Tersánszky Józsi Jenő, a Nyugat első nemzedékének egyik legeredetibb, legszabadabb szellemű és nem konvencionális életvitelű prózaírója mindig Jack Londont nevezte meg példaképeként (már ha egyáltalán volt neki valaki is a példaképe). Sok novellát lefordított tőle. Az – ahogy mondta – „amerikai kartárs” 1903-ban keletkezett, legmaradandóbb műve, A vadon szava 1922-ben látott napvilágot magyarul, akkor írta Tersánszky (az antropomorfizált magyar állattörténet-irodalom páratlanul invenciózus szerzője, később többek között a Legenda a nyúlpaprikásról, az Egy vezérbika emlékiratai, a Harmadik Bandika a vészben alkotója) a Nyugatba: „Egy kutya élete történetében és belső átalakulásában, fejlődésében, csodaszépen, meghatóan, megfőzően az amerikai lelket írta meg Jack London. […] Ez a könyv valami oly boldog, oly érzelgés- és nyavalygásmentes, oly kevély vigaszt közvetít az élet küzdelmekben való nagyszerűségén, hogy valóságos bibliája lehet minden csüggedőnek, szenvedőnek, esendőnek. Ez a semmi, sőt a végében kissé elgiccsesedő történet úgy megkap és megkönnyeztet, mint egy himnusz, százezernyi tüdőből.”

 

 Jack London - MK 003

 

Alvis Hermanis lett rendező nyilván ritkán olvas Tersánszkyt. A Münchner Kammerspiele a Café Budapest – Kortárs Művészeti Fesztivál meghívására Budapestre érkezett A vadon szava című, általa színre állított produkciójára mégis szinte a fenti idézet valamennyi szava érvényes; vagy egyes szavak ellenkezője. Érzelgés- és nyavalygásmentes az alapműtől fényévnyire szakadó feldolgozás, ugyanakkor „megfőző”, olykor elgiccsesedő. Az állati(as) átalakulásokból emberi látleletek rajzolódnak elő. A lélekéi. És a testéi.

Hat csüggedő, szenvedő, esendő mai figurát látunk. Számukra az élet mint küzdelem ritkán nagyszerű, a vigasz inkább kevés, mint kevély. Régi, polgári otthonokba való nagy szőnyegekkel alábélelt színen hat különféle kanapé képez szoros harmadkört (Rudolf Bekic a redukáltságát később vehemensen cáfoló díszlet tervezője), a hat színész egy-egy kanapét elfoglalva mintegy a lakásába költözik be. A pamlag jelzi a magányos otthont, a bútordarabra felugró, mellé heveredő egy-egy kutya a magányosság feloldására tett kísérletet. Az eleven ebek csak az előadás elején és végén – de összességében nem rövid ideig – járulnak hozzá betanított mozgássoraikkal és véletlenszerű, elkalandozó viselkedési megnyilvánulásaikkal a színészi reflexiókhoz. (Az elérhető fotók azt mutatják: az állatok – biztos, ami biztos alapon – kettőzve vannak szerepükben, vagy legalábbis a premier óta már volt kutyaszerep-átvétel. Apró és természetes mozzanat, hogy a különféle fajtákat képviselő négylábúak – az egyik német kritika a színészek neve után a beszámoló adattárába ki is írta: …und sechs Hunde – azonnali jutalomfalat-honoráriumért dolgoznak, de a félig titkon nekik juttatott cukorkák egy-egy pillanatra nem kívánatosan a régi cirkusz állatszámainak megszokásait, a folytonos, kordában tartó idomítást idézik. Olyan előadásban, amelyben az emberszereplők még a minimális „jutalmat” sem képesek kicsikarni az élettől.)

Julia Lochte és Jeroen Versteele dramaturgok segítségével Hermanis nagyszerűen működő, színházi aktusok tömkelegét katalizáló irodalmi alapanyagot hozott létre. Az egymást nem ismerő, korban, egzisztenciában eltérő alakok felváltva mesélik élettörténetüket, amelyet a többiek legfeljebb úgy-ahogy hallanak meg. A sorsmegismertetések, életcsődök hosszú és egyenként igen jól megoldott percei után kezdik felváltva olvasni-mondani A vadon szava részleteit. Ezek a mozaikok – lévén valamennyien olvasó, kutyabarát és Jack London művét bizonyára kedvelő személyek – egy közösséggé, falkává kovácsolják őket. Kavalkádos-karneválos – és tagadhatatlanul kissé illusztratív – módon ki-ki a saját kanapéjának átformálásával, feldúlásával, szétvagdalásával járul hozzá saját mondókájának nyomatékosításához, az egyre közösebb és egyre rendezetlenebb válságtér, a párna-tömedékkel behavazott zóna létrehozásához. Akad, aki arról mesél: még ifjúként szerette meg a kanapéját, amellyel, egy alkalmas rést találva rajta, szexuális életet is élt. A beszámolót groteszk, hasmánt mászó emlékező gimnasztika követi, amely a szomszéd kanapé támláját is igénybe veszi.

