Egyetértéssel idézi a Szigorúan bizalmas című Nemzeti színházi dokumentumkötet mottójának első sorát recenziójában Balogh Géza. (Criticai Lapok, 2011. 09.) „A dokumentum emlékmű” – utal Jacques le Goff, francia történész bon mot-jára, amely idézet azzal folytatódik, hogy „tulajdonképpen nem létezik dokumentum-igazság. Minden dokumentum hazugság”. Ez a zavarba ejtő paradoxon szinte többet mond a félezer oldalas könyvről, Imre Zoltán és Ring Orsolya tiszteletet ébresztő, de hatásában mégis megtévesztő vállalkozásáról, mint a rokonszenves empátiával írott recenzió.

Tény, hogy a Nemzeti Színház Kádár-kori történetéről különböző közgyűjteményekből, levél- és irattárakból összegereblyézett és rendszerezett kazalnyi anyag (szó szerinti) hitelességéhez még az a magát jól tájékozottnak érző és ezért kissé bizalmatlan olvasó sem illeszthet egyetlen kérdőjelet sem, akinek a színháztörténet itt feldolgozott három évtizede nem történelem, hanem megélt emlék és személyes tapasztalat. (Hiszen valljuk be, nemcsak emlékezetünk, informáltságunk is véges…) De okunk is van feltételezni, hogy a közölt szövegek – jelentések, jegyzőkönyvek, előterjesztések – hűségesen, szó szerint rögzítik és közvetítik az utódoknak egy közeli és ugyanakkor letűnt korszak állásfoglalásainak tartalmát és szövegét. Mert jól emlékszünk rá, hogy ilyen volt a hivatal és a pártirányítás nyelvezete, a művészetpártolás jegyében és a művészet ellen vívott ideológiai hadviselés stílusa, és okkal feltételezzük, hogy ilyen lehetett az irodákban és a kulisszák mögött vívott élet-halál küzdelmek és tét nélküli csatározások módja és modora.

 

blaha05.php

 

Mi az oka, hogy kíváncsi és kitartó olvasóként, mégis   kielégítetlenül tesszük le a kötetet? Vajon csak ezért nem fogadjuk el emlékműnek a mégoly lelkiismeretes kutatók dokumentumgyűjteményét?

Balogh Géza recenziójában arra hivatkozik, hogy jó szokása szerint – először – mazsolázott a gazdag anyagban. Én belém gyökerezett filosz módszerrel végig jegyzeteltem. De ahogy oldalról oldalra, dokumentumról dokumentumra haladtam előre, mind jobban zavart a lényeges és a lényegtelen tények és folyamatok összemosódása. Meglehet, ez a műfaj megkerülhetetlen hátránya: a jelentések fontosságát, (igazság)tartalmát nem lehet a közlés kritériumának tekinteni, nem lehet rangsorolni. A kutató csak a (számára) hozzáférhető tényeket tárhatja az olvasó elé.

Mégis összességében meghökkentő és a korszakban végbement folyamatok megítélése szempontjából zavaró a tartalomjegyzékben is feltűnő „szerzői” szereposztás. Tudható és érthető Tóth Dezső „főszerepe”, a hivatali munkamegosztásból, a hatalmi viszonyokból következik, Vámos László színházi feladatkörének és saját intellektuális igényének megfelelően, több pályatársánál alaposabban, vagy legalábbis részletesebben látta el beszámoló kötelezettségét. De az a tény, hogy a máig tisztázatlan személyiségű, Fekete Gyulának nevezett besúgótól hat (fel)jelentést olvashatunk a kötetben, az évtizedek távolából némileg aránytalan. (Cyrano besúgói tevékenysége már csak Szakáts Miklós személye miatt is érdekesebb. De azért megvallom, ma már olvasóként az övénél súlyosabb vélemények sokkal jobban érdekelnek.)

Sajnos, kihagyhatatlanul beletartoznak a Nemzeti történetébe a működését is befolyásoló személyes ellentétek, viták és intrikák. Tetszik vagy nem tetszik, tudni illik a Marton–Várkonyi ellentétekről, Marton Endre és Major Tamás az előbbi számára végzetes párharcáról. Király Istvánné Major ellen intézett fulmináns támadása viszont már csak egészen szűk kör számára érdekes adalék, a mögötte felvillantott szexuális kudarc pedig inkább pletyka, mint színháztörténet.

A kortárs dráma megkülönböztetett szerepéről, fontosságáról rengeteg frázist összehordtak az arra illetékesek. A mai olvasó számára viszont inkább a gyakran kínos konkrétumok tanulságosak. Kortárs kritikusok emlékezetében élesen él Kornis Mihály a szakmában sokra tartott Halleluja című drámájának sorsa. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok, a betiltás és az engedélyezés határán imbolygó kultúrpolitikai megnyilatkozások sokasága, a Színikritikusok díjának hivatali tiltakozást kiváltó odaítélése, a szakmai sikerünkként őrzött, deklarált kudarc kultúrpolitikai és színháztörténeti adaléknak is érdekes. De talán ennél is lényegesebb, hogy száz év múlva sem lehet magyar drámatörténetet írni úgy, hogy valaki ne ismerje a későbbiekben klasszikussá avanzsált Weöres- és Illyés-drámáknak a dokumentumkötetben megidézett tiltása-engedélyezése körüli hivatali libikókát.

