Sofi Oksanen finn-észt írónő Tisztogatás címmel írt színdarabot és regényt. Erre vonatkozó vallomásaiból az derül ki, hogy a két mű lényegében párhuzamosan született. Egyfelől megtudhatjuk, hogy a darab írására a finn Nemzeti Színháztól kapott felkérést, másfelől a regény utószavából azt is, hogy a prózai verzió mindabból íródott, ami a darab formálása közben szétfeszítette a színpadi kereteket. A szerző egyik nyilatkozata szerint: „Ott van az idősebb testvér, Ingel figurája is, aki nem jelenik meg a színpadon. Sokat gondolkoztam, hogy mégis hogyan lehetne őt szerepeltetni, és elkezdtem írni egy monológot, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ez már nem egy monológ, hanem egy regény.” A regény utószavában pedig ezt olvashatjuk: „A dráma írása és az anyaggyűjtés közben számos olyan adat, információ került elő, amelyet szívesen bevettem volna, de nem illettek a színdarabba – az időtartamnál és a szerkezetnél figyelembe kell venni, hogy ne legyen a néző számára gyötrelmesen hosszú. Amikor rájöttem, hogy regényt is írok, könnyedén elhagytam mindazt az anyagot, ami nem illett a színdarabba.”

 

tisztog kelemen_takácsg

 

Nem kell sok rosszmájúság ahhoz, hogy hozzátegyük, ezzel mindazt hagyta ki az írónő a darabból, ami a regényben igazán érdekes. Legalábbis amit Kaposváron láttunk-hallottunk, erre enged következtetni. A regény sokkal izgalmasabb, eredetibb, érdekesebb, mint az előadás. Mindössze az nem teljesen nyilvánvaló, hogy ebben mennyi része van az írónőnek, és mennyi a kaposvári dramaturgi-rendezői beavatkozásnak, azaz Német Virágnak és Valló Péternek. A regény mindenesetre jó bestseller, ügyesen megírt, technikailag csak itt-ott elnagyolt történet. A művészi mélység, a dolgok lényegébe hatoló igazságkeresés viszont teljesen hiányzik belőle. Az írónő hol azt hangoztatja, hogy a szexuális erőszak megjelenítése motiválta, hol azt, hogy az észt ellenállást szerette volna megörökíteni. Az előbbi inkább a színpadi, a másik inkább a regényváltozat megírásának indokai között szerepel. A regény valóban alapos leltárt nyújt mind a második világháború korabeli, mind a Szovjetunió összeomlása utáni észt politikai és morális helyzetről. Különösen az előbbi érdekes. Az észteket a németek valóban fölszabadították az erőszakos szovjetizálás alól. Az írónő azonban a szituáció bonyolultságának ábrázolása helyett elég szabványos ellenállási regényt írt, amelyben a műfaj szabályai szerint a jók nagyon jók, a gonoszok meg nagyon gonoszok. És az oroszok természetesen kivétel nélkül gonoszok, ráadásul bunkók, a földre köpik a szotyolát, és gonoszok persze az észt kommunisták is, akik büdösek és utánozzák az oroszokat. Pedig leltárszerűen alapos a regény, az írónő figyelme még egy Amerikából visszatért észt kommunistára is kiterjed, aki belebolondul abba, hogy a háború után, minthogy Nyugatról tért haza, a szovjetek nem bíznak benne. A mű rokonszenves hőse, szép szál, szőke észt paraszt, aki hol az erdőben, hol otthonában bujkál a háború után, egyszerűen megfojtja a hibbant szerencsétlent. Ebből a leegyszerűsített ábrázolásmódból következően van a regénynek némi politikai propagandaíze. Nem harciasan direkt, inkább latens, lappangó, valószínűleg önkéntelen, de éppen ravaszul rejtettnek is gondolható.

