A X. Kortárs Drámafesztiválhoz kapcsolódva az idén is rendeztek szakmai konferenciát. Ezúttal a fesztiválon bemutatott darabokhoz illeszkedve a dokumentarista színház témakörét járták körbe a – címmel ellentétben – nem csak Közép-Kelet-Európából érkezett előadók.
Hogy a dokumentarista színház fogalma, mibenléte mennyire tisztázatlan nálunk, arra Lengyel Anna, a Szóról szóra című (a rasszista indíttatású gyilkosságsorozatot feldolgozó) darab rendezője hozott egy példát a konferencián, nevezetesen, hogy az egyik kritikus számon kérte a darabon az író hiányát, amivel éppen a verbatim színház létjogosultságát vonta kétségbe. (A kritika itt olvasható: http://revizoronline.hu/hu/cikk/3119/panodrama-szorol-szora-trafo/?label_id=4287&;first=0). Annak ugyanis éppen az a lényege, hogy a dokumentumokat (interjúkat, jegyzőkönyveket stb.) csak szerkesztik az alkotók, de hozzá nem tehetnek/írhatnak semmit. Ahogy az elnevezés is jelzi, verbatim módon, vagyis szó szerint kell színpadra állítaniuk a valóságot. (A Szóról szóra című előadást sajnos nem láttam, de hogy az ilyen szövegek vérbeli színházként működhetnek, meggyőző bizonyítéka volt számomra az idei POSZT-on a szintén Lengyel Anna rendezte felolvasó-színházi előadás, a Laramie-projekt.)
A verbatim színház azonban csak egy kis szelete annak, amit a konferencián hallottak alapján a dokumentarista színház fogalmi körébe sorolnak. Thomas Irmer a konferencia kezdetén adott egy történeti áttekintést, amely szerint az előzményeket tekintve ki kell emelni az 1920-as évek avantgárd törekvéseit, amelyek a politikai színház létjogosultságát hangsúlyozták, és az 1960-as éveket, amikor a dramaturgok történésszé váltak, a múltat elemezték. Ennek az irányzatnak ma is vannak követői, a kilencvenes évek óta azonban az új dokumentarista színház hívei kritizálják ezt a fajta „történelemcsinálást”. Szerintük a színházi szakembereknek nem történészeknek, inkább újságíróknak, szociológusoknak kell lenniük, darabjaikban pedig a nem ismert jelent kell bemutatniuk, nem pedig a közeli múltat. Ők ideologizálás helyett inkább kérdéseket tesznek fel. Más véleményen volt egy másik német előadó, Joachim Fiebach. Szerinte nem célravezető, hogy a színház a kilencvenes évektől próbálja elfelejteni a történelmet és csak a jelent vizsgálja, mert így nem lehet átlátni és megérteni a folyamatokat, a világ komplexitását.
Az elméleti alapvetések körében Tompa Andrea a felejtés és az emlékezet viszonyáról, a kollektív és a személyes emlékezet működéséről beszélt a Nature Theater of Oklahoma kísérlete kapcsán, melyben a Rómeó és Júlia történetét mondatták el utcai járókelőkkel, és az előadás során ezeket az interjúkat dokumentálták, rábízva a nézőre, hogy mit kezd az így kirajzolódó, rendkívül hiányos és amerikanizált történettel. P. Müller Péter a valóság és a fantázia viszonyát, a valóság elérhetetlenségét, Deres Kornélia pedig a dokumentarista színház szereplőit elemezte. A Nyugat 2008–1908 című előadásról (Örkény Színház) mondottak kapcsán itt vetődött fel, hogy mi tekinthető egyáltalán az ilyen színház alapanyagának, hol vannak a határok a dokumentum és a konstruált szöveg között. Az első félnapot lezáró vitában az előadók egyetérteni látszottak P. Müller Péter azon konklúziójával, hogy nem kell feltétlenül pontos definícióra törekedni, hiszen egy lezáratlan folyamatról van szó, majd az e körben született előadások adhatnak pontosabb körvonalat a dokumentarista színház fogalmának.
Az átfogóbb jellegű referátumok után az előadók egy-egy konkrét előadást mutattak be, és az összkép igazolta a felvetést, miszerint igencsak tág határok között mozog az, hogy hol, mit gondolnak dokumentarista színháznak. A feldolgozott témákat illetően is markáns különbségek mutatkoztak a közép-kelet-európai, illetve a nyugat-európai és a tengeren túli alkotók között. Míg a mi térségünkben gyakran előkerül a történelmi közelmúlt, az ügynökkérdés, a romák helyzete, addig nyugatabbra a bevándorlás, a nők elleni és a családon belüli erőszak kérdéseivel foglalkozó előadások jellemzőek. Átfedések persze jócskán mutatkoznak, hiszen a másság elfogadása, a kisebbségek vagy akár a nők helyzete hasonló problémákat vet fel mind a két térségben. És ha már nők, érdekes volt megfigyelni, hogy itt – a „hagyományos” színházhoz képest – messze több rendezőnővel találkozhattunk, mintha ezek a szociálisan érzékeny témák vonzanák őket e területre.
