Harmadik alkalommal számolok be a Szabadkán évente megrendezésre kerülő Gyermekszínházak Nemzetközi Fesztiváljáról. Az első két írásban (Az élet nem mese, a mese élet, Criticai Lapok, 2009/10, Gyermekszínházi fesztivál felnőtteknek?, 2010/9) azon morfondíroztam, illik-e egy lassan két évtizede működő gyermekszínházi fesztivál ürügyén felnőtteknek szóló produkciókat bemutatni.

Az idén a tetszetős és változó színvonalú hivatalos programban 18 ország 20 előadását láthattuk. Európából a volt jugoszláv tagköztársaságokon kívül (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szerbia, Szlovénia) bolgár, cseh, francia, lengyel, német, olasz, orosz és romániai együttesek érkeztek (az utóbbi országokból 2-2 társulat), és ide kell sorolnunk a két földrészhez tartozó Törökországot is, hiszen a fellépő lüleburgasziak országuk európai felén működnek. De különlegességnek ígérkeztek a brazíliai, iráni, kazahsztáni, örményországi és perui vendégek. A versenyprogram mellett ismét bemutatkozott két művészeti egyetem, ezúttal Romániából: a bukaresti Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábművészeti tanszéke. (Az idén Románia volt a találkozó főszereplője, a két magyar tagozat fellépése mellett reprezentatív kiállítás mutatta be a román és a romániai magyar bábművészet múltját és jelenét.)

 

29 IMG - Kazahsztn

 

A hivatalos színházi programot ezúttal is elméleti konferencia és számos könyvbemutató egészítette ki. Ezek között megkülönböztetett figyelem kísérte az UNIMA főtitkárának, Jacques Trudeau-nak a szereplését, aki a szervezet büszkeségét, A bábművészet világenciklopédiáját mutatta be. (A rendezvény szervezői engem is megtiszteltek azzal, hogy tavaly megjelent A bábjáték Magyarországon című munkámat megismertették az érdeklődőkkel.) Imponáló az, amit a szakkönyvkiadás terén tesznek a rendezvény házigazdái. Saját publikációik között megtaláljuk Henryk Jurkowski több monográfiáját (A huszadik századi bábszínház metamorfózisai, 2006, A bábjáték elmélete, 2007, Edward Gordon Craig világa, 2008), Obrazcov önéletrajzát (Hivatásom I-II, 2009, 2011), valamint az előző két rendezvény elméleti konferenciáin elhangzott előadások szövegeit angol és szerb nyelven (2010, 2011). Slobodan Marković fesztiváligazgató tájékoztatása szerint tervezik a kilencszáz oldalas A bábművészet világenciklopédiája szerb nyelvű kiadását is.

Az idén csupán egyetlen olyan előadás szerepelt a fesztivál hivatalos programjában, amely 16 éven felülieknek ajánlotta magát: a marosvásárhelyi Ariel Színház Lélegzet című, posztmodern törekvésekkel kacérkodó kísérleti produkciója. A másik véglet a belgrádi Duško Radović Kisszínház Vándorkönyve volt, amely a műsorfüzet szerint 1 éven felüliek számára készült. A többi – három kivételtől eltekintve – elég megbízható pontossággal 4, 5, 6, 10 és 12 éven felül jelöli meg a célzott korosztályt. A három kivétel (Csillaglépő csodaszarvas – Szigligeti Színház Lilliput Társulata, Nagyvárad, Az utolsó virág – Aryja Színház, Teherán, Égből pottyant mese – Jereván) mostanában egyre divatosabbá váló módon valamennyi korosztályhoz kívánt szólni.

Persze sok minden megváltozott a közönségkorosztályokról vallott felfogásunkban azóta, hogy Obrazcov még a belépőjegyekre is rányomatta: „5 éven aluli gyerekek az előadást nem látogathatják!” Ő és nyomában számos követője úgy vélte, 5 év alatt a gyerek nem alkalmas hosszabb összefüggő történet befogadására. Később néhányan módosították a szigorú szabályt, és általában négyéves kortól tekintettük színházi előadásra érettnek a gyerekeket.

