Mintha vendégségben lennénk – ez Robert Woodruff rendezésének kiinduló ötlete. Mindössze abban különbözik az ilyen próbálkozások többségétől, hogy megpróbál túlmenni a szokásos mértéken a vendéglátás imitálásában. A színlap is menükártyát utánoz, benne a cselekmény szakaszait egymást követő fogásokként jelzik előre. Azt, hogy nagyon gazdag helyen járunk, abból is megtudhatjuk, hogy érkezésünket videózzák. Kamera követi, amint baktatunk fölfelé a lépcsőn, a kolozsvári színház stúdiótermébe. Fönt aprósüteménnyel és itallal fogadnak az előtérben, bár közlik, hogy a kupicákban csak víz van. Ugyanide érkezik egyébként a többi, hogy ne mondjam, valódi, azaz színész vendég is. De nemcsak érkezésünket videózzák éppúgy, mint a játszókét, hanem bent, a születésnapi ünnepség helyszínén, a stúdióteremben is valódi, szabályosan megterített vacsoraasztal körül foglalunk helyet, közöttünk ülnek a szereplők. (A díszletről és a jelmezekről Carmencita Brojboiu gondoskodott.) Még enni-inni is kapunk, bár csak jelképesnek tekinthető mennyiségben. De minden, ami a tányérokra kerül, kétségtelenül valódi, és igazinak látszó pincérek szolgálnak fel, cserélgetik az asztalneműt. Zavarba ejtő helyzet: nem tudjuk igazán eldönteni, hogyan is viselkedjünk. Valóban vendégnek érezzük-e magunkat, vagy maradjunk meg nézőnek. Leginkább egymást lessük, hogyan is kellene reagálnunk a helyzetre. De bárhogy is döntsünk, félszegül csináljuk.

(fotó: Bíró István)

Kolozsváron a rendező és a dramaturg Visky András átiratában Születésnap címmel adják Thomas Vinterberg, Mogens Rukov, Bo Hansen filmjének színpadi változatát, ugyanazt a történetet, amelyet Az ünnep címmel David Eldridge színpadi változatában nálunk is bemutattak a Pesti Színházban Eszenyi Enikő, majd Pécsett Csiszár Imre rendezésében. 

Eleinte zavart a valódi vendégség imitálása. A részvétel nem bevon a játékba, hanem kivon a figyelemből. Az előtérben ácsorogva, a többnyire videóról követhető jelenetek közben inkább a rendezői eljárás formalizmusát, öncélúságát éreztem. Mintha nem is annyira a történetet szeretnék elindítani, mint amennyire vendég mivoltunkat kívánnák tudatosítani bennünk. Érezzük magunkat mi is a család barátjának, egy bensőséges családi-baráti kör tagjának. Csakhogy éppen ehhez kellene többet tudnunk az érkezőkről. Akkor is, ha korábban sem filmen, sem színházban nem találkoztunk a művel. Itt meg az ember főképp azzal volt elfoglalva, hogy merre kapja a fejét. Különböző zugokban, sarkokban, fönt a galérián bukkantak föl játszók, segítségül az eseményeket kivetítőkön is követhettük, feltéve persze, hogy időben rátaláltunk a kellő nézőpontra. Láthattuk többek közt a renitens testvér és családja autós érkezését is a lenti bejárat elé. Mindez szinte jobban zavart az ünnepi vacsora előzményeinek megértésében, befogadásában, mint amennyire elősegítette, hogy a történet résztvevőinek érezzük magunkat. Mint ahogyan nem is lettünk azok.

Az előadásnak végül is nézőként váltunk részeseivé. A dráma kibontakozása közben a színészi játék ereje, a rendezés technikai biztonsága, egyáltalán az egész előadás formátuma győzte le feszengésünket. Akár ettünk, akár nem, előbb-utóbb csak néztünk, mint a színházban. Mondhatni a rendezői szándék ellenére. Pedig az ünnepi vacsora eseményei csak részben folytak az asztalnál. A film története ugyanis nem zsúfolható be egyetlen zárt térbe. A vacsoraasztalt vitrinszerű, átlátszó falú terek vették körül, sok minden ezekben zajlott, de az is megesett, hogy a szereplőket a folyópartig űzte a szenvedély. A kamera természetesen ide is követte őket, egyáltalán, a kamera mindent követett, képernyőn minden látható volt. Sokszor éppen ezért volt nehéz eldönteni, hogy hová is figyeljünk. A valódi vagy a vetített képet nézzük-e. 

