Mindegy a címe Agota Kristof magyarul közreadott novella- és drámakötetének (Budapest, Cartaphilus 2007). A szerző vallomása szerint a különös cím arra utal, hogy „Mindegy, az ember úgysem érezheti jól magát sehol”. Ami viszont a két könyvfedél közé szorult, mintha ennek az ellenkezőjéről tudósítana, mert korántsem mindegy, hogy hol és miért nem érzi magát jól az ember. Korábban, háborús és háború utáni árvaságában, hányatott gyerekkorában, krónikus szeretetéhségében, a társa akaratából vállalt svájci emigrációban, az erőt és idegeket ölő robotban, kisgyermekétől távol az óragyárban Kristóf Ágotának minden oka meglehetett a boldogtalanságra. De legelső írásaiból és későbbi vallomásaiból is kiderül, hogy még akkor sem lehetett minden mindegy. „Analfabétaként” küzdött azért, hogy képes legyen a környezetével való kommunikációra, és mire anyanyelve mellé sikerült birtokba venni, meghódítani a maga írónyelvét, a franciát, lekoptak nevéről az ékezetek is. A folytatás – kívülről nézve – ritka sikertörténet. Naplóregénye – több tucat nyelven – meghozta a magyar író számára irigylésre méltó mértékű elismerést, sikerült elindítani – méghozzá jól elindítani – az életbe három gyermekét. Mindebből megint csak arra következtethetünk, hogy végérvényesen szétfoszlott a „minden mindegy” traumája.

 

5 hajnal 1

 

Személyes, budapesti találkozásunk és a nem könnyen készült interjú is arról győzött meg, hogy az időközben megfáradt, testi bajokkal, betegséggel küszködő, szomorú szemű íróasszonynak, Agota Kristofnak semmi sem mindegy. Az sem, hogy nem anyanyelvén, nem magyar íróként futotta be nem mindig látványos, de példányszámokban is realizálódó üstökös pályáját. Hogy itthon csak lassan, levelenként kapta meg az őt legjobb meggyőződése szerint mindig is megillető babért.

És persze, amikor erről beszéltünk, egyikünk sem csak a megkésett Kossuth-díjra gondolt… Szerencsére utóbbi nyilatkozataiból azt is megtudhattuk, milyen örömöt jelentett számára, hogy A Nagy Füzetből az általa különösen sokra tartott, már-már rokonlélekként tisztelt magyar rendező, Szász János készít filmet. De a premiert már nem érhette meg.

Feltételezem, hogy – ha tudott róla – megkésett budapesti színházi bemutatóját is hasonló örömmel várta. Hiszen játszották már művét, sőt műveit korábban is, de ezek inkább csak jól fogadott regényadaptációk, szakmai vizsgák és vendégjátékok voltak (igen emlékezetes a Szabadkai Népszínház Nem fáj! című, Ilan Eldad rendezte nagy sikerű bemutatója, amely többször volt látható magyarországi vendégjátékon). Kevés szereplőt foglalkoztató, díszlet nélkül is játszható egyfelvonásosai mintha az amatőr együttesek igényeihez és lehetőségeihez idomultak volna.

A Budapesti Kamaraszínházé az érdem, hogy az idei évad kezdetén végre műsorára tűzte Agota Kristof két korai egyfelvonásosát.

Ritkán fordul elő, hogy egy kritikus valamilyen bemutató kezdeményezőjének érezhesse magát, mint ahogy nem lehet felelős egy színházi produkcióért sem. De ezúttal – némi túlzással és talán érdemtelenül is – a premier előtt azt éreztem, valami részem nekem is volt a produkcióban. Hiszen a szerző kötetéről írott Színházi széljegyzetemnek nagyon is tudatosan adtam azt a címet, hogy Színházra várva. (Criticai Lapok, 2008. 7–8.) Itt azzal érveltem, hogy a kötetben szereplő négy korai egyfelvonásos „a megírhatatlan megírására tett kísérlet”, jellegzetesen magyar abszurd, amelynek keretében a szerző névtelen hősei téren és időn kívül, mégis érzékelhetően hiteles közegben mozognak. S bár tudható, hogy az író pályája kezdetén afféle ujjgyakorlatnak szánta ezeket a szövegeket, úgy alakult, hogy az amatőr színjátszók körében népszerű, látszólag szimpla jelenetek időnként kisebb kőszínházakban is bekerültek a repertoárba. A bemutató PR-jához tartozik, hogy az immáron kötetben magyarul is olvasható szövegeket Neuchateltól Párizsig és Tokióig sokfelé játszották. De magyar színpadra az ajánlás szerint „valamilyen rejtélyes okból” nem kerültek.

