„Minden felnőtt bukott isten, mert míg gyerek, úgy tudja, halhatatlan, de felnőve ez az illúzió elszáll.”

A halhatatlanság kulcsa talán a valódi önátélés és tapasztalás. A halhatatlanok döntéseit kétségbe lehet vonni, meg lehet bánni. Ebben a világban viszont nincs idő megbánni semmit. Csak a döntésre van idő. Mi hajt egy 17 éves fiatalt? Ahogy érzékeink a világgal kapcsolatba kerülnek, vágyat érezhetünk az érzéki örömökre, arra, hogy megszerezzünk dolgokat, hatalmunk legyen. A vágy energia, ami motivál minket, ami szenvedélyt ad, ami végül felszabadít. A szabadság utáni meg nem alkuvó vágy visz el a szabadsághoz. Mi adja meg a szabadságot egy kamasznak? Mitől érzi úgy, hogy él?

„Ha jó közel állok a hangfalhoz, az ujjaim bizseregnek. Minden szervem külön frekvencián mozog. Érzem külön a vesémet és a májamat, érzem, hogy hol a méhem. Másfél méterre egy mélynyomótól végighallgatni egy Prodigy számot igazi intimtorna. 140 bpm felett kezdődik az élet.”

Bulizáskor a lüktető, kemény ritmus, a felvillanó fények és az ezekre együtt mozgó tömeghez tartozás megélése igazi ösztönélmény. Régen a sámánok meghatározott számú és ritmusú dobütéstől – és némi pszichedelikumtól – estek transzba, egy meghatározhatatlan tudatállapotba, amitől látomásaik voltak; tisztelték őket. Az elektronikus zene – mint például a techno – négynegyedes ütemre épül. Ez a roppant egyszerű alapütem nagyon hasonló szívünk ritmusához, így az ösztönösen reagál az efféle hangokra. Elméletileg azért működik így, mert magzatkorban az anyánk szívritmusát hallgatjuk, és ez örökre beleég elménkbe. A drogok fogyasztása jelen korunkban, Budapesten is beépült a fiatalok életébe. Szinte bárhol hozzájuthatunk a legális (cigaretta, alkohol és designerdrogok) és illegális drogok egész tárházához, a pszichedelikumfogyasztás és tudatmódosítás az underground parti szcénában már-már természetes velejárója egy átmulatott éjszakának. Kitágulnak az érzékek, feloldódnak a gátlások, másképp hallatszik a zene, vibrálóbbak a fények, minden puhább, érettebb lesz. A mindennapi kényszerektől megszabadulva barátokkal vagy akár idegenekkel is lazíthatunk, felszabadulhatunk egy sajátosan megteremtett illúzióvilágban.

Az East Balkánban is fiatalok próbálgatják az életet, bandáznak, buliznak, engedik kitörni az elfojtott frusztrációkat, kontroll nélkül. Aztán kicsúszik a lábuk alól a talaj. 2011. január 15-én három fiatal lány halt meg az azóta bezárt Nyugati téri West Balkánban. Az első tudósításokban még késelésről volt szó, azonban a rendőrség szerint a helyszínen kitört pánik miatt halhatott meg a három lány. A Bárka Színház előadása azonban nem közvetlenül a tragédiát dolgozza fel, hanem egy komplex, átláthatatlan partikultúrát vizsgál, ami balesetekbe sodorhatja a tinédzsereket.

Dér Zsolt (fotó: Bárka Színház)

A mai magyar drámával kapcsolatban gyakran elhangzik az a megállapítás, hogy a múltba néz, kerüli a mindennapi életünket meghatározó problémákat, nem szembesít az aktuális valósággal. Ez Tasnádi István drámaíróra nem jellemző. Ő a jelenből merít, aktuális és konkrét. Az egyik legtöbbet játszott kortárs szerző. Írt verset, színházi kritikát, musicalt, adaptációt, drámákat. Darabjait budapesti, vidéki és határon túli színházak játsszák. Jelentős szerepet vállal a magyar alternatív színházi életben szerzőként és rendezőként is. Tasnádi és a darab rendezője, Vidovszky György közösen beszélgettek a tragédia érintettjeivel. Speciálisak a mostani kamaszok problémái, ehhez újfajta megszólalások kellenek. Azt próbálták megfejteni, hogy mi állhat az éjszakai „bele- és szétcsúszás” hátterében. Az előadás így szociológiai hitelességgel megrajzolt valós sorsokból és gyötrelmekből áll össze. Az alkotókat feltehetőleg a közös létállapot izgatta, így sokat meríthettek a fiatal színészek sajátos életjelenségeiből, hiszen ami a szerző és a rendező számára kutatási téma, az náluk aktuális tapasztalat, viselkedési forma – zsigerből rámozdulnak. Talán ettől a kapcsolódási ponttól természetes és hiteles az előadás. A történeteket és a szereplőket egyébként szinte csak az köti össze, hogy valamennyien ott tolongtak a WB-ben a tragédia éjjelén. 

