Jelenetek a középiskolai erőszakból – írhatták volna a szokásos műfajjelölés (színmű egy részben) helyett e faliújság-dráma címe alá. A gimnazistákból, kollégistákból a tanulási és vizsgastressz, az összezártság, az otthontól való távolság, a családi konfliktusok, a nemi érés, a tanárokkal való ellentmondásos kapcsolatok miatt felszabaduló agresszió régi témája a művészetnek, irodalomnak. Nem lényeges, hogy Magyarországon nincs olyan elit középkategóriás iskolamodell, a hozzá tartozó diáktípusok szériájával, mint amilyen az angol szerzők nemzetközileg sikeres derékhadához tartozó Simon Stephens 2009-es keltezésű darabjában szerepel. Ettől még felismerhetjük a lehetséges párhuzamokat, és sajnos előadás után egy fiatal magyar áldozat fényképe előtt éghet a mécses: a nem oly régen történt pécsi egyetemi vérengzés ártatlan halottjának fotójával is kiemeli a Pesti Színház, hogy fájdalmas és bármikor aktuálissá válható kérdéshez közelít.

Herczeg Adrienn, Telekes Péter és Lengyel Tamás (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az Eszenyi Enikő rendezte premier üde, már amennyire egy mind végzetesebbé sötétülő dráma helyenként kezdettől idegborzoló iskolai életképeivel, a maga vagány, konfliktusos, poénkodó, szexuális hevű feldobottságában üde lehet, a téma azonban a régi panelek újrarakosgatásán kívül nem szolgál meglepetéssel. Különféle életkori és szituációs változatokban a Törless iskolaévei, A Legyek Ura, az Iskola a határon és társaik (e regények mindegyikének készült színpadi és/vagy filmadaptációja), valamint nem egy kommerszebb mű dolgozta fel a tárgyat. A Punk Rock a címbe is bedübörgő zenével próbálná eredetivé tenni, kőkemény ritmusúvá felpörgetni a cselekményt, ám az ezzel kapcsolatos remények nem válnak be. A mindennapi életben megrázó, ha egy tizenéves srác közelebbről meg nem határozott okból, „csak”, „csak!”, „csak!!!” ragad gyilkos fegyvert és végez egy, több, sok társával (Stephensnek is volt a valóságból vett mintája, ez is egy „újsághír-dráma” a számos közül) – színpadon fogyatékosabban működik a hiánya által fatálisan felfűtött, kétséges argumentáció, a kimondatlanságban megbúvó komplex-kaotikus indoklás. Ezért is kell a hosszas, anekdotikus, sokszor vicces előkészítés nyomán mind feltartóztathatatlanabbul fenyegető ámokfutás végére, utójátékszerűen egy lezáró jelenet, melyben a dr. Richard Harvey pszichológust játszó Hegedűs D. Géza kommentártól, véleménytől, ítélkezéstől tartózkodva, szomorú hallgatagsággal, az idősödő, sokat látott felnőtt lemondóan okos tehetetlenségével asszisztál a tesztkérdések rubrikáiba válaszokat karistoló, önmaga és tette suta-szenvedélyes analízistöredékét eldadogó gyilkos vallomásához.

A dramaturg, Kovács Krisztina – Stern Gábor fordítása alapján írott – magyar szövege átveszi az óvatosságot, mellyel Stephens az igazán szélsőséges helyzetektől, stiláris kirohanásoktól maga is tartózkodik. A konvencionális diáklelkizések és elfajuló megmérkőzések, szerelmi rivalizálások és identitást felborító szexkésztetések előre kiszámítható módon követik egymást az angol középosztály csemetéit éppen az ún. kisérettségi izgalmai táján összezáró tanintézetben. Találó írói eljárás – és ezt Füzér Anni minden egyediséget mellőző, a szintek és sarkok szembesítő tagolását kereső díszlete is fenntartja –, hogy az intézmény, a Stockport semmi lényegeset nem árul el magáról, egyetlen tanára sem lép színre, így a diákoknak a hely szellemére, ósdi metódusaira, szabadságkorlátozó intézkedéseire, kétséges oktatási nívójára vonatkozó dühös bírálatait ugyanúgy fenntartással kell fogadnunk, mint saját és egymás szüleinek nem a legkedvezőbb portretizálását. Pintér Réka feltűnősködés nélküli jelmezeket adott a fiatalokra: sem az iskolai ruházat uniformizáltságát, sem az öltözködés egyéni szélsőségeit nem emelte ki.

