Arkagyij Rajkin neve a mai negyveneseknek még ismerősen hangzik, de a fiatalabb generáció számára már aligha mond valamit, és nem csak Magyarországon, sajnos Oroszországban is.

Ki mindenki volt ő?! Színművész, esztrádművész, átváltozó művész, komikus, a szovjet Chaplin, szatirikus művész. Egy biztos, a neve fogalom lett.
A rigai fakereskedő család fia a Leningrádi Színművészeti Főiskola első vizsgaelőadásán Pergolesi Úrhatnám szolgáló című vígoperájában a néma szolga szerepét kapta, mert tanárai már akkor felfedezték benne a pantomimes készséget. A néma szerep hangos sikert hozott. 1939-ben részt vett az Esztrád művészek össz-szövetségi versenyén, ahol a zsűri – tanácskozás nélkül! – neki ítélte az első díjat. Ebben az évben kezdte meg működését a Leningrádi Miniatűr Színház, amelynek egyik alapító tagja volt, később vezetője lett. 1941-től 1945-ig társulatával járták a frontot, tábori tüzérségi állásokon, hadihajók fedélzetén léptek fel. Rajkin hitt a Frontszínház erejében, komolyan  hitt abban, hogy a saját eszközeikkel, a szatirikus szó fegyverével is lehet harcolni a fasiszták ellen.
Mikor jelent meg Arkagyij Rajkin a magyar köztudatban? Már az 50-es években elterjedt a hír művészkörökben, hogy létezik Rajkin színháza, és ha magyar színházi ember Moszkvába utazott, a „Bolsoj” mellett szinte kötelező volt elmenni az előadásaira.

Mégis, azt lehet mondani, hogy Rátonyi Róbert fedezte fel őt a magyar közönség számára, a Budapesti Operettszínház 1955-ös moszkvai vendégszereplése idején. Rátonyi az Esztrád Színház színpadán látta Rajkint, és nagy lelkesedéssel írt erről a visszaemlékezéseiben.
„...Hazaérkezésem után rögtön felrohantam a Nemzetközi Koncertszervező iroda akkori igazgatójához és elmondtam, milyen csodálatos művészre bukkantam Moszkvában” – emlékezik vissza Rátonyi. Rajkin meghívása Magyarországra mégis sokáig váratott magára.

1956 márciusában a magyar mozik óriási sikerrel mutatták be a Valahol már találkoztunk című filmet, amelynek főszereplője volt. Az első igazi találkozásra azonban jóval később, 1961 decemberében került sor.

A vezető magyar napilapokban megjelent a hír, hogy hazánkba érkezik vendégszereplésre a Leningrádi Miniatűr Színház. A díszbemutató helyszíne a Budapesti Operettszínház volt, a színpadon a régi ismerős, Rátonyi Róbert köszöntötte a társulatot. Intim beszélgetés – ez volt az előadás címe, és Rajkin valóban intim beszélgetést folytatott a pesti polgárokkal, régi ismerősként kacsintott össze velük a színpadról. Miniatűrök, pantomimjelenetek, bohózatok, kabarészámok, monológok szerepeltek a műsorukban. A szkeptikus ember monológja  az évszakok váltakozásáról magyar nyelven pontosan megfogalmazott politikai szatíra volt, amely mélyen érintette a magyar közönséget. A szocializmus kritikájának számító, azóta szállóigévé vált „reakciós” kijelentése: „Valami van, de nem az igazi”,  szinte bombaként robbant, és futótűzként terjedt el az egész országban. Kimondta azt, amit az emberek gondoltak, de nem mondhattak ki! Rajkin a villámszatírából csinált művészetet.