Azon az éjszakán mi is oda készültünk. A barátaim feljöttek hozzám Bodajkról bulizni. Én már egy ideje Pesten éltem, de az új WB-ben még nem voltam. A line-up igazán kecsegtetőnek tűnt, az elektronikus zene aktuális válfajai képviselték magukat:  Breakbeat, Chill Out, Drum and Bass, Electro, Electronica, House, Jungle, Minimal, Progressive House, Tech-house, Techo. A Nyugati térnél találkoztunk. A szórakozóhely bejáratától az aluljáróig kanyargott az emberáradat, és a tömeg jelentős része illuminált „kölykökből” állt. Hamar döntésre jutottunk, és másfelé vettük az irányt. Egyikünk sem vágyott nyomorgásra, és a nálunk fiatalabb korosztály partikban tanúsított viselkedésére sem. A generációs különbség „csupán” 6–8 év volt köztünk, mégis, az életkori sajátosságok miatt egészen másként nyilvánul meg egy több száz tizenévesből álló részeg, sikoltozó, gyermekcsoport. Valljuk be, végtelenül egyszerű szempontok alapján választanak programot vagy szórakozóhelyet a fiatalok, és ezek között a biztonság igénye szerepel a legkevésbé. Sokkal fontosabb a „mindenki odamegy” szempontja, az olcsóbb beugró, az italok megfizethető árai és persze a rengeteg „jó csaj és srác” is vonzó elemként hat. 

„Volt egy fiú és volt egy lány
A fiú elindult az álmok útján
Volt egy fiú és volt egy lány
A lány még most is várja talán
Elindult a fiú a fények útján
Elhitte az álmok furcsa hangját
Csalóka színét...”

Karthago

A tömeg magától értetődő jellemzője, hogy néha bizony „csak úgy” megindul magától. 1982 februárjában, egy egyszerű fehérvári Karthago koncerten egy fiút eltapostak. Mindenki a közönséget és a zenekart hibáztatta, pedig véletlenek szerencsétlen sorozatáról volt szó. Az elmúlt évtizedben is rengeteg ilyen eset volt. 2010 júliusában  a duisburgi Love Parade technofesztiválon 19 ember vesztette életét és 342 ember sérült meg. Majdnem másfél millió ember tombolt egyazon ritmusra. A pánik akkor tört ki a résztvevők között, amikor a rendőrség nem engedett be több résztvevőt a zsúfolt, elzárt területre, ahová az egyetlen ki- és bejárat a sok résztvevő számára egy szűk alagúton keresztül vezetett. A tömegpánik kitörésekor megnyitottak még egy utat az autópálya felé, ám akkor már késő volt.

A tömeghisztéria olyan pszichológiai jelenség, amikor ugyanazok a hisztérikus tünetek egyszerre több embernél jelentkeznek. Rendszerint egyvalakiről átragad a többiekre is, gyorsabban és szélesebben terjed, mint gondolnánk. Emberek százai cselekednek olyasmit, amit önszántukból sosem tennének. A tudósokat régóta foglalkoztatja a kérdés, hiszen a tömeghisztéria sok esetben nem az, amit önmagában jelent. Valamiféle lelki összeomlásnak tulajdonítják, amely a felgyülemlett feszültségtől szabadítja meg az embereket. Egy olyan pszichikai nyomás, amely egy időben, azonos helyen képes a tömegekre hatni. Az egyén és a tömeg viselkedése teljesen más, hiszen az egyén, az egyéniség a tömegben gyakorlatilag „feloldódik”, nincsen többé saját akarata, és még ha lenne, sem tudná érvényesíteni. A tömegpszichózist leginkább egy dominó elven alapuló nagy egységként lehetne definiálni. Adott egy nagy massza – jelen esetben emberekből –, és egyszer csak megszűnik  az individuum, és marad az egység.

