Ilan Eldad neve először a Szabadkai Népszínház Nem fáj! című, megrendítően szép előadása révén került be a magyarországi köztudatba 2002-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját, majd a budapesti vendégjátékot követően. Azóta Budapesten is számos előadást rendezett, a Budapesti Kamaraszínházban az Anna Frank naplóját és Nádas Péter Találkozás című drámáját; a Pesti Színházban ma is repertoáron van A kellékes, a múlt évadban még játszották Az élet mint olyan című előadást. A Centrál Színházban megy a 88. utca foglyai, a Thália Színházban a Sírpiknik, és a Hat hét, hat tánc című Orlai-produkció a 2006/2007-es évadban elnyerte a Színikritikusok díját a legjobb zenés/szórakoztató előadás kategóriájában.

Az idei, XIV. Zsidó Nyári Fesztivál keretében levetítették a róla készült portréfilmet*, ebből közlünk szerkesztett részleteket.   

Szabadkán születtem 1929-ben, nem mint Ilan Eldad, hanem mint Lengyel Iván. A nagyapámnak Lengyel Vilmos volt a neve, de ez egy magyarosított név – nagyon sokankövették ezt. Az eredeti családnév Lőwy volt, ebből lett a Lengyel – talán ez egy asszimilációs procedúra volt, de mindenesetre én már mint Lengyel Iván születtem, és  Szabadkán nőttem föl. Egyetlen gyerek voltam.

 

díjátadás-IlanHegedűs D.

 

Nagyapámnak hét gyereke volt, a legidősebb fiú volt az apám, Lengyel Béla, aki egy magasabb biztosítási hivatalnoki állást töltött be – jó, kényelmes polgári élet volt a szűk családomé. Az anyám nem dolgozott, de egy nagyon szegény családból származott, mielőtt férjhez ment, nehéz munkát végzett.

A művészi vonal talán az ő családjából jön, a Pressburger családból, akik Topolyáról származtak, mert az egyik nagybátyám, Pressburger Imre volt, jó nevű, Londonban élő filmproducer és rendező.

Otthon magyarul beszéltünk, az iskolában szerbül tanultam, innen ennek a két nyelvnek a többé-kevésbé tudása a mai napig. Ezeket nagyon sokáig nem beszéltem a későbbi életemben, de most valahogy csodálatos módon visszajött, úgyhogy ki tudom magam fejezni.

Héberül abszolút nem tudtam, csak hittan órára jártam, és talán ott kaptam meg az alapjait a héber nyelvnek, de az nem a modern ivrit nyelv volt, hanem amit úgy neveztünk, hogy az imádkozó héber. Úgyhogy az olvasásban  később segített Izraelben, de olyan messze van a mai modern héber  nyelv stílusától és a beszédtől, hogy csak keveset adott. De érdemes megemlíteni még egy nyelvet, amiről fiatal koromban nem is tudtam, hogy létezik, ez a jiddis. És nem csak a nyelv, a jiddis az egy fantasztikusan gazdag óriási kultúra, irodalomban,  stílusban és színházban, humorban. Talán az asszimilációs tendenciák miatt csak később, Izraelben derült ki számomra, hogy micsoda óriási világ ez. Úgyhogy a későbbi munkáimban meg is jelenik ez mint valami alapvető dolog.

Sose felejtem el, hogy az anyám mindig azt mondta, ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy, és segítettek is abban, hogy különböző más nyelveket is beszéljek, úgyhogy ma 6-7 nyelven beszélek, értek, olvasok, ami óriási segítség a szakmában és a munkában, mert tudok kommunikálni majdnem mindenütt, ahol érintkezésbe kerülök emberekkel.