A változásban alighanem legkevésbé a csecsemőszínház egyre izgalmasabb eredményei játszanak szerepet, hiszen az ilyen irányú törekvések kívül esnek a hagyományos kukucskáló színpad konvencióin. De az olyan mértékű liberalizálódást, amely a szabadkai program és a gyerekközönség viszonyát jellemzi, inkább a divat és a meghökkentés szándéka vezeti, mintsem az egyes korosztályok befogadóképességének alapos ismerete. Ezzel kapcsolatos aggályaim azonban merő okoskodásnak bizonyulnak a kialakult helyi szokások láttán; a szülők mit sem törődnek a korosztály-megjelöléssel. Mivel gyermekszínházi fesztivál zajlik a városukban, és ráadásul valamennyi előadás megtekintése ingyenes, karon ülő gyerekeiket is elcipelik valamennyi előadásra.

Ahogy a korábbi fesztiválokon, az előadások többségét most is a középszerűség jellemezte. Örülhettünk néhány olyan szellemes részletmegoldásnak, mint a perui (de Londonban élő) José Navarro Animália című „testszínházi” etűdsorozata, amely az élő emberi test részleteit – elsősorban a csupasz kezet – kombinálja tárgyakkal, papírkivágásokkal, vagy a berlini Das Weite Theater Én vagyok az a kicsi én című sajátos légkörű játéka (rendező Torsten Gesser), amely a bábokat önmaguk nagyra nőtt árnyaival hozza kvázikonfliktusba. Örömmel láttuk a magas színvonalú profizmust a České Budějovice-i bábszínház No comment!-jében (rendező Jevgenyij Ibragimov, tervező Kateřina Štolcpartová), az irkutszkiak A mennyei padlás meséi című előadásában (rendező Jurij Utkin, tervező Julianna Filippova) és a krasznojarszkiak Szomszédokjában (rendező-tervező Szergej Ivannyikov). Megragadott a teheráni Aryja Bábszínház háborús emlékeket idéző személyes vallomása, Az utolsó virág (író-rendező Zohren Behrouzinia, tervező Reza Mehdi Zaden) és a firenzei Zaches Teatro Faust! Faust!-ja (rendező Luana Gramegna, tervező Francesco Givone). Ez a személyes hangvételű némajáték a tenni vágyó tudóst állítja színpadra Goethe segítségével: „Faustot ismered? … A doktort?… Bús nyugtalanság űzi-hányja, / és őrültségét sejti is kicsit; az égtől legszebb / csillagát kívánja, a földtől legszebb gyönyörét, / s közel mi van, s távol mi várja, zavart / lelkében semmit sem csitít.”1 A monodráma hőse szimbolikus játékokkal és pótcselekvésekkel próbálja bizonyítani önmaga és a világ számára, hogy a reménytelen küzdelemben egyenrangú társa Teremtőjének.

 

29 IMG - Pinokki_0003

 

A személyes vallomás hitelessége tette élménnyé a francia Jean-Pierre Lescot Az én Pinokkióm című játékát is. Az író-rendező-tervező nem a misztériumot választotta az előadás központi gondolatául, még csak nem is az emberré válást. A rendező a világot megismerni akaró kisfiú históriáját mutatja be, aki történetesen fából van. Mássága úgy fejeződik ki az előadásban, hogy ő maga bábu, a környező virtuális világ viszont árnyjáték. Ha úgy tetszik: ő valóság, a környezete viszont illúzió. Collodi sokértelmű remekműve életről-halálról, emberré válásról és még sok minden másról szól. Lescot hőse egy vásott kölyök, aki anyagában különbözik a többiektől. Mássága még sebezhetőbbé teszi, mint azokat a vele egykorú gyerekeket, akik ugyanolyan húsból és vérből valók, mint mindenki más körülötte. Ezért története másképpen válik sokértelművé, mint Collodinál.

