Hogy botrányosra sikerült az Operaházban a 3D-s kísérlet, az aligha lehet kétséges, ebben mindazok egyetértettek, akik eddig a nyilvánosság előtt megszólaltak az előadásról. A Bolero esetében a zenei teljesítmény is botrányos volt, de A kékszakállú herceg várának hangzása sem haladta meg a tűrhetőt. Feltehetőleg a 3D-technika sem a legfelső fokán jelent meg ezen az estén, bizonyára azt is lehetne jobban, ötletesebben, eredetibben használni. Sőt talán közelebb is lehet hozni az előadott művekhez. Még az is megeshet, hogy egy-egy esetben művészi hozadéka támad a virtuális és az élő színház keverésének. De alighanem csak kivételképpen.

Egyszerűen azért, mert a színház eleve 3D-s. Igaz, amint most az Operaházban is láthattuk, a valóságos, háromdimenziós tér és a virtuális 3D között hatalmas a különbség. Egy valódi tárgy a színpadon sohasem kelthet olyan hatást, mint az orrunk előtt karnyújtásnyira lebegő rózsa, a felénk szálló (mellesleg hatalmas úszóguminak látszó) szembogár, a közeledő csillagokra emlékeztető repülő fénypontok, fenyegetőn ránk meredő véres csúcsok stb. Az viszont aligha kerülhető el, mint ami ebben az esetben elsősorban a Bolerónál történt, hogy a röpködő látványosság teljesen elvonja a figyelmet az élő szereplőkről, a táncosokról. És egészen más kérdés az, hogy ezúttal a táncosok produkciója feltehetőleg a 3D nélkül is meglehetősen tartalmatlan illegés-billegésnek, esti szórakozóhelyen vacsora mellé felszolgált revüprodukciónak látszott volna. A 3D-s szemüveg sajátos hatása vagy mellékhatása ugyanis az, hogy a valóság sem látszik valódinak. A realitás bekeverése folytán a 3D hatásmechanizmusa visszájára fordul. Mondják, a 3D-s moziban a valószerűtlen látvány valóságos erővel hat a nézőre, mellbe vág, megrémít, fojtogat. A színházba bevitt 3D a valóságos látványt is valószerűtlenné teszi. Mindössze az a különbség, hogy a valóságos szereplők sokkal ügyetlenebbeknek látszanak, mint a virtuális képzetek. Ugyanis nem tudnak repülni, lebegni, növekedni, zsugorodni, elenyészni. A 3D-s szemüveg pedig elnyeli a színészi játékot, éppúgy nincs mimika, lélekábrázoló arcjáték, mint a szegedi Dóm téren. A 3D nem közelíti, hanem eltávolítja, lekicsinyíti a valóságos szereplőt, a negyedik falat, a rivaldát nem áttöri, hanem végtelenül megvastagítja, áthatolhatatlanná teszi. A látványosság a produkció és a néző közé áll, bizonyára akkor is, ha ilyen produkció van. Hogy most az Operaházban volt-e, azt tulajdonképpen teljes bizonyossággal nem állíthatjuk, csak feltételezhetjük, hogy ha lett volna, akkor annak azért valami nyomát fölfedezzük. A 3D-s technika többé-kevésbé bizonyosan elzárja a nézőtől a művészi hatást, legfeljebb jobb esetben helyettesíti valami mással.

