A magyar fotográfusnőkről szerkesztett album amerikai forrásból származó, század elejei mottója szerint „olyan nő, aki ne értene a fényképezőgép kezeléséhez…, egészen kivételes”. Viszont olyan nő, aki úgy ért a fényképezőgéphez, mint a most nyolcvan esztendős Keleti Éva, megint csak kivételes. Pedig Keleti Éva művészetének titka nem a technika tökéletességében, hanem emberábrázolásában, modelljei kiválasztásában és megközelítésében, humánumában és látásmódjában rejlik. A digitális fotózás korában is bevallja, hogy – bár használja – elszánt ellensége az elektronikának, fájlalja, hogy a fotográfia elvesztette az értékét, és Szarka Klára vele készített interjújában kategorikusan kijelenti: számára ma is az a kép, amit kézbe tud venni. Meglehet, vitatható ez az elzárkózás, de valószínű, hogy Keleti nem áll egyedül vele. Mint ahogy többen vannak, akik a színes technika fejlődését elismerve, követve továbbra is hisznek a fekete-fehér fényképezés elsődleges érvényében. A Budapest Galériában megrendezett életmű-kiállítás igazi tanulsága, hogy Keleti Éva számára az a kép, amiben kifejezheti saját gondolatát, véleményét is a világ általa kiválasztott darabkájáról, egy emberről, egy arcról – színészről, íróról, Simon István édesanyjáról – vagy akár egy esztétikai gyönyörűséget kínáló mozdulatról.

 

keletieva

 

Keleti Éva évtizedekig szorgalmas robotosa volt a szakmájának. Foglalkozását tekintve országjáró riporter és képben gondolkodó fáradhatatlan színházi krónikás. Az utóbbi időben néha egy-egy megérdemelt állami, szakmai kitüntetés vagy kiállítás alkalmat kínált a sajtónak is életrajza köztudott tényeinek és tucatnyi ikonná lett fotójának felemlegetésére. Aki nem csak a pillanat művészetének gondolja a fotográfiát, interjúkban, kritikákban több változatban is elolvashatta róla, hogy vegyésznek készült, majd a szülői elvárással dacolva félbehagyta egyetemi tanulmányait, amikor beleszeretett a fotózásba. Az MTI műhelyében nőtt fel, a magyar fotográfia nagyjaitól – Vadas Ernőtől, Papp Jenőtől, Langer Kláritól, Reismann Marianntól – tanulta a szakmát, később az általa „kentaur-lapnak” becézett, sajtótörténeti szerepet is betöltő népszerű Új Tükör riportereként, a szakmát megújító színházi fotósként bizonyított. A művészetek találkozásának különös epizódja, hogy a Willy Lomant alakító és a két bőrönd terhe alatt megroggyant beteg Tímár Józsefről készített utolsó fényképe szoboralakban élt tovább. Az ügynök utolsó erőpróbája – ami nem is a színpadi előadás, hanem az azt megörökítő fotós leleménye – látványnak is, metaforának is megrendítő. Keleti Éva munkamódszerének alaposságát, emberközeliségét leggyakrabban a Ruttkai–Latinovits-párosról készített sorozat barátságra valló intimitásával, Romeo és Júlia civil szerelmének hitelességével bizonyítja.

 

keletieva02

 

A fotóművész nyolcvanadik születésnapja alkalmából Flashback címen rendezett visszatekintő életmű-kiállítás, a Visszapillantás akár alkalom is lehetne mindezeknek a lexikoncímszóba beszorítható sajtó- és fotótörténeti tényeknek az ismétlésére. Ha a néző korban közelebb áll Keleti Évához, szembesül saját múltjával, színházi emlékeivel, a megélt színháztörténettel. Ha viszont túl fiatal az efféle nosztalgiához, csupa kérdő- és felkiáltójelet lát: jó esetben rádöbben nemcsak az ifjúság, a szépség mulandóságára, de arra is, hogy mi mindent nem tud, mit kellene még megtudni, megtanulni az elmúlt évtizedek szellemi életéből, mit a mimika és a gesztusok nyelvének megfejthető üzenetéből. Bízom benne, hogy a kiállítást felkereső fiatalok többsége ismeri Karinthy Cirkuszát, de magától értetődően kevesen látták, láthatták közülük a mű Pécsi Balett komponálta változatát. Keleti Éva fél százados képén a világhoz szólni akaró, átszellemült fiatal táncost egyik oldalról a kerek fejű bohóc, másikról a repülni készülő táncos bűvölete tartja fogva. Kezében az aránytalanul kis hegedű jelzi, sejteti, hogy a dallam, minden nehézség, béklyó ellenére, igenis meg fog szólalni. Akinek szeme van a látásra, a látványból is megérzi, megérti a porondon muzsikáló művész igazi hivatását és hatalmát.