Az East Balkán tudást, ismeretet közvetít, ami ritkaságszámba megy Magyarországon. Egy olyan világba merül, amelyről a szülőknek fogalmuk sem lehet. A média persze közvetít egyfajta képet, sőt manipulálhat is, de amíg magunk nem éljük meg, nem vagyunk abban az elszigetelt szubkulturális légkörben, nem érezzük a saját bőrünkön az eksztázist, addig fogalmunk sem lehet minderről. Amikor a „gyermek” kilép otthonról, zsebében 5000 forinttal, még csiripelő hangú ártatlan lányként köszön el, majd mire a barátnőjénél kisminkeli magát és átöltözik, már egy „búgó hangú érett dög” képében indul az éjszakába – ahogy Petra alakja jellemzi magát a darabban. Vajon mi a helyes hozzáállás? A tiltás vagy az engedékenység? Itt mindkét verzióra kapunk példát. Timi anyja simán elengedi lányát, sőt több pénzt is hajlandó adni neki, hogy ne valami ócska cigit szívjon, hanem olyat, ami kevésbé káros az egészségére. Ebben a kapcsolatban felborulnak a szerepek, szinte megállapíthatatlan, hogy ki az anya és ki a gyermek. Timi kifakad: „Mért nem lehet normális szülőként viselkedi?” Nem érti, miért nem tiltja meg az anyja, miért nem félti, miért kezeli ilyen lazán. Közli, hogy több gramm füvet is magával visz, és egy fiúnál tölti az éjszakát, mire az anyja annyit kérdez, hogy íratott-e fel gyógyszert. A jelenet odáig fajul, hogy anya és lánya együtt betépnek, s az anya könyörög, ne hagyja otthon egyedül, vigye magával bulizni. Mindemellett ott van Janka, aki nem szeret partizni, nem iszik a többiekkel, „gáznak” tartja a drogozást, ezért nemcsak a szüleinek, hanem a haverjainak is folyton hazudik. Nem mintha utóbbit a többiek nem tennék meg, de őt legalább gyötri a lelkiismerete. Samu szülei tiltása ellenére is képes kiszökni az ablakon, hiszen mit mondana barátjának, miért nem megy? A darab az okokat a szülőkben is keresi. Egy részük munkanélküli, másik részük görcsösen ragaszkodik fiatalságához, nem ott tartanak az életben, ahol kellene, ennek hiányában képtelenek megfelelő mintaként szolgálni. Kétlem, hogy lenne olyan szülő, aki tinédzser gyermekének képes megszabni, hogy milyen zenét hallgasson, hová menjen szórakozni. A tiltás talán újabb és újabb hazugságokat szül. Az a lehetőség is adott, amikor nem akarunk tudomást venni a dolgokról. Amit nem látunk, az nincs, amiről nem tudunk, az nem fáj. Persze behunyt szemünk ellenére az adott problémakör még elevenen él.

Az East Balkán előadásában többnyire szerepükkel egykorúnak tűnő fiatalok játszanak – meglehetősen hitelesen. Az átélt élmények, az elmesélt sztorik, hazugságok, az első szexuális tapasztalatok epizódszerű felvillanása sajátos montázzsá áll össze. A jelenetek pergő ritmusa a szórakozóhelyeken dübörgő aktuális slágerek átkeverésére emlékeztet, melyeket egy-egy személyes, lírai monológ szakít meg, vagy egy álomszerű vízió, mint a „27-esek Clubját” dicsőítő dalbetét, melyben mindazok a művészek, akik 27 éves korukban haltak meg, a szimbolikus világ halhatatlanjait jelképezik. Ezek a töredékek egy olyan világot körvonalaznak, amit távolról, naivan mindenki ismer. Tombolnak, isznak, smárolnak, ordítanak, verekszenek, véresek, csúsznak, másznak, a közönség szakad a röhögéstől, ahogy saját élete egy-egy mozzanatára ismer a látottakban, majd a nevetés egy ponton az arcokra fagy. Vidovszky fiatal, tehetséges színészeit eleinte ki-be lépteti szerepeikből, mintha önmaguk rendeznék meg az általuk elbeszélt eseményeket. A későbbiekben ezen a játékon már túlmutat az előadás, és a játszók idomulnak a szerepekhez.

Az előadás kezdetén munkafény uralja a játék- és a nézőteret is. Míg mi fészkelődünk, a színészek már jelen vannak, mászkálnak, beszélgetnek, motoszkálnak, majd amikor a közönség elcsendesedik, ők sorba rendeződnek és néznek, sőt szemkontaktust keresve kihívóan méregetnek minket. Hirtelen szombat este van, a fények eltompulnak, élő beatbox és különös hárfaszó elegye keveredik, aztán a történetek áradata egy másik világba sodor minket. A díszlet szikár egyszerűségében egyensúlyban van a rendeltetés és a hangulatkeltés. Mindenből annyit kapunk, amennyi hatásában pont elég. Heike Vollmer redukált konstrukciója egy V alakot formáz és többféle funkcióval bír: megmászható, bejátszható, emberi erővel mozgatható, forgatható, eltakar, teret szűkít és tágít; ez a diszkó, az otthon, az utca, és ez az a fal, amely a katarzis nyomasztó végzetét indukálja. Sarah Jane Shiels fényhasználata mindezt a lehető legérzékenyebben erősíti. A világos és sötét foltok is jelentést alkotnak a térben. A fények hol kívülről világítják meg az eseményeket, hol a színészek kezébe adva reflektálnak egy konkrét helyzetre vagy szereplőre, esetenként víziószerű, nyúló árnyképek lebegése illusztrálja a látottakat. Monori András egyénien megkomponált zenéje pedig elválaszthatatlan egységként kíséri végig a történetet.