Egyébként a Bolero és A kékszakállú előadása között a hasonló eredményt egészen különböző megközelítéssel, egészen más koncepcióval érték el. A Bolero esetében a virtuális technika virtuális, elvont látványvilággal próbálta érzéki élménnyé varázsolni Ravel zenéjét. Ez elképzelhető megoldás, csak éppen semmi szükség hozzá valóságos táncosokra. Azok csak zavarnak. A kékszakállúnál viszont mintegy díszlet helyett próbálták működtetni a háromdimenziós technikát, alig próbálkoztak többel, mint hogy a vetített díszletet térbelivé varázsolják, azaz két dimenzióból háromra változtassák. Most megint célszerű volna, ha lehetne, eltekintenünk a konkrét esettől, attól, hogy ezek a terek csúnyák, érdektelenek, legjobb esetben is csak illusztratívak. Továbbá attól is, hogy valójában nem képesek maradéktalanul azt az illúziót kelteni, hogy a látvány, a virtuális tér körbefogja a játszókat, ugyanis a valóságos tér, a színpad tényleges padozata szinte sohasem tud hibátlanul, maradéktalanul egybeolvadni a vetített, lebegő, izgő-mozgó falakkal, oszlopokkal. A játszók nem takarják ki, amit kellene, máskor meg kitakarják, amit nem kellene. Minden igyekezet ellenére sem illeszkednek bele az énekesek igazán a látvány terébe. Külön maradnak, ráadásul kicsik, esetlenek, szerencsétlenek. Anélkül persze, hogy ebből valamilyen művészi sugallat, mondandó következne. Különösen sújtja ez Kovács Istvánt, aki egészen kicsi, száraz emberkének látszik, kicsi, száraz hanggal.

Mindebből számomra az következik, hogy a színpadra tett 3D fából vaskarika ugyan, de üzleti célú revük sajátos műsorszámaként még sikeres is lehet. Megfelelő zenék megfelelő táncosokkal és tehetséges, érzékeny grafikai kivitelezőkkel találkozva hatásos látványosságot produkálhatnak. De éppen ez téteti fel a két legfontosabb kérdést: hogyan kerül ide Bartók operája, illetve az egész hogyan kerül a Magyar Állami Operaházba. A válasz Komlósi Ildikó. Persze csak részben. Az ötlet a kitűnő operaénekesnőtől ered. Mint az előadás szórólapján is olvashatjuk: „A »3D live live« projekt 2009-ben született Veronában egy Komlósi Ildikó – aki a Carmen főszerepét énekelte az Arénában – és Pier Paolo Maggiora, a híres olasz építész közötti párbeszéd közben. Az opera jövőjéről beszélgetve Ildikó olyan utat javasolt az építésznek, ahogyan tovább lehet feszíteni a virtuális valóság és az élő előadás közös határait…” Ezt a néhány nem igazán magyar nyelvű mondatot azért idézem szó szerint, mert lehet, hogy félreértem. Annyi mindenesetre egyértelmű, hogy az ötlet Komlósi Ildikótól származik, és talán az is, hogy a művésznőt az operajátszás jövője izgatta, az ötletet az operajátszás jövőjéért érzett aggodalom szülte. Ez talán akkor is igaz, ha a következő mondat kissé ellentmondani látszik ennek: „Maggiora egyetértett az operaénekesnő felvetésével, és eldöntötték, hogy felállítanak egy nemzetközi teamet, hogy megvalósítsák az élő show-t a business világával karöltve.” Azaz – ha jól értem – üzleti vállalkozás keveredik az opera megmentésének szándékával. Nem újdonság. Annak idején a három tenor világjárása is remek üzletnek bizonyult, amit meg is ideologizáltak azzal, hogy az ilyen stadionokban hatalmas hangerősítéssel, kivetítésekkel s főképp tévéközvetítésekkel rendezett áriagálák milyen kiváló hírverői az opera műfajának, milyen rengeteg hívet szerezhetnek a műfajnak. Én meg akkor is úgy gondoltam, és gondolom ma is, hogy az áriaest köszönő viszonyban sincs az operával mint színpadi, s főképp mint drámai művészettel. S ez szerintem erre a mostani 3D-s próbálkozásra is áll. Akik 3D-s mozit nézni tévednének az Operába, nyilván akkor is csalódnának, ha az sokkal jobban működne, mint jelen esetben, s azok is ugyanígy éreznének, akik meg az opera új megközelítését várnák az új technikától. Rá kellene jönniük, hogy az operát csakis a tartalma jobb, eredetibb, mélyebb, korszerűbb megértésével lehet megújítani, korszerűsíteni, a mindenkori kor embereihez közelebb hozni. S ebben a 3D pillanatnyilag nemcsak tévútnak, de leginkább akadálynak látszik.

Az pedig, hogy Bartók művének erre a szánalmas megcsúfolására a mindenképpen valamiféle rangot jelentő Operaházban kerülhetett sor, csakis az intézményben ma uralkodó állapottal, a teljes fejetlenséggel magyarázható.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1