Ez a hangvétel volt művészetének és sikerének titka. Kritikus szemlélője és figyelője volt környezetének, a társadalomnak. Maró gúnnyal pellengérezett ki figurákat, szituációkat, de attitűdje mindig a segítő-bíráló ember alapállása volt. Tükröt tartani embertársai elé, megmutatni, ilyenek vagytok. Hitt a művészet nevelő hatásában, mindig a „JÓ” érdekében bírált. Arról beszélt, ami fájt az embereknek, a bennük lakozó „szörnyekről” és úgy, hogy a szavai mögött ott sejlett a ki nem mondott. Fáradhatatlanul kutatta fel, gyűjtötte maga köré a színpadi szerzőket. Volt úgy, hogy egy előadáson tíz szerző dolgozott, persze Rajkin közreműködésével. Művészete a hétköznapi emberek életéből táplálkozott. Százával kapott nézői leveleket, amelyekben az emberek saját élettörténeteiket, kéréseiket, panaszaikat juttatták el  Rajkinhoz. Nem egy ilyen levél szolgáltatott témát a jeleneteihez, miniatűrjeihez. (Micsoda dokumentumok lehetnek ezek!) Nem volt titok, hogy Rajkin színháza tulajdonképpen ő maga volt, a társulat, a többiek csak asszisztáltak.

 A nagy drámai szerepeket maga szorította ki az életéből. Ehelyett a színpadon társadalmi, gazdasági, városgazdálkodási kérdésekkel foglalkozott, csak azért, mert ezt várták el tőle az emberek. Arról beszélt, amiről a  legmagasabb politikai vezetők hallgattak. Arról, ami van, illetve ami nincs. Azokban az időkben mindenkit  a hiánycikk kérdése izgatott, hogy mit nem lehet kapni, anyacsavart vagy kolbászt. Őszintén hitt abban, hogy a művészetén keresztül segít az országnak megoldani a problémákat.

A hetvenes évek új leningrádi pártvezetése azonban nem nézte jó szemmel Rajkin működését. Szovjetellenesnek és rosszindulatúnak bélyegezte. Nem hivatalos tiltólistára került, ami a médiából való kitiltást jelentette. Ez az ellehetetlenedett helyzet, fia biztatása és nem utolsósorban egy Brezsnyevvel folytatott telefonbeszélgetés késztette arra, hogy 1982-ben otthagyja Leningrádot, és társulatával Moszkvába költözzön. A  színház  Állami Miniatűr Színház néven működött tovább.
Magyarországra 1965-ben jöttek legközelebb. A nevetésről című vendégjátékuk határozottan és tudatosan politikai kabaré volt. 1961-ben inkább a hálásabb műfajnak számító humor volt túlsúlyban. Ahogy egyik szerzője, Leonyid Lihogyejev nyilatkozta, a humor: szőnyegen járás, a szatíra: tánc a drótkötélen. A szatíra elveheti a kedvet a nevetéstől, hiszen valakit vagy valamit nevetségessé tesz, és aki találva érzi magát, az nem nevet. Egy héten keresztül a Nemzeti Színházban léptek fel, utána  2-2 alkalommal Miskolcon és Pécsett. Éjszakánként a Fészek klubban szerveztek nem hivatalos találkozókat Rajkin tiszteletére.

Mivel magyarázható Rajkin sikere Magyarországon, hiszen egy pillanat alatt az ország kedvence lett? Egyrészt a ritmussal. Az előadásai hihetetlen tempóban pörögtek, Rajkin őrületes gyorsaságra fogta magát a színpadon. Ebből a ritmusból nem lehetett kiszállni, ez a tempó a mondandó szuggesztivitását erősítette. Az akkori magyar kabaré sokkal kényelmesebb, sokkal szaggatottabb volt.

Másrészt a sokoldalúsággal. Rajkin példátlanul összetett művész volt, műfajok sokaságát egyesítette. Kiváló konferanszié, született beszélő volt. Híres maszkjai, átváltozó jelenetei műsorainak, személyes repertoárjának „adu ászai” voltak a 60-as években. Előbukkant a függöny mögül egy maszkban, felvette a figurára jellemző pózt, és ezzel szinte megsúgta a nézőknek, ki is áll előttük, még mielőtt megszólalt volna. A következő pillanatban pedig már egy teljesen más figura állt a színpadon. A maszk szerepe nem az volt, hogy „öltöztesse” őt, vagy mankót nyújtson a szerephez. Ellenkezőleg! Rajkin keltette életre a maszkot. Egy-egy ilyen átváltozó jelenet mindig a maszk levételével, Rajkin jellegzetes személyes mosolyával végződött. A Hotel Inturist  (YouTube!) kapcsán még az is elterjedt róla, hogy nem  egyedül alakítja a jelenetben szinte egymást kergető figurákat. Ebben a műfajban utánozhatatlan és verhetetlen volt. 