Valójában azonban ez a rejtély – a hazai színházi hagyományok és közönségigények ismeretében – elég könnyen megfejthető.

Hiszen nálunk Beckett előtt sem könnyen nyíltak meg a művész- bejárók… Bevallom, eltúlzott önbizalommal már-már azt reméltem, hogy a Cartaphilus Kiadó vállalkozása és annak visszhangja talán ráébreszti az értőket és az illetékeseket, hogy a regényíró novelláiban is igazi drámai anyag feszül, sőt a Brecht és Beckett köpönyegéből kibújt szerző a napjaink világszínházában mindenfelé játszott és ünnepelt Jon Fosse közeli rokona. Aki a szikár abszurdjaiban megidézett névtelen szereplőinek nem a történetét, hanem létezésüket és személyiségük határait vizsgálja.

Kíváncsian és örömmel vártam tehát a bemutatót, csak azt sajnáltam, hogy a szerző nem csak Szász János filmjéről, a pesti premierről is lekésett. De a meghirdetett produkció költői címe némileg meglepett: A hajnal teljes szépségében emelkedettségét a szerző világától elég távolinak éreztem, és csak a szövegek újraolvasása során jöttem rá, hogy a két egyfelvonásos közös címe a Szürkület című darabból vett idézet. Ez a fura disszonancia azonban még megbocsátható. Csalódást az okozott, hogy a két, egyfelvonásosként meghirdetett és zanzásított háromfelvonásosként játszott darab között a szünetben nálunk szokatlanul sokan kérték ki a kabátjukat – és én még csak fel sem tudtam háborodni. A produkció leglényegesebb, vagy talán egyetlen tanulsága számomra az volt, hogy egyáltalán NEM MINDEGY. Nem mindegy, hogy a rendezőt mire inspirálja az érzelmi hatás kiváltására kevéssé alkalmas szöveg. Milyen mögöttes tartalom, üzenet rajzolódik ki a színpadon. Hogy a szereplők milyen társadalmi és lelki matériával, groteszk humorral képesek megtölteni az írásban inkább csak körvonalazott, de a játékban megelevenedő figurákat.

A két darab közül az első, a becketti dialógusra épülő John és Joe volt a nehezebb dió. A bevezető kávéházi párbeszéd mindaddig üresjárat, amíg nem derül ki, hogy a két, látszólag véletlenül összesodródott, csóró vendéget korábban baráti szálak köthették össze. Mára viszont nem maradt más, csak a közös nyomorúság. A két szakadt férfiú társalgása tipikus, személytelenül személyes „small talk”, ami jórészt filozofikus motívumokat felvillantó, gyakran közhelyes panelekből épül. Hogy van, akinek van pénze, és van, akinek nincs, és nem tudható, mivel, illetve főként hogyan lehet annyi pénzt keresni, amennyire John két találkozásuk között szert tesz. A konfliktus, ami a kávékhoz szervírozott cukor tulajdonjogával robban, a folytatásban érdekellentétté mélyül. A következő találkozás során az is kiderül, hogy Johnnak a Joe tárcájában lapuló (utóbb nyertes) lottószelvény hozta meg sorsa és külleme fordulatát: némi megjátszott és valódi fölényt, meg persze az új öltözékével is hangsúlyozott jólétet. Kit illet meg ez a csavargók társadalmában ritka vagyon, és kit az anyagi javak birtoklásából származó hatalom? A párbeszéd párharccá fajul, és akkor – ha nem is a szemünk láttára, de – a kapott információ talaján csak kirajzolódik valamiféle cselekmény is. Látványos, kakasviadal jellegű verekedés, a győztes börtönbe kerül, és ezzel vesztessé válik, de közben nemcsak elviseli, hanem már-már élvezi is sanyarú sorsát. A lélektanilag hitelesített formális logika szerint ezzel vége is a két hajdani barát kapcsolatának. A cselekmény azonban ezzel ellentétes irányba fordul, amikor kiderül – feltéve, hogy elhisszük –: Joe nagyvonalúan kifizette John szabadságáért az óvadékot. Ezek után szent a béke, és a két marginalizálódott csavargó tartalmatlan párbeszéde ugyanazon a vágányon döcög tovább, ahogy elkezdődött.