Tízéves voltam, amikor 1939-ben elkezdődtek a háborús évek, a rossz idők. Emlékszem, a Maszarikova utcában laktunk, és a nagy Orion rádión hallgattuk a szüleimmel a híreket, amikor kitört a háború. Ez biztos veszélyt jelentett, de valahogy soha nem értük fel ésszel, hogy ez a véget is jelentheti. Ez a zsidó nép tragédiája ebben a századunkban, a múlt században, hogy hitte, a rossz nem fog elkövetkezni, és mi nem csak zsidók vagyunk, hanem magyarok vagyunk, vagy szerbek, vagy jugoszlávok, és ez velünk nem fog megtörténni. De aztán abból az Orion rádióból jöttek a hírek, a belgrádi bombázásról, a sebesültekről, és aztán később a Horthy-kormány különböző akcióiról, az újvidéki zsidóság Dunába öléséről. Ez mind kilométerekre volt tőlünk, és még mindig valahogy hittük: nem, hát ez velünk majd nem történik meg. Elkezdődött a diszkrimináció, az antiszemitizmus, az iskolában a megkülönböztetés. És a gyűrű szorult és szorult. A mai eszemmel nem tudom fölfogni, hogy nem láttuk ezt. Én még gyerek voltam, de hogy a szüleim, vagy a családom, akiknek a 90%-a elpusztult táborokban vagy valahol út közben… Hogy ők hogy nem látták. Pedig megvolt rá az anyagi lehetőség, hogy összepakoljunk és elmenjünk, igaz egyre kevésbé, hogy hova, de mire vártunk? Az egész egy olyan boszorkányüldözéssé vált, hogy legjobb orvos barátunkat, dr. Zingert, akinek a kislányával együtt jártam iskolába, fölakasztották, és a Gerzon rabbi fiát is fölakasztották a Zentai úti kaszárnyában. Szóval ez volt az első fölvonása a gyerekkoromnak vagy a fiatalkoromnak, aztán kizárás az iskolából, apám elbocsátása majd elvitele munkaszolgálatba, ahonnan soha nem jött vissza, nem láttam soha többé, miután itt a szabadkai állomáson elbúcsúztunk.

 

eldad anna frank

 

A volt szabadkai gettót azért a vasútállomáshoz telepítették 1944-ben, mert úgy hitték, hogy ha itt lesz a zsidóság, akkor ez a vasútállomás biztonságban lesz, a szövetségesek nem fogják megtámadni. Családostól kilakoltattak bennünket és ide telepítettek. Az utca végén volt egy kerítés, kakastollas csendőr őrizte, se ki, se be. Néha szabadkai lakosok hoztak és adtak be élelmet, mert az se volt elég. Családok voltak egy szobába zsúfolva – bár ez még nem volt zsúfoltság a későbbi vagonokhoz képest. Mi gyerekek élveztük, hogy végre találkozhattunk, együtt lehettünk az unokatestvérekkel, de ez nem sokáig tartott. Megszoktuk, hogy együtt főzünk, együtt élünk, együtt vagyunk állandóan, és nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.

Talán ez volt a szerencse, de egyben tragédia is. Emlékszem, 1944. június 6-án titokban, a dunna alatt hallgattuk a BBC-t, hogy megindult a szövetségesek inváziója. Mindenki ujjongott, és azt mondta, ez már a vége, velünk most már nem történhet semmi baj.

Túl korai volt az öröm, mert történt: egy nap reggel kiparancsolták az embereket az udvarra, hogy sorba állni, és a lehető legkevesebb holmit magunkhoz venni, és elindultunk, vezetve, egy embernyáj, gyalog, gyerekek, pólyások, a nagyanyám, mentünk el a nagyapám volt Loyd kávéháza előtt. A pincérek kint álltak, mindenki nézett, voltak olyanok, akik nevettek és tapsoltak, és voltak, akik sírtak. Ezek a képek megmaradtak az emlékezetemben, és néha megjelennek ma is a színházi munkáimban.

És akkor talán még mindig nem fogtuk föl, hogy mi vár ránk. Természetesen nem tudtunk Auschwitzról. Bácsalmáson bevagoníroztak bennünket, nyolcvanegynéhányan voltunk egy vagonban, hét napig voltunk úton. Ez egyike a legborzalmasabb traumáknak, amikre emlékszem. Mert ebben a nyolcvan személyes koncentrált vagoni életben higiénia nélkül, víz nélkül, júniusi hőségben, levegő nélkül voltunk összepasszírozott emberek. Fölakasztott hátizsákok a vagon tetején himbálóztak éjjel mint a kísértetek, emberek elvesztették az emberi mivoltukat, féltékenységi jelenetek, teljes őrület. Az egyik filmemben megpróbáltam mindezt megeleveníteni, egy izraeli drámában, amiben van egy ilyen jelenet – szóval borzalmas élmény volt.