Rajkin tehát bebizonyította, hogy a kabaré műfaja sokkal gazdagabb, sokkal intenzívebb, mint ahogy azt a 60-as években Magyarországon művelték.

Művészetének célja nem az olcsó nevettetés volt. Olyan politikai kabarét csinált, amelyben nem voltak konkrét utalások politikusokra, eseményekre, országokra, rendszerek szembenállására. Belső jelenségekkel foglalkozott, az emberek gondolkodásmódjával, a hibákkal, hiányosságokkal.
Magánemberként is sokszor megfordult Magyarországon, személyes ismeretség fűzte Kádár Jánoshoz. Szerette a magyar embereket, ahogy a magyar közönség is szerette őt. Rajongott Bartók zenéjéért, Kovács Margit kerámiáiért. Nyaralt a Balatonon a családjával, gyógyíttatta magát a balatonfüredi  szívszanatóriumban. Kapott meghívást a Magyar Televízió szilveszteri műsoraiba. Úgy beszélt magyarul, hogy nem tudott magyarul. Ragaszkodott hozzá, hogy nyelvtanárok készítsék fel őt is, társulatát is a vendégszereplésekre. Ebben is maximalista volt. A felkészülés  akár fél évig,  egy évig is eltarthatott, de tudta, hogy ha az adott ország nyelvén szólal meg, ráadásul  a hétköznapi zsargont használja, sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerül a közönséggel, és ez mindennél fontosabb volt számára.

1976. január 17-én a Magyar Televízió esti híradójában bemondták, hogy Rajkin Színháza ismét Magyarországra érkezik. Új műsoruk, a Próbababák premierjére a Thália Színházban került sor. Öt előadást tartottak Budapesten, hatot vidéken. Budapest két héten keresztül Rajkin-lázban égett. Jegyet szerezni szinte lehetetlenség volt, ezért a közönség pótelőadást harcolt ki magának. A kritikai visszhangok szerint Rajkinnak új arca jelent meg, sokkal filozofikusabb, bölcsebb, elgondolkodóbb. A mondanivalója  bonyolultabb, absztraktabb lett, eltűntek a maszkok, de megmaradt az a jó szokása, hogy kikacsint a szerep mögül, mint a Zöld és sárga végén. Ez a játék rajta van azon a kislemezen, amelyet 1976-ban adtak ki Magyarországon Valami van címmel, és egy válogatást tartalmaz Rajkin legjobb számaiból.
1980-ban került sor az Őfelsége a színház bemutatójára a Thália Színházban. A vendégjátékok sorát  a  Békesség házadnak és az Arcok előadása zárta a Fővárosi Operettszínházban, 1986-ban.

Az utolsó találkozás alkalmával a magyar közönség egy megtört, gyenge, beteg öregembert látott a színpadon.
Nem sokkal később, 1987. december 22-én a magyar napilapok hírül adták, hogy Rajkin meghalt.

 A Novogyevicsi temetőben ember nagyságú szobrot emeltek a tiszteletére. Idén októberben a Rajkin Alapítvány és az  Állami Művészettörténeti Intézet Arkagyij Rajkin a XX. század művészetében címmel tudományos fórumot rendezett születésének 100. évfordulója alkalmából Moszkvában.

Az általa alapított Leningrádi Miniatűr Színházból névváltoztatások során Arkagyij Rajkin Állami Szatirikon Színház, röviden Szatirikon Színház lett. Vezetője, rendezője, színésze, menedzsere Konsztantyin Rajkin. Ez Moszkva egyik legnagyobb drámai színháza. Miniatűröknek, kabarénak, politikai szatírának nyoma sincs... ezeket már csak a YouTube (igaz, főleg orosz nyelven) és a különféle archívumok őrzik. 

HUSZÁR ÁGNES