Életrajzi vallomásából tudjuk, hogy Keleti Évának a mozdulatok nyelvére való fogékonysága nem véletlen és nem isteni adomány: a szakmára való felkészülés idején nemcsak az élesség optimális beállítását és a világítás művészetét tanulta meg a legjobbaktól, de bejárt a színpadra készülő táncosok balettóráira is. Lelkiismeretes diákként vagy inkább tanárként premier előtt elolvasta a színpadra szánt drámákat, és gyakran megismerkedett a verejtékszagú próbák gyötrelmeivel is.

 

keletievaaa

 

Személyesen még nem ismertem Keleti Évát, amikor az MTI Tanács körúti üzlethelyiségében a lapoknak felkínált friss színházi kontaktokat válogatva felfedeztem, hogy fényképezni mindenki tud a hírügynökségnél, de „színházul” a KÉ jelzés birtokosa tud igazán. Képes hetilapnál dolgozó kritikusként számomra hamarosan ő lett „a” színházi fotós. Mert az ő képkockáit böngészve soha nem ébredt fel bennem a gyanú, hogy az első vagy második felvonás után kifogyott volna gépéből a film, vagy éppen más munka vagy program kedvéért kilopózott volna a nézőtérről, mint nem egy szériamunkára kényszerült, vagy ahhoz szokott pályatársa. És nem fordult vele elő az sem, hogy a szellemi életünkre is rátelepülő protokoll bűvöletében, kizárólag a színlap sugallatára fényképezett volna. Keleti kezében a fotómasinával jelzők nélkül minősített: ő nemcsak végignézte, -fényképezte a produkciót, de ki is emelte azt, ami arra érdemes. A cselekményből a kulcsjelenetet, az előadásból a produkció lényegéhez tartozó, a fényképen is hatni képes díszletet, a szereposztásból akár a színlap végére szorult, kiemelkedő alakítást nyújtó epizodistát. Az ő felfedezéssel felérő premier plánjai megerősítést, néma vastapsot jelentettek a legnagyobbaknak, felfedező reflektorfényt a sokat ígérő kezdőknek.   

A kiállításon a színpadi felvételeknél nagyobb számban láthatunk színészportrékat és a színészéletből válogatott civil képeket. A fényképész megőrzi és megörökíti a mai nagyok tegnapi szépségét: Béres Ilona hattyúnyaka, Tordai Teri sugárzó nőisége, Ronyecz Mária szinte hallható nevetése még csak ígéret, amit később Keleti modelljei szerepek sokaságában váltottak valóra. Gyakran van megkülönböztetett szerepe, funkciója a képeken a tárgyaknak: Psota Irén felejthetetlen Yermájához hozzátartozik a kezében tartott gyertya lobogása. Honthy Hanna primadonna alakjához az öltöző tükrén tárolt kristály toalettkészlet, a mindig nélkülözhetetlen púderpamacs. Az otthonukban fotózott színészek szellemiségét idézi az alakok hátterében kirajzolódó könyvtár. Kamasz jókedvüket a fa, amire a legenda szerint a fotós kergette fel híres modelljeit, abban a tudatban, hogy minden színész másképpen mászik fel egy fára. Kálmán Györgyöt mókuspózban látva éppen úgy elszorul a tegnapi alakítások emlékét őrző nézők szíve, mint amikor a cserépkályhához támaszkodó Rozsos István régen látott, már-már elfeledett alakja figyelmeztet emlékezetünk korlátaira. Nagy ritkán előkerülnek megválaszolatlan kérdő mondatok is. Vajon mi lehetett az oka, hogy a gyűjtő szenvedélyén túl politikai elkötelezettségéről is közismert Gobbi Hildát éppen a Bosnyák Zoltán szerkesztette szennylappal, a Harccal a kezében fotózta le a riporter?

 

keletieva111

 

Bár a kiállítás rendező kurátorai, Szarka Klára és Gáti György elsősorban a „színháztörténész” Keleti Évát állították előtérbe – útirajzaiból például csak egyetlen indiai felvétel szerepel –, mégis körültekintően érzékeltetik a végigfényképezett korszak szellemi életének más aspektusait, távlatait is. A büszkén viselt egyenruhájukban elegáns  bányásztanulók vagy az üzemben klasszikus zenét hallgató munkások felidézése inkább csak arra utal, hogy a hírügynökségnek dolgozó Keleti Évának nincs letagadnivalója. Ugyanakkor az Egyedül képaláírással jegyzett szomorú kislányfotó a melegszívű asszony, az anya érzelmi világát idézi. Fontosnak tűnik, hogy Peter Brookkal és Ljubimovval együtt szerepel a tárlaton hangszerével a két hazai muzsikus reménység, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső, de a nálunk vendégeskedő John Steinbeck is. És ha már Ljubimov idősen is vonzó arcképét említem, érdemes felemelt mutatóujjának üzenetére is figyelni. Peter Brook portréjának háttere a ködbevesző, mégis összetéveszthetetlen budapesti sziluett: ez nem (csak) a Royal Shakespeare Company rendezője, ez a mi saját fővárosunk megbecsült vendége, akinek előadása után okkal-joggal tette fel a kérdést a magyar kritika: hogyan játsszunk színházat Brook után?