Aki a regény ismeretében nézi meg a kaposvári előadást, nehezen mondja meg, mit is láthat az, aki semmit sem tud a látottak hátteréről. Az első jelenetben, ahol két fegyveres férfi erőszakoskodik két nővel, mintha a regény két jelenete olvadna össze: egyfelől vallatás az észt falu tanácsházának pincéjében a háború utáni években, másfelől keleti prostituáltak megfélemlítése és megalázása Berlinben a kilencvenes évek elején. Az erőszakoskodó férfiak mintha azonosak lennének, oroszok és Berlinben is nyilvánvalóan volt KGB-sek. A nők közül az egyik a regény, illetve a darab egyik főhőse, az egykor megerőszakolt nő, illetve az ő unokája. Kérdés, megvilágosodik-e mindez, és ha igen, mikor a kaposvári néző számára. A még fontosabb kérdés, meg kell-e egyáltalán világosodnia. Az írónő szándéka szerint ez talán nem is igazán fontos. A regényhez írt, említett utószavából is az tűnik ki, hogy főképp a szexuális erőszak és a hozzá kapcsolódó szégyenérzet izgatta, amikor először a drámai formát választotta. Mégpedig időtől és tértől függetlenül. Ezért ábrázolja azt különböző idősíkokban.

Egyébként bármi volt is a szerző eredeti szándéka, a darabnak, akárcsak a regénynek a középpontjában két, valóban drámai szituáció áll. Az egyik a múltbeli dráma: a főhősnő, aki kommunista vezetőhöz ment férjhez, házában rejtegeti ellenálló sógorát, akibe egyébként reménytelenül szerelmes, közben egy följelentő irománnyal hozzájárul ahhoz is, hogy a nővérét és annak lányát letartóztassák. A másik jelenbeli, pontosabban a kilencvenes évek elején játszódik: ugyanehhez az asszonyhoz megérkezik nővére unokája, akit Berlinben prostituált rabszolgaként tartottak egykori KGB-sek, s miután a főnöküket megölte, most menekül előlük. Mindez nagyjából a színpadon is megvilágosul, de nem feltétlenül abban a sorrendben, és sokszor nem olyan nyomatékkal, hogy a történettel először találkozó néző is átélhesse a tragikus helyzeteket. A regényben a különböző idősíkokat ügyesen váltogató, az időpontokat egyébként is a fejezetek elején közlő szerző a színpadon mintha ügyetlenkedne.

Valló Péter rendezése sem segíti túlzottan az eligazodást. Az azonosítások és megkülönböztetések bonyolult rendszerében mintha tévelyegne az előadás. A falusi miliőt leginkább csak a rendező maga tervezte egyszerű, jelzésszerű díszlet idézi meg és valamelyest Cselényi Nóra ruhái. Takács Katalin a főszereplő öregasszony komor, kemény, elszánt, kiszikkadt, megkövesedett lelkivilágát kifogástalanul hozza, Lovas Rozi nagyon finom, gazdagon árnyalt játékában viszont nemigen lehet fölfedezni az ő fiatalkori lényét. Bár ahhoz valószínűleg nem a darabbeli, hanem a regényben megírt alakot, a sikertelen, ügyetlenkedő, nem túl szép, a nővérére folyton féltékeny, kudarcai okán vajákolásba, boszorkánykodásba menekülő, sötéten ravasz, praktikusan éles elméjű, gátlástalanul célra törő nőt kellene megjelenítenie. Ez alighanem nagyon messze van a tanulmányait éppen befejező fiatal színésznő alkatától, de a szöveg sem nyújt hozzá sok kapaszkodót. Grisnik Petra sem lel rá igazán a menekülő lány legsajátabb vonásaira, bár igyekszik meglelni a kiszolgáltatottság, a hajszoltság színeit. Tolnai Hella e. h. az elüldözött nővér szellemalakjaként hitelesen bolyong egy-egy jelenetben. Kaszás Gergő szükségképpen alakítja át a bujkáló észt parasztot nagydarab, szőke deli legényből megviselt idegzetű, kis fekete fanatikussá. Takács Géza alig sejteti az egykori belügyi tisztből lett gengszter brutalitását, idősebb, kissé megfáradt társát jobban közelíti Kelemen József alakítása. Sarkadi Kiss János viszont telibe találja az észt kommunista alakját, bár ezzel nem sokat javít a téveteg előadáson.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1