Igen intenzív hatás éri, markáns színpadkép fogadja a nézőt, amikor felmegy a függöny az Örkény Színház új bemutatóján. Pedig a díszlet (Izsák Lili munkája) a lehető legredukáltabb és -semlegesebb, mindössze egy bőr sarokkanapé, amely állhatna akár egy fogorvosi váróban, akár egy ügyvédi irodában, vagy egy agglegénylakásban is, előtte egy egyszerű fa dohányzóasztal, felette egy ventillátoros lámpa. Ám mindez meghatszorozódva már igen erős hatással bír, és komplex jelentéssel telítődik.

E díszlet paradox mód egyszerre szűkíti és tágítja a teret. Szűkíti, hiszen minden egyes kanapéra csak nagyon korlátozott, kis tér jut (magán a kanapén is igen szűkösen, egymáshoz lapulva/feszülve férnek csak el a szereplők). És tágítja, mert a magánszférát jelző szobarészlet sokszorozásával általános érvényűvé emeli, társadalmi méretűvé növeli a négy fal között játszódó családtörténetet.

 

orkeny - pillantas 10

 

A kevéske díszlet minden egyes eleme játékba kerül, és fontos dramaturgiai szerephez jut. A legintenzívebb hatást az ágy feletti, önmagában is atmoszférateremtő  ventillátoros lámpa, valamint a lámpáról lelógó, fából készült szélcsengő működésbe lépése, duójuk megsokszorozódása hozza. Adott pillanatokban e ventillátorok vészterhesen hasítják a levegőt, illetve díszeik baljós figyelmeztetéssel csengenek-bonganak, akár a félrevert harangok. Mintha általuk maga a mindent elsöprő végzet ülné meg a teret.

E különös, végtelenül hétköznapi, tükröztetése révén mégis szürreális teret egy hatalmas, melegbarna, rózsás függöny veszi körbe és zárja le, ugyancsak a hétköznapiság és szürrealitás egyidejűségét erősítve. Innen nincs menekvés, mint ahogy nincs kint és bent sem, csupán egyetlen zárt tér, amelyben nincs színváltás, az összes szereplő mindvégig jelen van. A nagy, barnás rózsák pedig, amelyek eleinte még melegséget és otthonosságot sugároznak a rideg kanapék körül, körbeölelnek mintegy, akár egy anyaméh, idővel mind nyomasztóbbá válnak, nézésükbe még a szem is belefárad. Méla nyugalmuk már-már bántó. (Izsák Lili hasonló rózsás függönyt tervezett az Örkény Színház másik most bemutatott előadásához, a Két néni, ha megindul című temetői road movie-jához is.)

Szinte tapintható a kietlenség ebben a cinikusan otthonos kényelemmel kecsegtető kanapérengetegben. Mikor pedig a nyitójelenetben a szereplők szembeállva velünk énekelni kezdenek, a hatás valósággal arcul csap.

Mácsai Pál rendezésében – a milleri dramaturgiára rímelve – egyébként is mindvégig ott egy a görög drámákból megidézett kar, amelynek folyamatos jelenléte, kiegészülve az  épp nem játszó szereplőkkel, baljós tragédiát előrevetítő. Nyugodt közönnyel szoronganak/üldögélnek egymás mellett, jelenésükre és egy család széthullására várva.  A kar által előadott songok ugyanakkor Brechtet is megidézik. Ezt az érzetet tovább erősíti a középre helyezett mikrofonállvány elidegenítő hatása, melybe időről időre belebeszél egyik-másik szereplő, leginkább persze azért a narrátor attribútuma.

Ezzel végképp megszűnik a magánszféra is: minden mások szeme előtt zajlik, mások ítélnek meg bennünket, cselekedeteinket; saját erkölcsi mércénk már csak délibáb. A szüntelen figyelő tekintetek felfalják a lelket: Eddie Carbonénak nem az fáj, hogy beárulta a neki kiszolgáltatott rokonát, s ezzel tönkretett egy családot, hanem hogy mindez kitudódott.

A színt szinte teljes mértékben elfoglaló fél tucat kanapé természetszerűleg befolyással van a színészi játékra is – statikus, úgymond „ülős” előadás az Örkény-beli Pillantás a hídról, mint egykor Az arab éjszaka vagy egy-egy Zsótér-rendezés, szikár, visszafogott  színészi eszközökkel.

Für Anikó nyújtja a legemlékezetesebb alakítást Beatrice szerepében, egyúttal neki áll a legjobban ez a fajta redukált játékstílus (amúgy is egy „kaméleon” alkat – minden játékstílushoz tökéletesen képes igazodni, miközben mindegyikbe becsempészi a magáét is, így minden tökéletesen áll neki). Megrendítő, ahogy az észrevétlenül lepukkant, a háziasszony szerepbe belesüppedt feleség rádöbben, férje szerelmét és vágyát már nem birtokolja, s mind kétségbeesettebben próbálja visszafordítani a folyamatot.

Csuja Imre játssza a tipikus fátummal és vétséggel ellátott hőst. 2005-ben, Sopronban egyszer már belebújt Eddie bőrébe, akkor Guelmino Sándor rendezésében, Kerekes Éva oldalán. Most szikár, befelé izzó, egy tömbből faragott, lánya iránt szerelemre gyúlt családapát hoz. Debreczeny Csabát – örömtelin – tőle szokatlan szerepben láthatjuk, izgalmas szín ez pályáján, bár érezhetőn sokat tapogatózhatott a karakter megragadásához, s eleinte inkább tűnik Marco karikatúrájának olykor. Darab és alakítás mindazonáltal tökéletesen bemutatja, a létbizonytalanság mennyire megnyomorítja a lelket, mennyire kiszolgáltatottá tesz. Debreczeny olasz emigránsa akár egy igavonó állat, már csak dolgozni képes, hovatovább zokszó nélkül tűri s önként elfogadja jármát. Polgár Csaba Rodolphója akár egy vad csikó – megszelídíthetetlennek tűnik. A játékos kedvű színészhez jól passzol a kissé kajla, életvidám öcs szerepe. Törőcsik Franciska (e. h.) kamaszosan suta és bájos, ugyanakkor eltántoríthatatlanul önállóságra törő Catherine, aki intenzíven s őszintén vívódik a két szeretet között. Epres Attila a legnagyobb természetességgel,  magától értetődőn adja a kissé mesterkélt és avítt narrátorszerepet. Az ügyvéd szimbolikus alakja Mácsainál is a törvényt, az igazságot és a rendet képviseli, igaz, a kisember iránti empátiát, együttérzést és a tisztánlátást is. A moralista szerző e bukástörténetében is tett, előzmény és következmény kapcsolatát vizsgálja, ahogy egy tiltott érzés következtében hozott rossz döntés lavinaszerűen és megállíthatatlanul beindítja a gépezetet. Ehhez rendeli sorra motívumként a különböző problémaköröket: a női öregedés, a megélhetésért folytatott küzdelem, a kivándorlás, a gazdasági kilátástalanság, a gyermek–szülő elszakadásának kettős terhe mind jelen van a drámában. Hiába azonban az aktualitás, a nem véletlenül hosszan citált színpadkép nemcsak markánsan meghatározza az előadást, de némiképp rá is telepszik, kioltva ezzel annak feszültségét. Miller története nem működik igazán – bár a statikusság érzékletesen fojtogató, egyúttal a drámai felizzásokat is elfojtja.

A drámai ívnek talán nem tettek jót a rövidítések, húzások sem – egy részbe tömörítve játsszák a darabot –, nem marad elég idő a tragédia kibontására.

MARIK NOÉMI

 

NKA csak logo egyszines

1