Néhány nappal a kiállítás megszemlélése után nyílt alkalmam Keleti Éva Visszapillantás című, a szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt súlyos albumának átböngészésére. Már a jó ízléssel tördelt címlap sokatmondó kvartettje jelezte, hogy a gyűjtemény a kiállítás anyagán kívül némi tartalmi többletet is kínál. A Ruttkai–Latinovits- kettős, a balettfotó és Simon István édesanyjának konyhai zsánerképe mellett ezúttal ott szerepelnek a hajdani, korabeli bulvársajtóból személyes ismerősünkké lett, az intézetből épen és éppen hazatért híres Csordás négyes ikrek is.

De igazából otthon, fotelben volt módom alaposabban megfigyelni Keleti látásmódjának eredetiségét. A tárlaton is feltűnt, hogy csak a modelljét alaposan, közelről ismerő fotósnak juthat eszébe az irodalomtörténész-szerkesztőt az általa kifogott kapitális hallal lefényképezni, s a korszak egyik legvitatottabb rendezőjét, Kazimir Károlyt teniszütővel. A vándorcigányokat ábrázoló sorozatban sem a nyomorgó vagy bazseváló „ismerős” romákat látjuk, hanem a kamasz meglesett, gyönyörködő tekintetében saját szépségét éppen felfedező kislányt, és mellettük az evőkanalat játékként felmutató, azzal elmerülten játszó, örök gyereket. És vajon ki emlékezett akár közülünk, kortársak közül is arra, hogy 1956-ban is volt karnevál, ahol Soós Edit és Kabos László töltötték be a bámészkodókat üdvözlő hercegi pár szerepét? Hogy Ruttkai Éva hajlandó és képes volt a színészek-újságírók meccsén a kezdőrúgásra, és a Pestre látogató Gagarint nemcsak legendája, de a felesége is elkísérte. Magától értetődik, hogy a kötetben többet kapunk az utazó riporter eredeti indiai fotósorozatából, és jobban érvényesül a feketében-fehérben is látványos táncképek költőisége, esztétikuma.

 

keletievab

 

Kegyetlen, de igaz, ha leszögezzük: kortársunk, a ma is aktívan dolgozó, szerkesztő Keleti Éva a múlt század fotósa. Saját elhatározásából tette le – időben vagy idő előtt? – a fényképezőgépet. De nem a kort tükröző fotók keletkezésének dátuma a lényeg, hanem az, hogy Keleti Éva akkor tanulta a mesterséget, amikor híres tanárai még kézzel rajzolt üdvözlőlappal köszöntötték húszéves születésnapján a sokat ígérő tanítványt, akinek a kötetben közzétett rajz szerint tölcséren töltötték fejébe a tudományt. Keleti Éva ügyes volt, élelmes, egyesek szerint rámenős is, de a világért sem akart soha paparazzo lenni: pályakezdése idején talán még nem is ismertük ezt a szót. Ő ha tehette, nyíltan, de feltűnés nélkül, szinte észrevétlenül, a modellek iránti maximális tapintattal és szeretettel fotografált. Azt állítja, és én elhiszem neki, hogy soha olyan felvétele nem jelent meg, amit a modellek ne láttak, illetve szerettek volna. Az sem titok, hogy munka közben riportalanyai közül többen barátaivá lettek. Viszonylag hamar nemcsak Mátray Mihály, Balázs Béla-díjas filmoperatőr feleségeként, de saját jogon, fotósként is annyira hozzánőtt, hozzátartozott a színházhoz, hogy néha egy-egy színésznő a sminkjéről is megkérdezte. Örkény Istvánnak nemcsak rajongó olvasója, darabjainak értő nézője volt, de élményként őrizte azt is, hogy tőle tanulta meg, hogyan lehet magyar módra majdnem francia boursint készíteni.

Ifjú fotósok tanulmányainak lényeges része a fotótörténet. Keleti Éva nemcsak a szakmának kínál tanulságot: életműve nekünk, civileknek hiteles történelmi és színháztörténetiforrásként is értékes. De azért valljuk be, hogy a kiállítás nézői és a szerző kiadásában megjelentetett, ugyancsak Flashback című, nem éppen olcsó kötetet forgató szerencsések elsősorban a látvány örömét és gyönyörűségét keresik, és azt köszönhetik is a születésnapját ünneplő művésszel való találkozáson.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1