Körülbelül ennyi derül ki John és Joe sorsáról, kapcsolatáról Pozsgai Zsolt hitelességre törekvő rendezésében. Csakhogy az abszurd ábrázolásmód ez által a realista közelítés által ellaposodik, és a szöveg mögül fájdalmasan hiányzik az „a gyönyörű, mély emberi tartalom”, amire nyilatkozatában a rendező utal. Hiányzik a margóra szorult fickóknak az emberi életre való igénye, a kiszolgáltatottak szolidaritásélménye. Ehelyett olyanfajta agresszivitás árad a színpadról, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Kocsó Gábor és Dolmány Attila múlt és jövő nélküli, lényegében kommunikációképtelen figurák, akikkel nem csak az azonosulás, az együttérzés elképzelhetetlen, de igazi érdeklődést sem tudnak ébreszteni maguk iránt. Beckett hőseinek groteszk humora esendő és keserű, John és Joe legfeljebb csak nevetségesek.

Tartok tőle, hogy bár nem fogalmazták meg, de ezt érezték meg azok, akik a szünetben csalódottan távoztak. Mert ha nem is teljes értékű remekmű az amatőrök színpadán önmagáért inkább helytálló szöveg, valójában egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan játsszák. Kocsó Gábor és Dolmány Attila inkább csak felmondják és széles gesztusokkal illusztrálják a szöveget. Egyiküknek sincs titka, és ezáltal majdnem annyira kifosztják a titkot birtokló, titokteremtő szerzőt, mint John Joe tárcáját.

 Ezek után a nézőtér hangulatát megfordító második egyfelvonásos vigasztaló meglepetést hozott. A Szürkület, avagy az utolsó vendég nem annyira groteszk, inkább lírai játék: az öregedő prostituált és utolsó törzsvendégének találkozása, szomorú nyílt színi szakítása a nézőknek több lehetőséget biztosított az átélésre, a színészeknek – főként Andai Györgyinek – pedig a játékra. A veszély itt abban rejlik, hogy nézőként túlságosan belesodródunk a névtelen prostituált nosztalgikus merengésébe. Pedig a szerző nem szépíti meg figurái múltját, épp ellenkezőleg. Kettőjük magányánál csak kifosztottságuk keservesebb. Agota Kristof gátlástalanul élezi ki a helyzet és a szöveg ellentmondását, amikor a megfáradt, külvárosi kurva és a késsel fenyegetőző börtönviselt strici életről, halálról váltanak szót. Meghökkentő, amikor a Nő az esőcsöppeket saját könnyeinek érzi. A Nő – aki már nem is a testéből, inkább csak áruba bocsátott álmaiból él – múltjához és foglalkozásához képest viszonylag diszkrét sminkje, Andai Györgyi ábrándos hangvétele is az elmulasztott élet bizonysága. Csakhogy éppen ez az önmagát, hajdani vágykeltő szépségét sirató bánat jobban illenék egy huszadik századi kaméliás hölgyhöz, mint az örökké részeg szülők világra pottyantott három gyerekének egyikéhez, a szerelemre képtelen teremtéshez. Megyeri Zoltán visszafogottsága egyszerre részvétkeltő és taszító. Nem véletlen, hogy ezt a darabot a szerző és a magyarországi ősbemutató hírére összegyűlt, kíváncsi nézők jóval hálásabban fogadták, mint az előzőt. De Agota Kristóf – és a Budapesti Kamaraszínház közönsége – ennél többet érdemelt volna. Mert nem elég, hogy a későbbi jelentős író ifjúkori zsengéit is játsszák, egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1