Változó korunkról dokumentarista pontossággal számolt be a változó időket tükrözve a 37. alkalommal megrendezett Korunk zenéje rendezvénysorozata (szeptember 29-től október 5-ig): a Varsói Őszi Fesztivál mintájára született, rendkívüli szakmai érdeklődést kiváltott program – követve a tanulságokból kirajzolódó iránylehetőségeket, s alkalmazkodva a mindenkori materiális lehetőségekhez – úgy alakította profilját, hogy minél harmonikusabban tudjon beleilleszkedni a budapesti kulturális kínálatba. Hasonló célkitűzésű projektek feltűntekor néha tudatosan háttérbe, afféle biztonsági pozícióba helyezkedve. Csakhamar kiderült: megfér egymás mellett a kortársat mind tágabban értelmező, a társművészeteknek is jelentős részt fenntartó Budapesti Őszi Fesztivállal, s a Budapesti Zenei Hetekhez képest sem felesleges ellenpont, amit kínál. A gazdasági megszorításokat – lévén szó nyilvánvalóan rétegérdeklődésre számot tartó kínálatról – fokozott mértékben érezte és érzi meg, de ennek ellenére él, és vállvetve olyan későbbi kezdeményekkel, mint a szegedi Vántos István Napok vagy Budapesten a január végi Mini-Fesztivál, teret ad … Kinek is?

Leginkább a romantika óta hagyományosnak tekinthető „hármasnak”, a szerző–előadó–hallgató csoportjának. Mert bár az előadók kezdték hangoztatni, bonmot-szerűen, igazi magyar humorral, hogy immár „az előadó nem ad, hanem kap koncertet”, legalább ennyire igaz ez a zeneszerzőkre is. Akik közül az élők kisebb hatásfokkal tudják biztosítani megjelenésüket a koncertek műsorán, mint a rég elhunytak. Igaz, amióta „kortársunk a zenetörténet”, a több évszázadot felölelő kínálat tortájából csak karcsú szelet jut nekik, a csaknem mindenevő közönség érdeklődéséből pedig még annál is kevesebb.

Tény ez, sok szempontú vizsgálódással lehet akár csak a jogosultságát is alátámasztani – és igazán tiszteletreméltó az a következetesség, amellyel a Korunk zenéjét életre hívó, monopolhelyzetű koncertrendező jogutódja, a Filharmónia Budapest Nonprofit Kft. következetesen keresi/találja a helyét a hazai koncertek palettáján a nélkülözhetetlen színfoltnak.

Jellegzetes magyar vonás, hogy ha (többé-kevésbé megalapozott) várakozásunkban csalódunk, a kisebb ellenállás irányába haladva könnyen feladjuk. Nincs érdeklődés – állapítja meg a (néha sajnos döntéshozó helyzetben lévő) kívülálló, ha kevesen lézengenek a nézőtéren, s nem a helyszínt változtatja, hanem megszünteti a rendezvényt. Ilyenkor ritkán jut bárkinek is eszébe a „nem sokaság, hanem lélek…” megszívlelendő tanulsága. (Volt lehetőségem ausztriai tapasztalatokra szert tenni kortárs koncerteket illetően – érdekes módon, ott nem szokás messzemenő következtetéseket levonni egy-egy érdektelenségbe fulladt koncertből…)

Az idei Korunk zenéje hat koncertet kínált, ötnek szerzői-előadói hazaiak voltak, a záró est francia ínyencséget tartogatott. Kétszer a MüPa Fesztivál Színháza, egy-egy alkalommal pedig az Artisjus terem, a Nádor terem, továbbá az Egyetemi Templom és a Felsővízivárosi Szent Anna Templom adott otthont a hangversenyeknek. Az idei kínálat legfőbb értékét a szerzői estek jelentették. Lehet persze fanyalogni azon, hogy miért X és miért nem Y, s azon is, hogy miért épp a kerek számok bűvöletében (vagy miért épp azon kívül) zajlott a kiválasztás. Az idén márciusban 80. évét betöltött Szokolay Sándor, és 84. évét betöltött Decsényi János, és az 1975-ös születésű Gyöngyösi Levente műveiből kaptunk ízelítőt egy-egy esten, egy koncert két félidejét pedig Király László (1954) és Huszár Lajos (1948) kamaraműveiből állították össze. Műsorváltozás következtében nyílt lehetősége e keretben fellépni a Trio Inceptionnek és Virág Melindának (táncos partnereivel). A búcsúest azzal a tanulsággal járt, hogy az emlékezetes produkcióknak köszönhetően a továbbiakban nem tévesztjük szem elől a Denis Gautheryrie vezetésével működő, kiváló francia énekegyüttest, az Ensemble Vocal Soli-Tuttit. Messiaen-, Górecki-, Halffter- és Xenakis-műveket tartalmazó műsoruk, s a könnyedebb hangvételű ráadás arról tanúskodott, hogy „mindent tudnak”: zenei anyanyelvi biztonsággal (kotta nélkül) szólaltatják meg Messiaen igényes műveit, technikai nehézségeket nem ismerően, konkrét hangzáselképzelés birtokában Xenakisét (Nuits), az egyszerű faktúrájú Górecki-kórusmű pedig egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Megint csak bebizonyosodott, hogy a szakmai életrajz kevés a tájékozódáshoz – az értéket és a minőséget a teljesítmény adta meg.

