Mindenki tudja, mi történt egy éve a Nyugati pályaudvarral szemben, a Skála Metro oldalában lévő szórakozóhelyen. A tizednyi befogadóképességű épületben annyian tartózkodtak, hogy egy buta rikkantásra – vagy talán anélkül is – a menekülők összetaposták egymást, három lány meghalt, leírni is nehéz.
Eddig egy fájdalmas hír, még akkor is, amikor naponta többszázezer ember halad el itt, a helyszín előtt akár a 4-6-os villamossal úgy, hogy már nem idéződik fel benne az eset. Nem lehet a lelkifurdalást folyamatosan fenntartani, ez világos. De ha parányit is gondolkodunk, mi a csuda lenne a színház funkciója sok egyéb mellett, akkor a friss reagálás, a sűríthető tapasztalás és annak átadása mindenképp közéjük tartozik. Csak tisztelet illeti Tasnádi István író és Vidovszky György rendező munkáját, amellyel a megelőzhető tragédiához vezető jelenségeket is feltárni, megmutatni igyekeztek. Néhány kommentelő a színház honlapján halottgyalázásnak, kegyeletsértésnek érzi az előadást, gyors haszonszerzésnek látja s az eset bulvártémává alázásának. Pedig a „haszon” másként jelenik meg: a produkció egy folyamatot érzékeltet, tesz megfoghatóvá, ami a szemünk előtt zajlik, de homokba dugott fejjel nem látható. Lényege ugyanakkor nem a didaxis, hanem a láttató figyelmeztetés: valami végképp kicsúszik a felnőttvilág kezéből, ellenőrizetlenül és közönyössé válva.
Nem először teszi ezt a Tasnádi–Vidovszky páros, hiszen tavalyi nagyszerű előadásuk a Kolibri Színházban, a Cyber Cyrano ugyanezt az életkort, ugyanezt a problematikát dolgozta fel egy másik toposz segítségével. Azaz a 14–18 évesek szubkultúráját, a megváltozott generációs viszonyokat, értékrendeket a pénz és a médiahatások összefüggéshálójában.
Nem szó szerint mondja fel tehát a darab a West Balkán-beli borzalmas történéseket, hanem kilenc fiatal és két felnőtt történetmeséléséből kerekednek ki a jelenetfüzérek, a tinidiszkók látogatóinak élményei. Igazi történetek ezek, az alkotók nem kíméltek időt, energiát, hogy valódi emberek valódi történeteiből dolgozzanak, megtörtént eseteket, mondatokat, sztorikat hallgassanak, rögzítsenek. Ha lehet, ezek még ijesztőbbek, mint maga a tragikus esemény. A tartalmatlan este, a mindenkibe belekötő szándék a céltalan bolyongásokkal, az éretlenség ütközése a bűnözővilággal, az egyre durvább, huszonéveseket is majmoló szokások, a szülő felszínessége mind-mind karakteres epizódban kerül felszínre. Szerencsés keret, hogy a történés „hőse” maga mesél, egyes szám első személyben emlékezik, beállítja a többieket, hogy a jelenet hasonlítson a felidézett emlékre. Ettől személyes, a közönséget is bevonó atmoszféra keletkezik, a kosztolányis „elmondanám, ha nem unnád” felütése. A helyszíni kamerázás, az élő zenei effektek is ezt támasztják alá.
Bámulatos, hogy éppen csak pályát kezdő, vagy néhány produkcióban gyakorlatozó fiatalok – a tapasztalt színészvezetés építő folyamatában edződve – mennyire jók. Ismerős világot, saját nyelvüket, laza tartásukat (Gyevi-Bíró Eszter mindig adekvát mozgásrendezésével), akár általuk személyesen is ismert helyeket tesznek plasztikussá. Ez néha gát, itt azonban előny. Herman Flóra, Dér Zsolt, Császár Réka, Balla Richárd, Sipos Viktória, Koloszár András, Könczei Anna, Juhász Lajos, Vitányi-Juhász István teljesítménye teljesen egységes, még ha vannak is hangsúlyosabb és végigvitt történetszálak, Janka és Soma szerelme, Atesz blazírtsága, Petra go-go görllé válása. Kiváló alakítás Dévai Balázsé, a bőrnadrágos bártulajdonos, a Gonoszra csábító beetető szerepében – borzongató látni, milyen rövid idő alatt lesz egy jó mozgású, szép kislányból partidroggal, pezsgővel elkábított, bénult báb. Dévaiék Operából jövő, értetlenkedő felnőttjei egy villanásnyira szintén éles jelenetet generálnak.
Saját történeteikben is felbukkannak a szülők: Varga Anikó anya-alakításába gyömöszölve a teljes nemzedék maga.
Szinte megrendítő az a monológ, amelyben az egyik szereplő elmeséli: apja Ozorán szintén csinált valami őrületes baromságot, de ami Ozorán volt, az ott is maradt. Ugyanilyen, a generációkat némiképp összekötő „buli” lemenni éjszaka Agárdra, majd ott az állomás várótermében összefagyni. Ezt melyikünk nem csinálta? De hogy a felnőttek csak simán odalökik a pénzt valamire, amiről elképzelésük sincs: ez már újabb jelenség. Olyan kislánynak beszél az anyja a spiráljáról, aki ugyan belekombinálja az estébe a fiúzást, de nem tudja, vajon szájon keresztül kell-e ezt használni. Kicsit túlturbózott, megpakolt ez az anyafigura, melyet a kitűnő, all round, mindig élvezetes Varga Anikó kénytelen ezért harsányabbra venni. A negyvenes ügyvédnő is elmegy kivágott piros ruhában vonaglani a tizenévesek közé: mert magányos. Zárkózott, elidegenedett vagy rossz szándékú felnőttek és lázadó, jófejkedő ijedt kamaszok. A „white partyra” készülődő Soma 27 ezer forintot hagy a plázában a ruhadarabokért meg a vadító napszemüvegért. Honnan ez a pénz? Honnan van ginára, partidrogra, éjszakai borokra? Ugyanakkor a szerelem igazi érzésére, a valódi emberi kapcsolatra nincsenek felkészítve. Az együttlét vagy közös lógás ennek hiányát mutatja. A szerelmi vonzalom, Janka gólyalábon érkezése egyszerre születik a drogos vízióból és az elérhetetlenség, megszólíthatatlanság vegyülékéből.
A nagy tetőre, V-t formázó két síkra redukált, csak látszólag egyszerű díszlet, Heike Vollmer munkája engedi ezt az alá-fölé merülést kijátszani, és megképzi a bár színpadát is. Külön hangsúlyosak a remekül kezelt fények, Sarah Jane Shiels munkája.
Egységes, kimunkált, felelősséget vállaló előadás: bár a jelen idő szülte, tartósabbak az alapjai, mélyebbre mutat.
BUDAI KATALIN