Egyre kevésbé különülnek el a magánysziget-felségterületek, egyedüllét-barlangok, egyre egységesebb – és féktelenebb – csoportozatot alkot a hat, kutyául élő ember. A kettős, férfi–nő identitással imbolygó, európai hontalannak látszó alkoholista kábszeres mázsás teste kilátszó hájrengéseivel mit sem törődve eljátssza Jack London győzedelmesen vesztes, a vadon hívó szavát mostoha sorsa végpontja felé meghalló Buckját. Mazochisztikus, fetrengő örömmel tűri, hogy a többiek a kanapépárnákkal jól el is náspángolják. A regénybeli kutya bosszút áll a vele történtekért, és az üdvözülés kapuját nem egykönnyen átlépve szinte a kutyamennybe megy, a bátor tett bálványává istenül. Öntudatlanul kihozza létéből a lehető legtöbbet. A történetének részleteit váltva, szaggatottan elmesélő emberek kanapé-romhalmazban vagy onnan kivánszorogva végzik, amikor elfogy a szavuk, elárvuló helyüket, heverő testüket barátságos kutyák nyaldossák, szaglásszák.

A végre vagy ismét megszerzendő boldogságukért, szabadságukért monologizáló ember-lomokat a rítusos-ritmusos szertartásszerűségnek, az aláfestő balladás-countrys hangulatú zenék lágyságának, a legrealisztikusabb kijelentéseket is övező, sokszor infantilizáló játéknak (eljátszás-örömnek) és a valóságos kutyák mindig meglehetősen rizikós, de itt hibátlanul beváló színpadi szerepeltetésének köszönhetően sosem alázza meg a Hermanis-spektákulum koncepciója. Csak kritizálja. Nem is egyedi létükben főleg, hanem abban a kontinentális vagy világállapotban, amelyben a létbe vetett egzisztencia társtalanságát, kiúttalanságát kénytelenek – nem egészen önhibájukon kívül – elszenvedni valamennyien.

A vadon szava (Ruf der Wildnis) összes mesterszínészétől a maximumot kapja. (Jelmezeket Monika Pormale adott rájuk, a jellemek és a kanapészínek függvényében.) Harald, az idősebb középkorú férfi Walter Hess az ostobaságig lankadó nyugalmat magára erőltető alakításában, Dragan, a fiatalabb Thomas Schmauser perverz fantáziálásoktól vissza nem riadó kispolgáraként jelenik meg. A középkorú nők közt a fiatalsága maradékában bízó Vanessát Katharina Marie Schubert, a lemondóbban számvető, éltesebb Elvirát Anette Paulmann ábrázolja hajszálpontosan, be is állva a sorba, ki is szállva a hatos sorból.

A nagy játék a két szélső szerepkorosztály képviselőjének jut. Az 1981-es születésű Kristof Van Boven szünetekből, pislantásokból, elhallgatásokból építi a hetvenen túl járó asszonyt – öntudatos vécésnénikét –, a kései években a Távol-Kelet masszázsparadicsomában hűtlenkedő (már halott) férje elleni, gyűlölködő, tehetetlen fenekedéssel. A topmaszkírozás talán arra is utal, hogy a bemutatkozástól az életútkrónikáig a figurák legőszintébb szavai is kozmetikázottak. A genderváltás túlsó pontján a huszonnyolc éves, ólomsúlyú Benny Claessens szabja tökélybe azt a fiatalt, aki vállvonogatva még identitásáról és nevéről sem képes egyértelműen dönteni, de a felejtés önkívülete lesz úrrá rajta, ha az emberi szférából a kutyaszférába hemperedhet át – észre sem véve, hogy ebben a Hermanis-előadásban nem is váltott szférát.

TARJÁN TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1