„Alternatív esztétikai tapasztalatunk, hogy a befogadás műalkotások sorozatára vonatkozva valósul meg.” – Radnóti Sándor eme megállapításával támasztható alá a szerzői estek (félestek) többlethaszna, tanulsága. Az érzéki tapasztalás elidegeníthetetlen sajátossága a viszonyítás, ami korántsem kritikai töltésű, hanem elsődlegesen a tájékozódást segíti. Éppen ezért plasztikusabb kép alakulhat ki egy alkotóról, ha egy vagy több műfajban, azonos vagy különböző időben komponált műveivel szembesülünk, mint ha csupán egyik-másik csendülne fel, idegen környezetben (akkor is talál a befogadó összehasonlítanivalót, ha nem másutt, akkor a legszubjektívebb szférában, a tetszés szintjén).

Szokolay, akit szokás par excellence operaszerzőként elkönyvelni, a zenekari és kamaraműfajokban hasonló kifejezésmódokkal él, mint amelyek a színpad összetettebb közegében is hatottak. Ettől változik a nézőpont, a zenei kép nagytotál helyett néha kinagyított közelkép. Ami változatlan: az indulat, a közlésvágy, a kimondhatatlan megjelenítésére való törekvés. A műismertetéseket (elemzést vagy autoanalízist) olvasva viszont aligha kapunk többletet – a szándékok széplelkű taglalása párhuzamos síkon zajlik. Decsényi szerzői estjén beigazolódott a laudáló megállapítás, miszerint a szerző egyazon minőséget követel meg magától bármely műfajban. Vonatkozik ez a homogeneitás a formai fegyelemre is. Decsényi számára meghatározó jelentőségű az aranymetszésarány, amely – Einstein szellemes mondása szerint – megkönnyíti a jó, s megnehezíti a rossz létrejöttét. Viszont talán épp ez a formai kompaktság, amennyiben szöveges műfajban jelenik meg, kizárja a hallgatói aktivitást. Készterméket kapunk, szövegileg meghatározottat, a szerző által végleges formába öntöttet; olyan zárt műegésszel állunk szemben, amely nem igényli még csak az érzelmi kommentárt sem. Decsényi a számára fontos gondolatokat az értékes irodalomból veszi át, s közvetíti, maximálisan törekedve a szöveg (a gondolati tartalom) érthetőségére. E szellemben fogant két művét hallhattuk (Sotto pretesto di Dante és Des Dichters Rainer Maria Rilke Begegnung mit dem Tod), a program másik tengelyét két elektroakusztikus műve jelentette, melyek közül a Koncert – nem egyetlenként – felvillantotta a szerző ironizáló humorát is. Gyöngyösi Levente szerzői estje a kórusmuzsika jegyében zajlott – az első részben szerző és előadó örvendetes egymásratalálásának rendkívüli haszna kamatozott, amikor Szabó Dénes vezényletével a nyíregyházi Pro Musica Leánykar katartikus tolmácsolásában csendültek a latin szövegű kompozíciók. A nagylélegzetű Missa vanitas vanitatumot a Debreceni Kodály Kórus és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara szólaltatta meg, Vashegyi György vezényletével. Az előadóként is ismert szerző előadóközeli attitűdje vizsgázott sikerrel a széles körű szakmai érdeklődésre számot tartó esten. (E közönséget nélkülöztük fájóan másnap; a franciák remek produkciója rendkívüli tanulságokkal szolgálhatott volna – csak remélni lehet, hogy többeket „konkurens” rendezvény csábított más helyszínre.)

„A szórakozás feltétele, hogy levetkőzzük kritikai beállítódásunkat” – írta Anti-esztétikájában Almási Miklós. Közvetetten erről lehetett szó, amikor az érdeklődés tiszta lapjával hallgattuk Király László és Huszár Lajos kamaradarabjait. Ily módon kaphattunk képet olyan szerzők műveiről, akik sajnálatosan ritkán jutnak ilyen koncentráltan megszólalási lehetőséghez. Kamaraművek egyébként is könnyebben elsikkadnak a hallgatói emlékezetben; így tömbösítve egymást erősítette hatásuk.

Nemcsak szerző és előadó, hanem a közönség is szívesen elégedetlenkedik. Ezúttal jogosan reklamálhatott volna a szervező is, vajon miért nem élnek többen a kínálkozó lehetőségekkel. Elsősorban a vendégegyüttes koncertjét illetően, hiszen ezúttal házhoz érkezett az értékes hallgatnivaló. Ami a jövőt illeti, talán érdemes lenne olyan fórumokat keresni, ahol a külföldiek tudomására jut, hogy mikor, hol juthatnak igazi zenei hungarikumokhoz. Olyan művekhez, amelyeket máshol-máskor nincs módjuk meghallgatni. A Decsényi-est külföldi látogatóinak lelkesedése is adalék, hogy érdemes errefelé is „nyitni”. Hogy megszűnjék végre az a téves elképzelés, hogy a Bartók utáni magyar zene kizárólag külföldön készül.

FITTLER KATALIN