan irodalmárokat, akik csettintenek és megnyalják a szájuk szélét, amikor azt olvassák, hogy őt Mr. Trevesnek hívják – a valóságban ez volt annak a humanistának a neve, aki megmentette Merricket, az Elefántembert, aki lehetővé tette, hogy bazári látványosság helyett azt a sorsot élhesse, ami az övé volt: egy beteg emberét.

Hosszú és bonyolult és törvényszerű kitérők vannak, Manolito, hosszú és bonyolult és fájdalmas kapcsolódások. Ezért is mélyen bölcs Elvira Lindo, aki hangot, teret, formát adott a te emlékeidnek. Eredetileg csakugyan nyolc kötetből álló sorozatban, amelynek ez a regény a második darabja.

Ravasz könyv. A társadalmi éleslátás az ártatlanság álarcában jelenik meg benne. Látszólag gyerekszájtörténetek alkotják, különálló kis sztorik, tizenhét darabos novellafüzér, amelyet magabiztos szemléleti és szerkesztési készség tesz szervesen átkomponálttá. Eleinte olvassuk, és jól szórakozunk. Aztán időben, oldalban előrehaladva megdermed a mosoly. Itt van például a környezeted és a családod. Carabanchel, ez a vérbeli külváros, a fantáziátlan, minden szépet érvénytelenítő kispolgári szegénység közege, ahol látszólag minden megvan, az üzletektől az iskolán át a parkig, de valahogy minden kevés, minden szánalmas vagy levegőtlen. Az ártatlanság maszkján mindjárt a kezdet kezdetén megjelenik az első repedés: „A Dülöngélő tulajdonosa megkért, ne írjam bele, hogy tavaly megmérgezte a fél Felső-Carabanchelt egy lejárt szavatosságú orosz hússalátával, úgy hogy azt a fejezetet bespejzolom, így néhanapján megzsarolhatom majd vele.” Kedélyesen hangzik? Első olvasásra. Talán. De mögötte súlyos árnyak sejlenek. Igen, ez az a bizonyos „egyik Spanyolország”, amely „biztosan megdermeszti az újszülöttek szívét”, a szegénységé, a koravén életrevalóságé, a ravaszságé és a kisszerű korlátoltságé. Manolito New Yorkban? Sci-fi? Ami előképe és gyökere volt, az valaha egész Európát megmozgatta szellemileg: amikor még mindez nagyszabású volt és igaz, akkor ez volt Loyolai Szent Ignác világa, a személyes képzelőerőé, az átéltségé, amely a hittel előzetesen felvértezve, kozmikus igazságok küszöbére vezette el az egyes embert. Amit te gondolsz, Manolito, az egyrészt mérhetetlenül kisszerű ehhez képest, és ami ennél is nagyobb baj, hogy neked és barátaidnak esélyetek sincsen arra, hogy eljussatok a valóságos formátumokhoz. Iskolátok, a Velázquez ugyan megpróbál megtanítani mindent a hittantól a környezettudatos személyiség felépítéséig, de a pedagógiai programok meddő szellemi instanciák maradnak. Jobb esetben nyomtalanul peregnek le rólatok, rosszabb esetben valami torz és elhibázott karikatúra lesz belőlük. A hitoktatás tragédiája akkor teljesedik be, amikor egy másik kötetben karácsonyi színjáték kapcsán végül blaszfémiába tévedtek. A szegénység és korlátoltság szülte kényszerhelyzet teszi önmaga paródiájává a jelmezversenyt, amelyen tanítónőtök értelmiségi agressziója következtében voltaképpen a világbéke mellett akartatok demonstrálni. Nem, nem válhattatok Picasso békegalambjaivá. Kínos utólagos tanulság: talán mégis jobb lett volna, ha mindenki Supermannek öltözik, mert az olcsó áruházi játékjelmezben legalább hitelesen képviselt volna egyfajta tömegkultúrát.

Azután ott van a futball. Az a frusztráltra sikeredett szurkolás apáddal a kocsmában, a Real Madrid–Barcelona örök rangadó közvetítésén. Nem anekdota: leleplező a metafora. A pótcselekvés, az álelkötelezett szektás társadalmi indulat kedélyesnek induló, keservesbe forduló metaforaszituációja.