Ebben a vagonban a nagyanyámmal és az anyámmal voltam, és más családtagokkal, akikkel sikerült valahogy együtt maradni. A szerelvény ment Auschwitz felé – amit persze nem tudtunk. A vagon szűk ablakán (szögesdrót is volt rajta, nehogy azon keresztül kimeneküljünk) föl volt akasztva a bakancsom – ott mindenki levetkőzött, amennyire lehetett, mert kibírhatatlan volt a bűz, az izzadtság, a meleg. Megérkeztünk egy állomásra, a vonat megállt, én odakapaszkodtam az ablakhoz és lenéztem. Ott sétált két kakastollas csendőr, rám néztek, és megkérdezték, kié az a bakancs ott. Én, nem tudom miért, elég büszkén mondtam, hogy az enyém. Nagyot röhögtek, és azt mondták, na magának ez a bakancs már úgyse kell. Erről az állomásról a vonat továbbment kelet felé, aztán sokáig álltunk nyílt pályán, volt egy szövetséges bombatámadás – láttam a vagonablakon keresztül, hogy körülöttünk röpülnek hordók meg sínek, és ennek a bombatámadásnak a következtében ez a vonatszerelvény kettészakadt. Az egyik részének sikerült továbbmenni, a másik része hátramaradt. Mikor aztán pár nap múlva megérkeztünk Bécs környékén egy táborhoz, és ott kinyitották az SS-ek a vagonajtókat, kezdtük keresni, hogy hol van ez a nagynéni és az a barátnő. Csak később, a háború után derült ki, hogy a szerelvény első része eljutott Auschwitzba, mi meg Ausztriába. Így születtem én újra. Nem mintha Ausztriában egy paradicsom lett volna, de megmaradt az élet.

 

eldad sirpitnik 151

 

Ami talán érdekesség, hogy pár megmaradt és Szabadkára visszatért kortársam most is emlegeti, hogy amikor Feltzbergben együtt dolgoztunk a földeken, én voltam az, aki ott is előadásokat rendezett, kabarékat, ünnepélyeket, és tényleg, mint fiatal fiúnak már ott is véremben volt ez a „színházkodás”, mert zenés kabaréelőadásokat rendeztem, ahová még a  német, cseh meg ukrán felügyelők is eljöttek, és elég sikeresek voltak ezek az előadások.

Aztán jött a nagy boldogság, hogy jönnek az oroszok és fölszabadítanak bennünket. És akkor jöttek az oroszok, és davaj, davaj csasz… Egy sötét óvóhely-lebujba elbújtunk előlük. Ott megjelent egy orosz katona és kicibálta az anyámat – szép fiatal nő volt –, és mint aztán megtudtam, megerőszakolta. De visszajött élve az anyám. Ez volt talán az orosz illúziók összeomlásának a kezdete.

Mindig erősebb és erősebb lett bennem az érzés, hogy ez nem az én világom. Itt Szabadkán  kaptuk meg a hírt szemtanúktól, hogy az apám Voronyezsben valahol vagy az éhezéstől vagy tífuszban meghalt, úgyhogy holttá nyilvánították.

Az anyám dolgozni kezdett – magyar tudása miatt a Híd szerkesztőségében, könyvelőként pedig a Szokolszki dómban lévő nagy moziban. Az irodájába csak a nagytermen keresztül lehetett bejutni, és én minden alkalmat kihasználtam, hogy meglátogassam, mert akkor útközben láthattam a filmeket, amiket adtak. A film mindig érdekelt, kiskoromtól kezdve, előbb mint nézőt, aztán erre a pályára kerültem. Ez a vonzódás a filmhez mind erősebb lett, és elhatároztam, hogy erre a pályára megyek. Már itt Szabadkán mint diák filmkritikákat írtam hivatásosan az újságnak – ez a füzet ma is megvan. A szavak száma szerint fizettek, minden kritika mellé oda van írva, hogy hány dinárt kerestem vele.

Hogy ezt professzionális vonalra váltsam, elmentem Belgrádba, ahol a filmgyártás és a filmiskola működött. Volt egy felvételi a filmiskolába, ami azzal kezdődött, hogy elvittek bennünket egy moziba,  levetítettek egy filmet, és erről kellett kritikát írni. David  Lean Great Expectations című filmje volt, Dickens meséje, gyönyörű szép, de ott volt a probléma, hogy ez egy angol film, egy nyugati film. Ha erről jó kritikát írok, akkor fölvesznek az iskolába, vagy épp ellenkezőleg? – akkoriban azt mondták a nyugati filmművészetre, hogy dekadens meg ilyesmi. Valahogy megtaláltam a balanszot, sikerült úgy megírnom a kritikát, hogy fölvettek. A képzésnek volt egy teoretikus és egy gyakorlati része. Az iskolán keresztül elkerültem az Avala filmhez, és ott kezdtem dolgozni mint asszisztens, ott kezdtem megtanulni a vágás  alapjait. A mai napig hiszem, hogy a filmművészet alapja a vágás, mert aki a vágás törvényeit ismeri és uralja, az aztán megérti, hogy kell filmet írni, rendezni, játszani – a vágás egy egészen egyedülálló dramaturgiai elementum a filmkészítésben.

