Először egy adoma. Talán ismerik a történetet a három filozófusról, akik forró nyárban a napsütéses tengerparton meztelenül fel s alá sétálva vitatkoznak és elmélkednek a világ dolgairól, amikor váratlanul előbukkan a szikla mögül egy hölgy. Mi történik ekkor? Két filozófus hirtelen maga elé kapja a kezét, míg a harmadik az arcát takarja el. Amikor elmúlik a veszély, megkérdezik ezt a harmadikat, hogy miért az arcodat takartad el? – Mert engem az arcomról ismernek meg – szólt a válasz.

 

p8100027-2

 

Az Arcok című kiállítás az emberi arc kimeríthetetlen változatainak teremnyi példájával lep meg bennünket. Vörösváry Ákost és az Első Magyar Látványtár gyűjteményét számos kiváló szerző méltatta már. Én most csak arra szeretnék nyomatékkal emlékeztetni, hogy egy gyűjtemény, ha rangos, kiváló gyűjtő egyéniségét viseli, műalkotás. Mint ahogy műalkotás lehet egy kiállítás is, ugyancsak, ha rendezője szelleme adja egyedi színét, tartalmát és értékét. A Látványtár végtelen mennyiségű tárgyából tetszése és koncepciója szerint bármit meg tud rendezni Vörösváry Ákos. Az itteni arckeresztmetszet a gyűjtés ösztönös, véletlenszerű és tudatos elemei révén, no meg az idő munkája segítségével a lehetséges megjelenítés-típusoknak és ábrázolási műfajoknak szinte mindegyikét felöleli. Vegyük mindjárt az euro-atlanti szerepeket. Feltűnik közülük a végzet asszonya, a hadfi, a díva, a bankár, a filmsztár, a professzor, a művész és a reklámnő tucatarca, aki „mindenkinek” tetszik; a kisfiú, aki számunkra már örökké kisfiú marad, akár a soha meg nem vénülő leányka.

A falon ismerős és ismeretlen arcokkal találkozhatunk. Ismerősök a múltból, képről ismert hírességek arca, irodalmi nagyságok, vannak tágabb és szűkebb körben ismertek vagy köztünk élő, személyes ismerőseink, esetleg közeli barátaink. Még többen olyanok, akiknek az arca a tárlat fényében most válik ismertté egy pillanatra, a nyitva tartás idejére, s aztán visszahull az ismeretlenségbe. Vagy itt van az az arc, amelyikről dereng, hogy láttad már, találkoztál vele, és találgatod, vajon kié lehet, ki is van vagy volt az arc mögött. Vagy az a biztosan sohasem látott arc, amelyhez önkéntelenül hátteret, történetet, foglalkozást, hivatást, jellemet képzelsz, személyiséget, aki lehetett, s hogy vajon kinek volt kedves az arcképe, milyen alkalomból ült a fotográfus masinája elé, ki kérte, hogy festő modellje legyen. Vajon kinek a szobájában függött ez a kép, hogy mindig reá gondolhasson? Ahogyan Krúdy Szindbádja fantáziált a kisvárosi fotográfus kirakata előtt, alaposan szemügyre véve a kitett helyi szépségek arcképét, és múltjukról, családjukról, szerelmeikről gondolt ki édes-bús történeteket. És vajon ki lehetett az a drága nő, aki ha tükörbe nézett, a kedvese képét is látni akarta?

 

 p8100025-1

 

Ám az egykor valóban élt személyek valamikor megörökített arca mellett a Vörösváry-féle Arcképcsarnok fontos összetevői a kitalált arcok is. Művészek által teremtett fejek, melyeknek a képe előbb született, mint maga a modell; a megjelenített kép teremtette maga mögé a figurát. Céljuk nem bizonyos arcok felidézése, sokkal inkább tulajdonságok elvont összesítése vagy típusok megjelenítése lehetett. Példa arra is akad, hogy jeles történelmi alak arcát képzeli el, képzi meg a festő, vagy Bulgakov macskáját, különösen szimpatikus felfogásban.

Az utódokra hagyományozott képek gyakran a felmenők páros felvételei, az összetartozást akarják dokumentálni önmaguknak és mindenki másnak; az öröknek szánt kapcsolatot a kép által is megpecsételni, állandósítani. Itt is elindulhat a fantáziánk: vajon az arcvonásaik, -kifejezésük alapján valóban összetartozók a felek? Hogyan alakult a sorsuk a kép elkészülte után?

 

p8100020-1

 

A csoportos felvételek résztvevőit valamilyen közösség vonzása terelte együvé, lett légyen az önkéntes vagy kényszeres vonzás, hosszú távú vagy alkalmi. Az iskolai tabló ma is élő típus, és az a drámai, amikor az ember rádöbben, hogy már nem az érettségiző lányokat, hanem a tanárnők fotóit nézi a kirakatban. Régen a közösségek tartósabbak voltak, mint a mai gyorsan változó világban. Egy-egy munkatársi gárda évtizedekig dolgozhatott együtt a Monarchia állandóságában, s ennek fontosságát és emberi tartalmát akár tablóképpel vagy közös fotográfiával dokumentálta. Típus volt a közös családi felvétel is, elbámészkodhatunk a polgári család divatján, az eltérő korosztályok öltözködésén. A királyi család képén szórakoztató a rajzoló igyekezete, hogy minden fontos személy ott legyen, épp csak modell híján minden arc egyformára sikeredik. Különleges az amatőr színjátszók jelenete 1923-ból, és lélegzetelállító a felhőkarcoló építőinek közös felvétele a magasban. A tömeget „arctalannak” szoktuk mondani, ám a fotón mindenki megdermed, és van időnk meglátni, hogy bizony minden résztvevőnek saját arca van.

A Vörösváry Arcképcsarnok egyik jellegzetessége, csak úgy, mint az egész Látványtáré, hogy benne demokrácia honol; a névtelen és az ismeretlen alkotókat egyenrangúakként ismeri el a jeles művészekkel; minden darabja azonos értékként gyarapítja a gyűjteményt. Ennek okát és indokát a tárlatválogatások adják meg: bizonyos kontextusban, egy bizonyos kiállításkoncepció keretében minden tárgy új, sajátos jelentést kaphat, és jelentőssé válhat. A szürrealizmus mechanizmusa indul így el; vagy ha úgy tetszik, a kollázseffektus. Ennek a hatásnak a működtetése Vörösváry Ákos különös képessége. A Látványtár kiállításain egyszerre csak átérezzük az idő jelenlétét; de ez egyáltalán nem tölt el melankóliával; inkább örömteli felismerést érzünk, elmúlt korok és időrétegek fontosságát és izgalmát, s hogy a világ, az élet mennyire színes és változatos, nem csupán térben, de időben is. Az elmélyülő szemléléssel részeseivé válunk sok dolognak, amiről korábban azt hittük, hogy kívül vagyunk rajta.

KOVÁTS ALBERT

*Elhangzott 2011. augusztus 3-án az Erlin Galériában

 

NKA csak logo egyszines

1