Nincs olyan épeszű kritikus, aki eleve konzervatív módon el- vagy megvetné a legújabb technika színpadi alkalmazását vagy esztétikai célú tematizálását. Ha már létezik ilyen csoda, hogy térben láthatjuk, hárommá bővülve a két dimenziót, akkor miért ne vonulhatna be mindez a színpadra is? Más dolog, hogy az opera mint intézmény és mint műfaj is, hajlamos a merevségre, a nehezen mozdulásra, s meglepő, hogy nem animációs filmben vagy ismeretterjesztő prezentáción látjuk mindezt, hanem a patinás, aranydíszes ékszerdobozban. Nem a vállalkozás aggályos tehát, hanem a végeredmény. S hogy ha most éppen a „Halászbástya turisztikai népszerűségére” emlékeztető operaházképzet átalakítása folyik egy esztétikai minőségi programalkotás jegyében, akkor miért pont ez a turistacsalogató „hello turiszt”-os esztrádműsor nyitja az évadot, amivé a kísérlet végül is vált. (Ötletgazda-producer: Stochino Francesco Weiss.)

Először a mindig, mindenre felhasznált Bolerót táncolja el egy spanyol formáció: három fiatal, valamint egy idősebb, vérbő asszony cincálja a férfit, kicsit Antonio Gades-esen, kicsit Bernarda Albá-san. Rendes flamenco tánc ez, amit inkább a spanyol hagyományos szórakoztatóiparból ismerhetünk. Szenvedély, nagy gesztusok, dacosan vert cipősarkak, délceg tartású szép emberek. Hevesség, lendület, sodrás – kliséi. Egy részleges női akt, felülről, háttérképként: szép. De már a gyakran villódzó hópehely-ondók szemerkélése: zavaró látványelem. (Koreográfus: Lola Greco, a 3D-s effektekért Nina Gazestani felel.)


26 opera - 3D 7


Amit a 3D ad: szemüvegen azt látjuk, hogy egy egyre növekvő rózsa úszik felénk a légben, teljesen eltakarva, mi történik a széttartó, pontatlan zenétől hangos színpadon. Aztán még egy spanyolos, García Lorcá-s, népdalos szimbólum: a Hold is kigömbölyödik, és lukacsos felületű golyóbisként szintén megkezdi a plasztikus suhanást szemünk felé. Ezzel viszont teljesen kitakarja a színpadi táncos történéseket, tehát csak találgathatunk: feltehetően a sokat próbált asszony társnői feletti győzedelmével végződik (esetleg az anya elveri maga mellől a szintén ácsingózó leányait?) – de mindegy is. A tapsra – akárha Michael Flatley-nél vagy az Experidance-éknál lennénk – kivágnak még meghajlás után egy-egy extra bravúr topogó-géppuskasort. Nem csupán azért kínos az egész, mert az Operaházban vagyunk, hanem ab ovo, mert erőltetett, nem ízléses, gyenge.

Hosszú szünet, hogy kilegyen a kötelező két óra, majd egy öreg, fáradt hang: idős ember regöl, régi időkről, várakról, és hogy „a világ haddal tele – de nem abba halunk bele / urak, asszonyságok” – a Balázs Béla-i szép bevezetőt mondja, stílusosan, reménykeltően.

Aztán marad tovább az egykori sci-fi Orion űrhajó és a kacsintós pénztárca egyesülése által jellemezhető feeling. Akár kézenfekvő is volna, hogy egy ilyen, hét csodás látvány szürrealisztikus víziójára épülő dramatikus szöveg és a káprázatos zene elegye legyen az olasz vizuális brigád terepe. De csak a közhelyekig jutnak, s elterelik a bartóki zenei építkezés architektonikus csodáját. Borzongató nagy drámát turbóznak fel, jönnek a tőrök, a kínzókamrában csorog a vér, lerontott Piranesi- és Orosz István-féle oszlopsorok, embertelen, óriás húskarú növények. Jegeces élet a Birodalomnál, felülről látott Könnyek tava. (Rendező: Caterina Vianello, látvány: Quinn Andrew.)

A Bartók-mű rendkívüli teljesítményt követel: gyakori a koncertszerű előadása, hiszen a férfilélek belsejében járunk. A zene indítja el a képzeletet. Ha már „játszás van”, akkor nagyon fontos minden mozdulat, közeledés-távolodás, érintés, minden gesztus. Ebben az előadásban az a legszebb pillanat, amikor kifáradva a titkok követelésében és a felkeltett vágyakozásban, Judit és a Kékszakállú együtt, kimerülten leülnek a lépcsőkre. Három lépcső igazából a színpadkép, nem a sok vetített, kétes minőségű ábrázolat. A rendezés következetessége pedig abban merül ki, hogy a Bolero táncos asszonyai jelennek meg a régi asszonyok képében az utolsó ajtó kinyitásakor – összefűzni igyekezvén a két, egymással nehezen rokonítható művet.

Az igazi és maradék reménysugár a két fajsúlyos énekes: Komlósi Ildikó, aki perfekt, talán túlzottan is magabiztos és rutinos Judit, és Kovács István, aki meglepetés, mert „vékony” és némileg erőtlen hangilag. De ennek megítélése reménytelen, hiszen a fentebb már jelzett érintések, közelítések maradnak nekik játéktérül. Hogy itt nagyon komoly férfi–női egzisztenciális párbeszéd folyna: nem hatol át a zenekari árkon, a véres falak, oszlopok agyonnyomják őket. Zavaró továbbá, hogy bár az operarajongók betéve is tudják a szöveget, néha bizony fel kell pillantani a felül, csíkban futó angol szövegre, a zenekar harsánysága is a képekhez szegődik az elnyomó-hadműveletben (karmester: Győriványi Ráth György).

Bár látszólag túl sok élmény ér, nehéz figyelni, mégsem arról van szó, hogy kioltanák egymást, hanem inkább arról, hogy külön-külön is feszengetően kellemetlenek.

BUDAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1