A színházi trükkökkel, különösségekkel ily módon körített, fölturbózott történet pedig meglehetősen szokványos. Elég banális, elcsépelt fogás, hogy egy ünnepi eseményen, a képmutató idill közepette valaki kiteregeti a családi szennyest, és ocsmány igazságokat vág az ünnepelt és az ünneplők képébe. A dán film mindössze durvaságával különbözik e téma régebbi feldolgozásaitól, e drámatípus több mint százesztendős hagyományától. Itt nem üzleti és szexuális csalások, esetleg rablások és gyilkosságok derülnek ki, hanem a gyermekeken elkövetett nemi erőszak lepleződik le, amelynek következtében az egyik leány éppen nemrégiben lett öngyilkos. A képmutatás, a soklépcsős és sokirányú hazudozás rendszere egyébként az unalomig ismerős, akárcsak az örökségre ácsingózás meg az igazi és az álságos lázadozás az erős apa feltétlen tekintélye, családon belüli hatalma ellen. Mert természetesen kiderül, hogy a renitens, az erőszakos, a jó társaságba nem való, a születésnapi ünnepségről eredetileg kitiltott testvér sokkal közelebb áll a leleplezett apához, mint a távolban szép üzleti karriert befutó, szelíd és illedelmes úriemberként megjelenő, ám valójában félszeg, lélekben megtört fiú, akiből meg-megrettenések, visszakozások közepette szakad ki a különben jó előre megtervezett igazmondás.

A lényegét tekintve szokványos történetnek ez a dán változata persze magán visel sajátos jegyeket. A polgári irodalom, színház európai sablonjától eltér a kibontakozás. A személyzet is részt vesz a leleplezésben, támogatják, biztatják az idősebb testvér akcióját, amely végül sajátos győzelemmel végződik: a leleplezett apa visszavonul, ám helyét nem a leleplező, hanem a másik, az erkölcseiben, viselkedésében az apától legfeljebb abban különböző testvér veszi át, hogy még nyíltabban, még gátlástalanabbul erőszakos. 

A színészi játék minősége, a színészi jelenlétnek a vetítések ellenére is érvényesülő ereje végül mégis igazi színházi élménnyé emeli az estét. A hagyományos színpadi helyzetekből kimozdított színészeket csöppet sem zavarja a különös, szokatlan szituáció. A vacsoraasztal mellett éppúgy, mint a folyosókon, a lépcsőházban éppúgy, mint a folyóparti korlátnál, színészként játszanak. Komolyan, koncentráltan, kidolgozottan. Emberi tartalommal, emberi lélekkel töltik meg a figurákat és a helyzeteket. Bogdán Zsolt játssza az apát, aki rendíthetetlen szigorral, mindig összeszedetten, meggondolt okossággal, taktikusan harcol és méltósággal viseli, ismeri el a vereséget. Szűcs Ervin a leleplező fiút pontosan az ellenkezőjének ábrázolja: törékeny, bizonytalan, félénk jellem, a szövegben rejlő iróniát is lefojtja, úgy támad újra és újra, mintha nem is a saját akarata, hanem valamilyen kényszer, tőle független belső erő hajtaná. Kézdi Imola a különc, a családból sajátos nézeteivel kilógó, elvi lázadót finom gesztusokkal, mély érzéssel, átéléssel adja. Viola Gábor a faragatlan, a mosdatlan szájú és lelkű fiú brutalitását következetesen jeleníti meg mind nonkonformista, mind hatalmi változatában. 

A kezdetben kelletlenkedő kritikust végül is lefegyverzi a játék, bár azt sem igazán tudja eldönteni, vajon a rendező teremtette különös, néha kellemetlen helyzetek végső soron gátolták-e, vagy éppen segítették, hogy kifelé menet úgy érezze, egy formátumos, jelentős, nagyvonalú előadást látott.

ZAPPE LÁSZLÓ