A családod sem jobb. Az indolens apa, az ügyeskedő anya, öcséd, Kis Lökött, aki súlyosan, reménytelenül értelmi fogyatékos, meg Szupernagytata, aki főleg attól szuper, hogy egészen egyszerűen nem vállalja a nevelési konfliktushelyzeteket. Unokai hálád egyébként nem is marad el: időről időre eldugod a műfogsorát, ugyanis „sikeres megtalálás” esetén bizonyos pénzjutalomra lehet számítani. Hagyjuk az érzelgést, a piacról élünk. Kisebb-nagyobb hazugságok (nem füllentések, hazugságok) kívül, átszínezett múlt, krónikus pénztelenség – ezek azok a buktatók, amelyek között nyögvenyelősen döcög – bár meg kell hagyni: folyamatosan és mindenen átlábalva döcög – a családod élete.

Utoljára, de nem utolsósorban: a barátaid. A Banda. Lapátfülű Lopez, aki „a legjobb cimborám, amúgy áruló disznó”. Ne izgasd magad, Manolito, a legjobb barátunkkal végül mindannyian így járunk. Yihad, a nagymenő, ezzel az állandó jelzőjével, amely a tények fényében kissé lötyög rajta. A Piszkos Bugyis Susana. Ijesztő kis embercsírák vannak felnövőben az Akasztott Ember Parkja körül. Például rezzenéstelen arccal, aggály nélkül lopnak a pékségben. Lebuknak ugyan, de a büntetés nem következetes, a következményeknek nincs pedagógiai értéke. Mint ahogyan általában a ti világotokban semminek sincs minőségi következménye. Te, Manolito, az alsónadrágodban csempészed ki a csokoládés fánkot, azért utóbb bizonyos technikainak minősíthető problémáid támadnak, ám az akció sikeres. Te egyedül megtarthatod a magad zsákmányát, és élvezheted is. Susanna barátnőtök pedig máris közveszélyes kis nőstény. Nyolcévesen tudja a lényeget: a férfiak fallikus bornírtságára spekulálva próbál hozzájutni áhított walkmanjéhez. Neked marad a szomorú végkövetkeztetés: „Akárhogy is erősködött a nagymenő Yihad, Susana nem az ő barátnője, de nem is a Lapátfülüé és nem is az enyém. Susana egész Spanyolország barátnője.” Nos, igen. Nyolcéves korában még diplomatikusan fogalmaz a férfiember. Idegrendszere és jó ízlése csak később hagyja cserben. Mindenesetre gratulálok valamennyiőtöknek.

Loyolai Szent Ignác, Picasso, Velázquez – még sorolhatnánk neveket, bonthatnánk ki utalásokat. Most ennyi is elég. Elég ahhoz, hogy megállapítsuk, Elvira Lindo kitűnő regényében egy civilizációs degradáció kórképét ragadta meg általatok. Posztmodern Don Quijote ez, lefegyverzett Don Quijote, Sancho Panza, szélmalmok és Mambrino ércsisakja nélkül.

Hogy mindezt mi, magyarok is megérthetjük, az a műfordító Ruppl Zsuzsanna, a lektor Pataricza Eszter és a szöveget gondozó Köteles Rita érdeme. Sikeresen oldják meg a legnehezebb feladatot: Felső-Carabanchel lakói nem fiktív, íróasztalnál gyártott szlengben beszélnek. Élő nyelv ez, amely egy élő kultúra és valóságos kultúravesztés fogalmait hordozza magában.

Hajnali negyed négy után hat percet mutat az óra. Ideje véget vetnünk ennek a beszélgetésnek. Én még, minden napom lezárásaként, olvasok néhány oldalt a Háború és békéből. Így könnyebb elviselni az élet Dolohovjait és a velük vívott párbajokat. Manolito, Lopez és ti többiek, ott, Felső-Carabanchelben, kívánom, hogy a sok meddő stikli között és után találjatok magatoknak egyetlen szellemi referenciát az életben. Adott esetben rengeteget segít.

MARTON GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1