Tizenketten veszik körül az asztalt. Tizenkét egyenruha, tizenkét gyerekarc. Többségük horvát, de van köztük bosnyák is. Nagyjából egyidősek a délszláv háborúval.

Az ifjú szereplőket kifejezetten erre a produkcióra válogatták ki. Hatan közülük a Zágrábi Ifjúsági Színház növendékei, de van, aki még érettségi előtt áll. Annak, hogy a háború(k) kitörése idején születtek, nem pusztán szimbolikus jelentősége van. Segíti a rálátást, az átgondolást, az analízist. Mert a Borut Šeparović rendezte előadásnak csupán a magját adja a horvát író-újságíró, Borisz Dežulović tragikomikus története. Legalább ilyen fontos az erre épülő sokszólamú reflexió is. Ami már voltaképpen a játék elején megkezdődik: az egyes népekkel, országokkal kapcsolatos előítéletek vulgáris és abszurdba hajló halmozása után nagyjából arra jutnak az ifjú katonák, hogy az egész világon egyetlen normális, derék nemzet van csupán: a horvát. (Mi eddig úgy tudtuk, hogy a magyar, de ez mellékes is.) Ezután kezdődik maga a történet. A horvát–bosnyák háború során egy horvát, illetve egy bosnyák osztag – természetesen egymástól függetlenül – titkos küldetésbe indul: a horvátok bosnyáknak, a bosnyákok horvátnak öltöznek. Egy stratégiai ponton aztán találkoznak (pontosabban fent és lent bujkálva figyelik egymást). Mozdulni sem mernek, hiszen a horvátok meggyőződése, hogy az övéiket látják, akik balijáknak hiszik őket, s bármikor támadásba lendülhetnek, míg a bosnyákok úgy sejtik, a másik oldalon az övéik állnak, akik usztasáknak nézik őket, s előbb-utóbb sort kerítenek az attakra. A kétoldalú kettős tévedésnek nincs feloldása: nem segít sem a rádió, sem a fifika, végül kölcsönösen a megadás és a ◊nagy leleplezés” mellett döntenek.

 

Generaciok 2

 

Az előadásnak azonban ez csak az első fele; ezt követően a játszók szemben ülnek a nézőtérrel, s immár saját, civil nevükön bemutatkozva önmagukról, születésük körülményeiről, illetve a játszott szerepekről kezdenek beszélni. A születési körülmények valóságos történelemleckét jelentenek, hiszen ekkoriban talán nem is lehetett olyan napon születni, amikor a délszláv politikában, illetve a háborúban ne történt volna valami. De szó sincs szikár dokumentarizmusról; a ◊civil” szituáció azáltal teatralizálódik, hogy a színészek egyrészt lépten-nyomon utalnak magára az előadásra, másrészt folyamatosan ugratják, beszéd közben zavarják egymást, a végére pedig élesen össze is vesznek – előbb bosnyák társukra ugranának, majd szerbeket kezdenek keresni (még a közönség soraiban is), s persze kiderül, hogy míg a bosnyákoknak ideje volna már elfelejteni a srebrenicai vérengzést, addig a Vukováron történtek megbocsáthatatlanok. Vagyis a civilnek beállított helyzetből olyan színpadi valóság teremtődik, mely tükröt tartva a húsz évvel ezelőtti történéseknek, pontosan képezi le a mai (távolról sem csupán horvát) színpadon kívüli valóságot. A gyűlölethez nincs szükség átélt élményekre, a zsigerekben van. A mai fiúk csaknem éppen olyan élesen állnak szemben, mint a húsz évvel ezelőtti ifjú katonák. Lehet, hogy a fegyvert már letették, de talán még tudatosabbak, gyűlöletük még mélyebb. S hogy ez kézenfekvő formában tovább örökíthető, azt jól jelzi a katonakabát alatt meghúzódó futballmez. Ezután már csak az epilógus van hátra. Az első történet szereplőit látjuk terepasztalon, kis katonaként eldőlni, miközben hallhatjuk halálozási dátumukat.

Borut Šeparović rendezésének komoly érdeme végiggondoltsága, a hajszálpontos konstrukció, a két előadásrész fokozatos és határozott egymásra csúsztatása, mellyel a didaxist többnyire elkerülve hatásosan érzékelteti a folyamatokat és készteti elgondolkodásra a nézőt. Kicsit kevésbé szerencsések a játékötletek: a szinte folyamatos videózással látványként keveset tud kezdeni a rendező, s többletjelentést sem igen kap tőle az előadás. Helyenként kicsit bátortalanok a teatralizálást segítő ötletek, az egyébként kifejezetten tehetségesnek tűnő, félig gyerek, félig felnőtt színészektől – Adin Kasumović, Andrej Kopčok, Andrej Vesel, Bernard Tomić, Dario Stajčić, Filip Jurković, Ivan Fedor, Ivan Pašalić, Luka Šulje, Matija Čigir, Matija Šakoronja, Nikola Nedić és Svebor Kamenski Bačun alkotják a csapatot – pedig talán még nem várható el, hogy torokszorító drámai pillanatok sorát teremtsék meg. Így inkább a befogadói agy működik. Ám ez sem kevés, ez is jóval több, mint amit hasonló mondandójú (értsd: napjaink nemzeti, faji, vallási gyűlölethalmazát elemző), jó szándékú, de vagy túl didaktikus, vagy kevéssé következetes és hatásos előadások általában el tudnak érni. Annál a nagyjából ötven embernél, aki látta a Café Budapest Thália Színházban tartott vendégjátékát, jóval több nézőt érdemelt volna.

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1