Az anyagfelhasználás módja is igencsak eltérő az egyes előadásokban. Voltak, akik valóban csak eredeti dokumentumokat használtak, de e téren is különbségek mutatkoztak abban, hogy civilekkel mondatták-e el a saját történetüket a színpadon, vagy színészek szájába adták a szöveget. Két példa erre: az Új-Zélandról érkezett Stuart Young a Hush című, a családon belüli erőszakról szóló előadás kapcsán beszélt arról, hogy a színpad és a valóság összekapcsolása milyen nehéz egy ilyen érzékeny, interjúkra épülő témánál. Végül azt a megoldást választották, hogy a színészek nem interpretáltak, hanem egyszerűen leképezték azt, amit az interjúalany mondott, elrejtve így az arcát, miközben iPod-dal jelezték a nézőknek, hogy itt közvetítésről van szó. A lengyel Joanna Biernacka egy másik aspektusát vetette fel az interjúalanyok közvetlen szerepeltetésének Jan Klata Transfer! című darabja kapcsán. Az 1945 utáni lengyel–német lakosságcseréről szóló előadásban öt lengyel és öt német mondja el a saját vagy hozzátartozója történetét. A darabot öt évig játszották szerte Európában, nagyon sokat írtak is róla, de a benne megszólaló egyéni tragédiák miatt esztétikai elemzést, tényleges kritikát mégsem kapott, mert a történet – ahogy Joanna Biernacka fogalmazott – „egyszerűen megszüntette a színházat, a színházkénti elemezhetőséget”.
Mások valós dokumentumok felhasználásával írtak darabot, mint például a cseh Jana Svobodova–Anna Gruskova páros, akik Window of Opportunity című munkájukban egy cseh–német házaspár rendszerváltás előtti és utáni életét állították színpadra, az ügynökmúlt kérdését is vizsgálva. Az előadást vitákkal szakították meg, mivel az volt a céljuk, hogy különböző generációkat és különböző nézőpontokat ütköztessenek az előadás kapcsán. (Ez a darab témáját és az anyagfeldolgozás módját tekintve is rokonságot mutat a Bereményi Géza–Kovács Krisztina–Török Ferenc jegyezte Apacsokkal. De ugyanígy, interjúkat készítve, azokat és más dokumentumokat felhasználva, továbbírva készült Tasnádi István–Vidovszky György nemrég bemutatott East Balkánja is.)
A hazai dokumentarista színházi kezdeményezésekről, ezen belül elsősorban a Krétakör tevékenységéről Lőkös Ildikó beszélt, Lengyel Anna pedig a már említett, és a drámafesztivál keretében is bemutatott Szóról szóra című verbatim színházi előadás létrejöttét, munkafolyamatát mutatta be.
A konferencián azonban hallhattunk olyan előadásokról is, amelyek már nagyon nehezen tűnnek a dokumentarista színházhoz sorolhatónak. A román Iulia Popovici beszélt Ana Margineanu rendezéséről (Öt varázslatos perc Piatra Neamt-ban), amelyben csak a kiindulási pont, a Piatra Neamţ nevű román kisváros miliője kötődött a realitáshoz, de annak a három családnak a története, akikről a darab szól (a filmbejátszásban látottak alapján is), messze az irrealitás kategóriájába tartozik. Ugyancsak nehezen tűnik ide sorolhatónak az az előadás, amelyről a szlovák Dana Feherova beszélt. Ebben tizenhat szlovák drámaíró munkáját szerkesztették össze Szarkofágok és ATM-ek címmel, de az egyes részeket csak a szerzők rendszerváltás előtti időszakhoz kötődő emlékei kötötték össze, ami kevésnek bizonyult egy működőképes előadáshoz. Ezek a szigorúan véve nem a konferencia programjába illő kivételek is segítették azonban a dokuszínház határairól való gondolkodást.
A kanadai Annabel Soutar nagyon találóan jegyezte meg, hogy a dokumentarista színház bizony unalmasnak hangzó fogalom, és a másfajta színházon szocializálódott nézőket nem könnyű rá becsalogatni, meggyőzni e műfaj létjogosultságáról, élő, izgalmas voltáról. Holott – ahogy az a záróvitában Tompa Andreától elhangzott – ezek az előadások többnyire olyan társadalmi problémákról szólnak, amelyeket hallgatás vesz körül, a dokuszínház pedig éppen ezt a csendet akarja megtörni. A másfél napos konferencia úttörő szerepet vállalt abban, hogy legalább a szakmán belül többet tudjunk erről a nálunk még helyét, szerepét, közönségét kereső műfajról.
TURBULY LILLA