A kezdőképben még általános szürke árnyalatú „próbaruhákat” (farmer, póló, cicanadrág, kapucnis pulcsi stb.) a jelenetek során szép lassan felváltják a karaktereknek megfelelő jelmezek. Az aktuális korosztály minden színfoltja megjelenik az éjszakában: a részeg, balhés gyerek mindenkiben a kötekedés lehetőségét keresi; a „grizzly” (értsd: biztonsági őr) agyatlan ösztönösséggel fejeli le az elmaradt white partyra érkező srácot, akinek frissen vásárolt 27 ezres hófehér ruháját vörösre festi a vére; a csöves és a flitteres miniruhában tetszelgő transzvesztita; a lasztex hatású cicanadrágban vonagló modellalkatú csaj, aki rúdtáncosként köt ki; az amfetaminoktól szanaszét esett arc; a félénk, megfelelési kényszerektől küszködő jó kislány pedig Tonio Kröger-féle szerelemre vágyik. Ő Janka, egy különös színfolt az előadásban. Alakja már-már irreálisnak hat, hol a magasban jelenik meg lebegő fehér látomásként, hol gólyalábakon magasodik a többiek fölé. Itt minden megtörténik, ami általában megtörténhet. Egy hétvégi bulizással indul a sztori, ahol a lányok italába GHB-t kever két külföldi, a következő képben a hangulatfokozó masszív berugást a rengeteg fűvel spékelt random vonatút követi az agárdi Nádas diszkóba, ami persze bezárt; Kapolcson hányással egybekötött csajozás; kolostori látnokzsályaszívás, minek következtében 10 perc múlva ott ül Jézus a plafonon; „Rainbow party”, ahová az inkompetens, lányával bulizó édesanya is elmenne, hiszen azért „szopásból csillagos ötös” és így tovább. A haverok elvárásai egyre szélsőségesebb szituációkba sodorják a szereplőket, míg végül eljutunk a West Balkánig. A katarzisban kicsúcsosodó tragédia iszonyata gyönyörűen összeforr. Ez az „évszázad bulija”, kihagyhatatlan! A face controlon csak az nem jut át, aki nem akar, dübörgő basszus, stroboszkóp, eksztázis, bent több száz ember zsúfolódik össze, a lépcsőn szinte mozdulni sem lehet, mikor valaki elkiáltja magát: „Késelés”. A díszlet elöl falként préseli össze a színészeket. A jelenet felismerése szinte sokkoló. Az egyik halott lányt kimentő srác monológját is sokan olvashattuk anno. Az utolsó kép egy ráadás. Egy év elteltével egy szigorúbban ellenőrzött diszkó előtt várnak a régi osztálytársak a bejutásra. Újra sztorikat, poénokat mesélnek, minden megy tovább, ahogy azelőtt. Ez a fennálló rendszer válaszának állít tükröt. A szabályok szigorodtak, ám belül semmi sem változott. A fiatalok nekifeszülnek az előttük meredő mozdíthatatlan falnak, amelyet együttes erővel mégiscsak sikerül eltolniuk.

A téma talán mindenkiben kérdéseket vet fel. Az előadás egyaránt szól a szülőknek, akik talán erősebben sokkolódnak a látottak-hallottak hatására, és eltűnődnek, hogy vajon mit tehetnek mindezek ellen. Tehetnek-e egyáltalán bármit is gyermekeikért azon kívül, hogy aggódnak, odafigyelnek és nagyon, de nagyon szeretik őket? A fiataloknak vajon eszébe jut-e, hogy van olyan visszafordíthatatlan szituáció, amibe belecsúszva sem az ösztönök, sem a barátok, de még a szerencse sem segíthet? S hogy ez tényleg velem is megtörténhet? Talán mindezeken elgondolkozva legalább egy pici változás elindul ott mélyen legbelül. Maga a téma és a sok általánosítás azonban akár visszájára is fordíthatja a dolgokat. A valóságos sztori drámává érlelése a tragédiát és a megoldatlan problémákat közelebb hozza, ellenben a lehetséges érintettek kivonhatják magukat az ábrázolt felelősség alól. Vajon ha mind ez idáig nem történt bennük fordulat, ez az előadás képes-e elindítani a változás folyamatát, vagy megmarad városi legendának?

NYÁRÁDI ANIKÓ