A másságról szól Lev Tolsztoj Egy ló története2 című kisregénye is, amelynek színpadi változatát a Zágrábi Bábszínház ambiciózus, ám alapvetően elhibázott előadásában láthattuk. Zvonko Festini rendező a legendás leningrádi előadás szövegkönyvét, Mark Rozovszkij dramatizálását használta. Tovsztonogov egykori rendezését többek között az tette megrendítővé – anélkül természetesen, hogy erről akkor beszélni vagy írni lehetett volna –, hogy megéreztük benne az önvallomást. A rendező is „foltos” volt; más, mint a többiek. Holsztomer, a foltos ló – idegen. Ezért kegyetlen árat kell fizetnie. A többi ló kiközösíti, az emberek pedig kiherélik. Ő közben minden erejével bizonyítani igyekszik, hogy különb másoknál. De ez megengedhetetlen. Tragikus útja végül a vágóhídra vezet.

Zvonko Festini előadásából éppen a személyes élmény hiányzik. A zágrábi Holsztomer nem vallomás, hanem tetszetős színjáték. A rendező úgy gondolta, hogy a téma bábszínházban nyeri el igazán meggyőző, adekvát formáját, hiszen a bábszínház képes igazi lovakat színpadra vinni. Csakhogy Mojmir Mihatov figurái nem igazi lovak. Beöltözött emberek, akik megpróbálnak lovaknak látszani. Illusztrációk. Ráadásul az „egységesség” elvét szem előtt tartva az emberek is maszkot viselnek. Tehát ők sem „igazi” emberek. De Rozovszkij élő színészek számára írta dialógusait. A maszkokban elhangzó hosszadalmas párbeszédek pedig csak áttételeken keresztül jutnak el a nézőkhöz, akik ezért nem tudnak a főhőssel azonosulni sem mint lóval, sem mint emberrel. Ráadásul a sok ember- és lószereplő rosszul szervezett térben kénytelen összezsúfolódni. Néhány szépen megkomponált kép ellenére így a látvány sem képes magával ragadni.

A bábszínházak kedvelik a lovakat. Tolsztoj kisregénye is szerepelt már repertoáron, jó évtizede egy fehérorosz bábszínház játszotta szép sikerrel. De amióta a New London Theatre színpadán a dél-afrikai Handspring Puppet Company és a londoni Nemzeti Színház közös vállalkozásában bemutatták Michael Morpurgo A katonaló3 című regényének színpadi változatát, nem lehet többé hagyományos maszkokba öltözve elügyetlenkedni a lovak ábrázolását. A londoni előadásban A katonaló különleges technikával megjelenített életnagyságú lovai egyszerre voltak stilizáltak és hiper-naturalisztikusak. Élethű mozdulataik lenyűgözték a nézőt. „Igazi” lovak voltak és mégsem. Éltek és mégsem éltek, hiszen rafináltan megszerkesztett óriásbábokat láttunk a színpadon. Ennél csak akkor lehet még hitelesebb ez a nemes állat, ha emberként jelenik meg. Mint Tovsztonogovnál.

 

29 IMG- Nagyvrad_0002

 

Az igazi nagy meglepetést a kazahsztáni Aktobe városából érkezett Alakaj Területi Bábszínház előadása, a Ki fonja be a lovak sörényét? keltette. A kazah legendákból és népköltészeti elemekből épülő dramatikus játék főhőse, Csikó tele van félelemmel. De amikor felcseperedik, le kell győznie a Farkast, hogy megvédje a becsületét. Szerepel az előadásban kígyó, sólyom, nyúl, valamint egy Sámán, akinek a jelenlététől a játékosok kezében az állatszimbólumok mágikus erővel elevenednek meg. A szerzők, M. Azov és V. Tikvinszkij a kazah szájhagyományozó lírai és epikus költészet hatalmas anyagából állították össze a szövegkönyvet. A népvándorlás korából származó énekeket a XIX. század elején hivatásos népi énekesek, akinok gazdagították. Ezek a dallamok szólalnak meg Ali Jermekbajev drámai erejű feldolgozásában, autentikus hangszerek, dombrák, kobzák (a magyar koboz ukrán eredetű változata), tamburák, dorombok és különféle ütők kíséretével.