Mindez a Szigorúan bizalmas című kötet tartalmának érdemét, hasznosságát támasztja alá. Más kérdés, hogy éppen a műfaj természetes korlátaiból következik a mai olvasó hiányérzete: a szűkkeblű tiltások indoklása mögül hiányzik valamiféle cáfolat értékű polémia. Nehogy már elhiggyék a nézőtéri újszülöttek, hogy Darvas József Hajnali tűz című darabjának bemutatása többet jelentett a magyar színházi élet korszerűsége szempontjából, mint a perifériára szorított jelentősebb művek – köztük akár A kétfejű fenevad, akár a Halleluja – félszívvel megszavazott engedélyezése!

És végül még egy, piros tintával a margóra írt hiányjel. Evidens, és a kötetből ki is derül, hogy a legfontosabb színházi változást a tárgyalt korszakban a Nemzeti életében a Gáborok kinevezése, majd az önálló Katona József Színház létrehozása jelentette. A szerkesztők érdeme, hogy ennek a nagyrészt a nyilvánosság előtt is ismert folyamatnak néhány, korábban homályban maradt mozzanata is gazdagítja a korszakról való tudásunkat. De hiába keressük a burjánzóan gazdag anyagban Székely Gábor és Zsámbéki Gábor írásban dokumentált programját, személyes szellemi jelenlétét. Bár köztudott, hogy egyikük sem a toll virtuóz mestere, nem nagyon írtak és nem is írnak cikket, tanulmányt azóta sem, mégis nehezen hihető, hogy egyiküknek sem akadt olyan hozzáférhető programja, beszámolója, levele vagy nyilatkozata, aminek – akár némi műfaji szabálysértés árán is – a kötetben lenne a helye. (A Pestre szerződtetni szándékozott színészek névsora a 222. oldalon nem tölti be ezt az űrt.) Elképzelhető, hogy ez ügyben még tovább kellett volna búvárkodni?

A szerkesztőket dicséri az olvasók eligazodását segítő névmutató és a hézagpótló lexikon. Bár ez utóbbinak az összeállításával és főként az arányaival kapcsolatban azért felvethető néhány – önkényesen választott – kérdés. Mi indokolja például, hogy Titkos Ilonának kétszer olyan hosszú címszó jutott, mint Székely Gábornak? Hogy Max Reinhardtnak be kellett érni egy sorral, Major Tamásnak és Gellért Endrének hárommal, míg Malonyai Dezsőt nyolcra érdemesítették. Fura, hogy Gyárfás Endre lekörözhette Görgey Gábort, de mi ez ahhoz képest, hogy az elfelejtett politikus, Havasi Ferenc (terjedelemben) megelőzte a ma is élő Németh Lászlót? Magyarázat lehet persze az illetők (köz)ismertsége, az új információk szükségessége is. Ez esetben azonban Reinhardt vagy az MSZMP akár ki is maradhatott volna! Ugyanakkor viszont magam például hálás voltam a szerkesztőknek azért, hogy az én emlékezetem rostáján rég kihullott Huszár Jánosról – aki pedig a közölt dokumentum szerint feltételezhetően Pozsgay embereként a legegyértelműbben szállt síkra Székely és Zsámbéki kinevezése mellett – a kislexikon közölte a legszükségesebb tudnivalókat. Oldalakon keresztül sorolhatnám, miért örültem a dokumentumok kiadásának, és azt is, hogy hány felkiáltó- és kérdőjelet jegyeztem olvasás közben a margóra. De mindenképpen nehéz lenne kivédeni az érveimet elutasító ellenvéleményeket azért, mert a dokumentumgyűjtemény, ha nem is emlékmű, mindenképpen mentendő kortörténeti lelet, az utókor számára értékes forrás. Amit a szerzők felkészültségén kívül főként elvárható objektivitása táplál. Megbocsájthatatlan hibát követnék el, ha éppen ebben óhajtanám korlátozni jegyzetemmel a tudós szerkesztőket. Evidens, hogy a kiutat a műfaji csapdából nem az önkényes szelekció, valamiféle megengedhetetlen szövegmódosítás vagy húzás kínálná. Ezzel szemben halkan és határozatlanul, de mégis megkockáztatom, hogy mi, olvasók hálásak lennénk egy a bevezetőben vagy függelékben közölt, tájékoztató jellegű, eligazító kommentárért. Az sem lenne baj, ha a „pótkötet” tömör színháztörténeti tanulmánnyá nőne…

 Mert a címlapon hivalkodó, figyelemfelhívó Szigorúan bizalmas felirat mögé nemcsak a kortársaknak, de főként az évtizedekkel fiatalabbaknak is érdemes betekinteni.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1