Vannak korok, melyekben a Don Carlosok lángolása az éltető. A 80-as években a Szinetár Miklós rendezte vígszínházi előadásban Hegedűs D. Géza sodró lendületű infánsa mindent vitt. S van a Posa márkik kora. A szabadelvűeké, akik úgy érzik, hogy joguk van mindenfajta hatalom vétójára. Ebben a felfogásban született Kőszegi Ákos pécsi Posája Szegvári Menyhért rendezésében. S ha ezt a logikát követjük, akkor elérkezhetünk Fülöp király korához, ahol minden a hatalomhoz való ragaszkodásról szól.

Bagó Bertalan azonban soha nem a legkézenfekvőbb megoldásokhoz nyúl. Azon kevés rendezők egyike, akik direkt aktualizálás nélkül aktuálisak. Talán azért, mert világlátása, problémák iránti fogékonysága komplexebb annál, semmint hogy aktuálpolitikára fecsérelné. Foglalkoztatja a hatalom, a hatalom körül levők mátrixa. Ezt igazolja darabválasztása is a zalaegerszegi A revizortól a kecskeméti Caligula helytartóján át a Bánk bánig. S e témát járja körül az Új Színházban színre vitt Don Carlosban is.

Nagyon is egyértelmű képpel indít. Öltönyös-kalapos, a nézőket fürkésző emberek seregével tölti meg a színpadot. Igen – mondhatjuk –, helyben vagyunk. Fülöp király emberei ők, akik arra hivatottak, hogy jelentsenek az uralkodónak, és a mindentudás fegyverével erősítsék zsarnoki hatalmat. Ezek az emberek a darab minden szituációjában ott vannak, néma, de nyitott szemű és fülű tanúi az eseményeknek. Ha ennyi „támogatója” van az uralkodónak, miért bizonytalanodik el, miért támadnak kétségei? Az előadás utolsó jelenete adja meg a választ: ezek az emberek felsorakoznak a Főinkvizítor mögé, szavait visszhangozzák, egyértelműsítve, hogy kinek a szolgálatában állnak, hogy kié is ez a démoni hatalom. Fülöp ezzel egy csapásra ponttá zsugorodik a hatalmi tablón.

Pokorny Lia és Nagy Péter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A rendezés e gondolat szolgálatába állítja a szöveget is. Schiller csaknem háromezer sorát Hársing Hilda dramaturg úgy szabja meg, hogy a szereplők kétségei, hirtelen színeváltásai, indokolatlan és magyarázhatatlan kapkodásai kapjanak központi helyet. Ez egyfelől érthető, hiszen alátámasztja a káoszt, másfelől zavaró, mert nem hagy teret az érzelmek és indulatok áradásának, az udvari intrikák kibontásának, a miértek megfogalmazásának.

Ezt a felpörgetettséget jól szolgálja Vereckei Rita apácarácsokból építkező díszlete. Praktikusan gyorsak lehetnek a jelenetváltások, s ezzel nem törik az előadás lendülete. De talán lényegesebb, hogy nemcsak akkor kelt bezártság érzetet, ha ténylegesen börtönt formáz, hanem Aranjuez tágas palotájában is. Ármánynak és szerelemnek egyaránt kiváló terep. Ahogy a díszletek nem kötődnek helyhez, úgy a Vereckei Rita tervezte jelmezek sem. Korokat ölelnek egybe az aranyló királynéi és az öltönyös-nyakkendős-kalapos férfi viseletek.

A kortól való elemeltség jelen van a színészvezetésben is. A rendezés nem egy stílusban tartja a szereplőket, a helyzeteket, hanem a realizmus és az irónia között lavíroz. Hol magában a szituációban teszi ezt, hol utólag rajzol kérdőjeleket. Ennek egyik eszköze Horváth Károly keserédes zenéje is, mely a helyzetek félelmetességét és siralmasságát „véleményezi”.

Bagó Bertalan rendezésében nincs kedvelhető figura. Nem az Valois Erzsébet, aki bár Don Carlost szereti, mégis Fülöp király felesége lett. Földes Eszter megformálásában egy finom, szabályok közé kényszerített nő vall arról, hogy e korban mennyire nem életképes a romantika. 

De nem lehet Don Carlos mellé sem állni. Nagy Péter infánsában inkább csak a nyavalygás van meg, semmint a változtatásra képes formátum. Hisz jobbra, hisz balra, ugyanolyan hévvel gyűlöl, mint ahogy szeret. Nemhogy úrrá nem tud lenni a káoszon, de eligazodni sem igen képes. Nagy Péter varkocsos hajú ifjújában inkább az apjával folytatott háború van benne, semmint egy nép szabadságharcának letéteményese. S ettől Carlos tragédiája meglehetősen köznapi.

Fülöp király pattogó szavak mögé rejtett bizonytalanság. Azonmód csap, ha úgy érzi, sértik a köreit. Ennek nyomán látszólag mindenki meg akar felelni az elvárásainak, de a háta mögött acsarkodik és szervezkedik. Az őszintétlenség tartja össze gépezetét. Magánéleti kudarca nem menti azt, hogy egy országot rabigába hajt. Gáspár Sándor külön mozgás- és beszédrendszert alakít ki Fülöp király inkább befelé vetülő dilemmáinak megfogalmazására. Így érzékelteti, hogy az uralkodó mennyire hamis és hazug. Ez a színészi eszköztár többnyire működik is, de ha átbillen saját határain, manírossá válik.

Posa márki is mindenhatónak gondolja magát, csak másképp, mint az uralkodó. Azt hiszi, hogy eszméi megkérdőjelezhetetlenek. Ez így is van, csak hát az eszközei! Egy ideig célja érdekében mindenkit megvezet. De tisztességtelen eszközökkel, átgondolatlan, percek vezérelte tettekkel nem lehet tartós a siker. Cserhalmi György cinizmussal, játékos bohóckodással jellemzi Posa márki bukásra kárhoztatott szabadságeszményét. Forszírozott szellemi fölénye a színész minden megnyilvánulásában benne van. Különösen szép jelenete ennek, amikor látszatőszinteségével és szókimondó bátorságával Fülöp király bizalmát megnyeri. Cserhalmi és Gáspár együttjátszása régi Katonás időket idéző erejű.

E tablót jól egészíti ki Pokorny Lia szerelem és bosszú vezérelte Eboli hercegnője, a papság és a világi hatalom összefonódását is jelképező Domingo atya és Alba herceg érdekek vezérelte kettőse Vass György és Almási Sándor pontos megformálásában. 

Bagó Bertalan véleménye meglehetősen lesújtó: nincs olyan erő, amely úrrá lehetne a káoszon. Ezért kívülről érkezik a mindenki akarata ellen való megoldás. A Főinkvizítor bünteti az infánst. Az eddig ironizáló, groteszkbe hajló rendezés az utolsó jelenetben pamfletszerűre vált, érzékeltetve a helyzet kilátástalanságát. A Főinkvizítort megformáló Derzsi János szögletes mozdulatokkal, sipító robothangon, egy báb-besúgó hadat maga mögött tudva ítélkezik. S ez az ítélet túlhangzik Spanyolhon határain.

Bagó Bertalan rendezése nem hibátlan. Kellene még néhány előadás a beérésre. De benne van a lehetőség. Csak úgy tűnik, ezt a lehetőséget itt és most már nem bonthatja ki. 

CSIZNER ILDIKÓ