Asszisztenskedtem, és rövid híradókat szinkronizáltam különböző nyelvekre – emlékszem, volt egy híradó, benne egy riport: Golda Meir, Izrael külügyminisztere átadta a megbízólevelét Moszkvában. Ezt kellett szinkronizálni – és valahogy megfogott a dolog. De nem tőlem származott a kezdeményezés, hogy talán Izrael egy alternatíva – az anyámnak köszönhetem.  Sose voltunk cionisták, nem volt számunkra Izrael egy álom. De tekintve, hogy az illúziók itt lassan összeomlottak, és közelről láttam, hogy ez a szisztéma mennyire megfojt minden emberi szabadságot, minden kulturális szabadságot, mennyire diktálja, hogy milyen darabot játsszanak és miért – levették a darabokat a repertoárról, és félreállítottak színészeket, akik nem voltak a rezsim hívei –, szóval nem láttam ebben semmi jövőt. Arról nem beszélve, hogy ez egy zárt ország volt, innen nem lehetett kimenni, útlevelet és vízumot kapni –  meglátni a világot, az egy lehetetlenség volt. Ebből, az illúziók elvesztéséből született meg a gondolat, hogy talán valahol másképp van.

 

eldad talalkozas 2

 

1950. március 19-én érkeztünk meg Izraelbe – ez egy érdekes dátum, mert 1944. március 19-én jöttek be Szabadkára a németek, tehát ugyanazon a napon léptem először Izrael földjére.

Az 1950-es Izrael egy nagyon szegény ország volt, az élelmiszert jegyekre lehetett kapni, egy alma ritkaság volt.

Az anyám cselédként dolgozott, én bevonultam – így kezdődött az izraeli életünk. A katonaságból hetenként hazajöttem hétvégén, és fényképészettel foglalkoztam, utcai fényképészettel, ami nagyon nehéz volt, mert meg kellett állítani embereket, hogy lefényképezzem őket, gyerekekkel, családokat, de nem tudtam a nyelvet. Más nyelveken próbálkoztam, és akkor többé-kevésé könyörületből megengedték, hogy lefényképezzem őket. Ezek voltak az első kereseteim. Két és fél évig tartott a katonaság, ami olyan szempontból jó volt, hogy ott megtanultam a nyelvet, és tekintve, hogy nagyon sok kanadai, angol nyelvű fiatal volt a katonaságnál, általuk megtanultam az angolt is.

Ezek voltak az első évei a filmiparnak is. Tel-Aviv mellett építették föl az első stúdiót, és a leszerelés után oda befogadtak, ott kezdtem dolgozni, folytatni azt, amit az Avala filmnél megtanultam. Különböző nemzetközi produkciók is jöttek Izraelbe, angol meg amerikai filmesek, és a stúdió által bekerültem ezekbe mint asszisztens. Az első ilyen nagy film volt A huszonnégyes magaslat nem válaszol című angol–izraeli koprodukció. Talán láttak bennem bizonyos tehetséget, mert a rendező aztán magával hívott Londonba, hogy a vágásnál is asszisztáljak. Így kerültem ki először a nyugati világba, aminek azt hiszem, végeredményben nagy hatása volt a pályám alakulására.

Lassan-lassan kezdtem önállósodni, saját dokumentumfilmeket rendezni, aztán a televízió is fejlődni kezdett.

Az utóbbi években sokkal inkább foglalkozom színházzal, mint filmmel. Megvolt az az illúzióm, hogy talán a színházi szakmában kisebb a veszélye annak, hogy az ember szívrohamot kapjon, mint a filmszakmában.

Talán ez egy paradox, és a múlt század zsidó tragédiája, hogy nem lehet mindenkit megtalálni ott, ahol az természetes helye lenne az örök nyugalomra. Az apám valahol Ukrajnában, két nagybácsim sem Szabadkán, hanem Ukrajnában, Nagycenken.

Valamilyen módon, valamilyen elvont formában mindez összefüggésben van azokkal az anyagokkal, darabokkal, emberi történetekkel, amelyekkel a színházi munkában foglalkozom. 

 

LEJEGYEZTE:

SZŰCS KATALIN ÁGNES

 *Ilan Eldad – Portréfilm egy szabadkai származású izraeli rendezőről

CINEMART 2010, forgatókönyv: Siflis Zoltán H.S.D., szerkesztő: S. Gordán Klára, rendező: Siflis Zoltán H.S.D.

 

NKA csak logo egyszines

1