Sütő András drámája azzal ér véget, hogy kihirdetik Kolhaas Mihály halálos ítéletét. A Nemzeti Színház kamaraszínpadán az ítélet kötél által azonnal végre is hajtatik. Kolhaas (Szarvas József) önérzetét nem töri meg a váratlanul elhangzó ítélet. A halálba éppen olyan elszántan megy, mint ahogy igazáért küzdött a korábbiakban: kötéllel a nyakában nem engedi, hogy hóhérai húzzák ki a lába alól a zsámolyt – inkább saját maga rúgja félre. A gesztus feltétlen tiszteletet céloz – erre a Kolhaasra muszáj felnézni, még akkor is, ha nem éppen jogtalanul ítélkeznek felette. Ráadásul itt nem is csak a jogról van szó; míg Sütőnél még bízni lehet abban, hogy Luther vétlen, és őt is csak becsapták – Znamenák István rendezésében a protestáns tudós a kivégzéskor (néma cinkosként) ott áll a színpadon. Ha nem soroltál be, nincs, aki megvédjen, mondja az író; ha a saját utadra lépsz, a hatalmasságok a legnagyobb egyetértésben lépnek át rajtad, teszi hozzá az előadás.
Szarvas József és Söptei Andrea (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A sokak (sokunk) által sokszor elkövetett emberi gyarlóságról szól-e Kolhaas története elsősorban – rossz döntéseket hozni elkeseredettségből fakadó dacból, nem mérlegelve a következményeket –, vagy sokkal inkább egy meggyőződésesen kiegyezéspárti személyiség forradalmárrá érlelődéséről? A kérdéssel minden epikus, drámai, színházi és filmes feldolgozó szembenéz attól kezdve, hogy a hős alakja először felbukkant egy XVI. századi krónikában. Az arányok mérlegelése, a nézőpontok megválasztása – egyáltalán: a válaszlehetőségek sokfélesége különböző hangsúlyokat adhat a történetnek; ha egybevetnénk több tucatnyi adaptációját, bizonyára roppant érdekes skála rajzolódna ki a karakter értelmezési tartományának két – fekete, illetve fehér – végpontja között. Az első világirodalmi rangú feldolgozó, Kleist – akinek elbeszélésén Sütő András drámája is alapul – a korábbi szövegváltozatban Kolhaast rendkívüli és félelmetes, emlékezetre méltó embernek, a végleges szövegváltozatban (finom hangsúlyeltolásokkal) derék, de elvetemült, rendkívüli embernek nevezte.
Sütő András Kolhaas ábrázolásához nem csak az ismert történetet hívja segítségül; a cselekmény mozzanatait mintegy vitadrámaszerűen a forradalomról és/vagy békés megegyezésről szóló tézisekkel egészíti ki. Illetve talán pontosabb így: a drámai cselekményt mintegy beleapplikálja a vitadrámába. A két, különböző habitusú protestáns gondolkodó, Nagelschmidt és Kolhaas megszólalásai nem csak az ősbemutató korában keltettek izgalmas áthallásokat – ez pedig egyaránt árulkodik a mű dicséről és az eltelt (rendszerváltozás előtti és utáni) évtizedek nyomorúságáról. Ugyanakkor nézőt próbáló kívánalom is lehet, hogy sikerüljön követni az összes, sokszor aforisztikus és bibliai idézetekkel is teletűzdelt verbális pengeváltást. A Nemzeti Színház előadása – közönségbarát gesztussal – az alapkonfliktust kiváltó tronkai jelenetet rögtön a játék elején megeleveníti, ami a gondolati váz világos értelmezése és puritán eszközökkel való közvetítése mellett sokat segít a nézői érdeklődés azonnali felkeltésében és megtartásában. (Dramaturg: Perczel Enikő.) A kamaraszínpadi tér a jelzésszerűnél alig telítettebb látványvilágával (a rendező munkájaként) a visszafogott játékmódnak, intim gesztusoknak kedvez. A bensőséges hangulatú részletek megnyerő példája a Kolhaas és felesége, Lisbeth (Söptei Andrea) közötti szerelmes jelenet, nemkülönben Kolhaas és Nagelschmidt (Hevér Gábor) baráti érzelmeket és intellektuális elfogulatlanságot összeszövő nézetütköztetése. Az időnként kimerevített képek azonban nem hatnak meggyőzően sem mint a tagolás, sem mint a hangsúlykiemelés eszközei.
Az előadás egyértelműen Kolhaasnak – és vele együtt Nagelschmidtnek – nyeri meg a néző szimpátiáját. A tronkaiak elvetemült, barbár bűnözők (bár ezt anélkül is értenénk, ha nem látnánk őket – a didaktikus hangvétel felerősödésével – apácákat megerőszakolni képes gyilkosoknak). Luther erőtlen politikus, a megbízhatónak remélt ügyvéd, Müller Ferenc egyszerű karrierlovag.
A színészi alakítások meggyőzően, de nem egyenletesen erősen szolgálják a tragikus drámai ív kibontását. Szép, pontosan kidolgozott részletek köszönhetők Hevér Gábor Nagelschmidtjének, Söptei Andrea Lisbethjének, Blaskó Péter Lutherének. Láthatóan kiemelt rendezői figyelem jutott Müller Ferenc figurájának – Rába Roland kiváló alakítása –, akinek már az első megjelenésekor mutatott érdektelen, „jóllakott napközis” személyiségében is érezni a bosszúszomjas, veszélyes csúszómászót, aki később olyan magától értetődően és látványosan fürdőzik majd a hatalom fényében. Szarvas József Kolhaas-alakítása is gondos munka, nem rendelkezik azonban – legalábbis a bemutatón még – azzal az átütő erővel, amely az öntudatos, impulzív címszereplő meggyőző megformálásához kívánatos lenne.
S a számos részerényt felmutató előadás egészéről is valami hasonló mondható el: sűrűbb annál (különösen helyenként), mint hogy egyszerűen csak korrekt előadásként regisztráljuk, annál viszont halványabb, erőtlenebb, hogysem (akár helyenként is) lenyűgözze a nézőt. Esettanulmány – és nem megrázó példázat.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