Míg a zágrábi előadás mindent kimond, megmagyaráz, a néző szájába rág, addig a kiváló táncos, akrobatikus és animációs képességekkel rendelkező kazah társulat előadása a képzeletünkre bízza, hogy a jelek, jelképek, szimbólumok, metaforák segítségével kiteljesedjen az a világ, amelyben a régmúlt idők állatok alakjában megjelenő hősei élnek. Aszija Kurmanalina totemeket idéző, botokra szerelt, gazdagon díszített lófejei is csak annyira stilizálják a kazah népművészet tárgyi emlékeit, amennyire az egy XXI. századi színház eszköztárától elvárható. Jevgenyij Permjakov rendezése pedig mindvégig megőrzi a dráma és a szertartás kényes egyensúlyát.

Szellemiségében és formanyelvében egyaránt nagyon közel jár a kazahok előadásához a nagyváradi Lilliput Társulat költői szépségű alkotása, a Csillaglépő csodaszarvas. A rokonság nem véletlen, hiszen a szövegkönyvet – Arany János elbeszélő költeményének felhasználásával – Buda Ferenc írta, aki kitűnően ismeri az ázsiai népek mondavilágát, számos baskír, mongol és kazah mesét, mondát, hőskölteményt fordított. A belső-ázsiai sztyeppék kelnek életre az előadásban, amelyeket a kazahoknál – vissza-visszatérő motívumként – négy táncos jelenített meg. Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás pentaton elemekből építkező zenéje egyszerre archaikus és modern. Az előadás a XXI. század fiataljait szólítja meg, de a messzi múlt üzeneteit hordozza. Rumi László rendezése legjobb munkáinak gazdag eszköztárát hívta segítségül Hunor és Magor történetének megidézéséhez. Balla Gábor hársfából faragott tárgyai, reliefszerű botos bábjai, maszkjai között a sámándobokká alakuló lovak a legérdekesebbek. A szellemes ötlet arra utal, hogy a táltosok varázslás közben lónak, „hétpúpú táltosnak” nevezték a sámándobot. A háttéren megjelenő csodaszarvasárny pedig valóban „átható erejű ősi szimbólum, identitást nyújtó útjelző, égen lakó vezérállat és a lelkünk mélyén lakozó szentség”, ahogy egy nyilatkozatában szép szavakkal megfogalmazta a rendező.

A Csillaglépő csodaszarvas határokon átnyúló üzenet volt Szabadkán. Mert rólunk szólt, egy több országban élő nép fennmaradásáról:

 „Egy biztos: vagyunk, voltunk,

 s hol így, hol úgy boldogultunk.

 S míg a nyelvünk el nem sorvad,

 addig virrad ránk a holnap.”

A Partiumból jött üzenet ereje sokszorosára nőtt a Vajdaság második legnagyobb városában.

BALOGH GÉZA

Jegyzetek

1 Sárközi Györgyi fordítása

2 Több magyar címe ismeretes, legutóbb Szöllősy Klára fordítása az eredeti Holsztomert vette át. A főhős ló neve magyarul rőföst jelent.

3 War Horse, 1982. Az I. világháború idején játszódó történet egy katonaló, Joey és gondozója, az ifjú Ted barátságáról szól. A 2007-ben bemutatott színpadi változatot Tom Morris és Marianne Elliot rendezte.

 

NKA csak logo egyszines

1