A darab (melyben tényleg mintha lenne faliújság, egy változatosan nyitogatott-csukogatott pingpongasztal egyik, cetlikkel mágnesezett lapjának formájában) jeleneteket tűzdel egymás mellé. Eszenyi Enikő rutinos színészvezetése valamennyi epizódot levegőhöz (vagy éppen: fojtogató levegőtlenségbe) juttatja. Közéjük megszakító-átkötő funkcióval a sötétből körvonalazódó, a semmibe visszadermedő jellegzetes – az időmúlást is érzékeltető – pillanatképeket montíroz. Ezek fotószerűségével nem ér fel a gyilkosságok filmszerű visszajátszatása, feltámadással-újrahalással, mint William tétova, nervózus önvizsgálata, hogy talán lehetett volna, talán lehet még másként.

A premier főleg a színházi csapatmunka szempontjából jelenthet sokat a Vígnek. A társulatba nemrég érkezett vagy visszatért fiatal művészek felkészülten dolgoznak együtt, stafétázva birtokolják a színt. Kár, hogy néhányan néha rátesznek egy kis mesterkélt fiatalosságot a szerepekre, noha nem okozna gondot, hogy másfélszer-kétszer idősebbek a Stockport tinédzsereinél. A mezőny legjobbja Varju Kálmán, aki az érdekes, de kiforratlan, a múltját hazudozva megköltő srác, William Carlisle feladni vágyott magányának sündisznóállásából folyton a legrosszabbkor meresztgeti tüskéit, illetve akkor is szurkálódásokba, egyre fenyegetőbb fegyverkezésbe keveredik, amikor érettebb, józanabb, szabadabb közösség – vagy legalább egy barát vagy barátnő – a segítségére lehetne. Ennek híján hatalmasodik el rajta a tévképzet, a mind becsavarodottabb önfelszólítás: törlesztenie kell mindenért, ami családban, nevelő intézményben, társadalomban, interperszonális kapcsolatokban érte. A saját tehetetlenségébe beleszürkülő Varjunak a Pesti Színház sötétség és vakító fény közt metronómozó világításában sokszor hamuszín az arca. Egy gyilkosé? Halotté? Gyilkos halotté, halott gyilkosé? Mellette Karácsonyi Zoltán a tartózkodás felvállalt szürkeségével hozza a részleges különállásából profitáló ifjú sportsmant, Nicholas Chatmant, akiben már a majdani sikersportoló gőgje is rejlik. Telekes Péter ugyancsak nem forszírozza a színeket, szemüvege és megaláztatást is tűrő nyugalma mögül üzen Chadwick Meade passzív rezisztenciájával, intellektuális túlélési technikájával. E hármas lassítottabb mozgásával szemben Lengyel Tamás harsányabb, pattogóbb. Lehet is, mert ebben a megosztott bandában ő, Bennett Francis a szájjártató főkolompos, s mert elég váratlanul neki, az iskolai Casanovának kell ráfutnia az – úgy tűnik, a kamasz- és iskoladrámákból kihagyhatatlan – alig előkészített homoerotika-motívum erőltetett epizódjára.

A lányok tarkállóbbak, külsőben is, játékfelfogásban is. Bata Éva (Cissy Franks) a jó fej menő csaj testcentrikusságából eljut a puhatolózó vitára is kész gondolkodó bakfisig, Herczeg Adrienn (Tanya Gleason) a falánk kövér kislány sémáját nem alkattal, hanem evési automatizmusokkal hitelesíti. Réti Adrienn (Lilly Cahill), az események akaratlan kiváltója, a jövevény főleg az érkezés első képeiben felel meg az új lány katalizáló egyediségének. Sem a darab, sem a rendezés nem elég újszerű ahhoz, hogy ő – s az egész színészgárda – ezen az estén az elfogadható átlagosság fölé jusson.

TARJÁN TAMÁS