Habár az irodalomtörténet a pusztán korszakfestő, dagályos stílusú, epikus erényekkel büszkélkedő, egyszóval nehezen játszható művek mellett jó néhány színpadra termett drámát is számon tart, egy magára valamit adó rendező az előbbiek közül is nagy kedvvel válogat. Így fordulhatott elő, hogy idén októberben a Katona József Színház Bessenyei-, a Szegedi Nemzeti Színház pedig Schiller-bemutatót tartott, a vállalkozás jellegénél fogva egyaránt az iróniára helyezve a hangsúlyt. Csakhogy, míg A filozófus már attól humoros, hogy az archaikus sorok komolyan, értelmük szerint tagolva hangoznak el, az irónia tehát az előadásmód állandó, elidegeníthetetlen sajátja, addig a Haramiák – Déry Tibor fordítására támaszkodó – nyelve többnyire hagyományos hangvételű, klasszikus előadást eredményez, így az ironikus felhang legfeljebb be-beszüremkedik.

Más kérdés, hogy még így is ezek az előadás legjobb pillanatai. Erőteljes és sűrű a nyitókép, hiszen a bőrkabátba bújt, rockzene inspirálta haramiák és az úttörő-egyenruhában masírozó gyereksereg ellentéte a mindenkori társadalmak civil ellenállására figyelmeztet, akárha azt pedzegetné: a lázító, rendszerellenes rockzenekarok zászlaja alatt gyülekező fiatalok szelíd tiltakozása és példának okáért a Magyar Gárda szélsőséges szerveződése is Moor Károly kétségbeesett, radikális szemléletéből fakad, miközben éppen a csoportos véleménynyilvánítás és a toborzott önbíráskodás között húzódik az a bizonyos képzeletbeli határ. „A törvény csigamenetté sorvasztja, amiből egy sas pályája lehetett volna. Soha a törvény nem formált nagy embert, de a zsarnokság kolosszusokat és szélsőségeket teremt” [Friedrich Schiller Összes Drámái I., Bp., Osiris, 2002, 15.] – mondja Moor Károly, de ekkor még nem tudni, hogy a karizmatikus vezető a bajnok vagy a zsarnok alakjában teljesedik-e ki, jóllehet leegyszerűsítve ez az erkölcsi dilemma, vagyis a helyes döntés meghozatala képezi az előadás tétjét.

Gidró Katalin és Horváth Illés (fotó: SZNSZ/Veréb Simon)

A nyitányt követően azonban az előadás szokványos módon folytatódik, amit csak helyenként zavar meg a trónszék és az árnyékszék felcserélhetőségéhez hasonló kikacsintás, illetve a rendre kimért ünnepélyességgel bejelentett helyszínváltás – fittyet hányva arra, hogy az egyes színek schilleri leírásai látványosan elütnek az aktuális színpadképtől. Jóval emlékezetesebb az a kiszólás, amikor – mintha csak az alkotók önironikus gesztusa volna – Moor Ferenc ébresztőt kiált nemcsak a kastélyban, de a nézőtéren is: „Minden alvó? Ki hagyta meg nekik, hogy aludjanak? […] Senki se aludjon, hallod? Keljetek fel mind – ” [89.] De ugyanezzel az ironikus gesztussal Moor Károly ártatlan kifakadása is az előadásra vonatkoztatható: „hát nem köpedelem ez a herélt század, amely mást sem tud, mint eleink tettein kérődzni, s az ókor hőseit kommentárokkal nyúzni, szomorújátékokkal keseríteni?” [14.] 

A Haramiákat azonban már Schiller sem színpadra szánta, a legfrissebb magyar nyelvű kiadás pedig így összegzi a szerző első drámáját: a „Haramiák mai szemmel már valóban inkább dramatizált elbeszélésnek tűnik, mint igazi drámának. A cselekmény csupa valószínűtlen képtelenség, a szereplők viselkedése groteszkül patetikus, az ideológiai és érzelmi hangsúlyok harsányak.” [816.] Olvasni tehát nem jó, színpadon pedig – a megközelítés ironikus hangvételén túl – csupán azért mutatja szebbik arcát, mert a rendező, Bodolay Géza, sorvezetőként megtartva Déry szövegét, újrafordította a Haramiákat.

Ettől függetlenül Schiller drámája nem sok szereplehetőséget kínál, ezért mindenképpen az előadás javára írható, hogy a Moor Károly vezette haramiák jól működő egységét Kárász Zénó (Schweizer) humora, Kedvek Richárd (Schwarz) józansága, Barnák László (Razmann) tétovasága, Savanyu Gergely (Schufterle) cinizmusa, Borovics Tamás (Roller) túlvilági visszhangja és Szívós László (Grimm) állathangutánzása egyedivé és sokszínűvé teszi. Poroszlay Kristóf kevesebb játéklehetőséget kap, hiszen Kosinskyja később csatlakozik a díszes társasághoz, ezzel együtt érdekes látni, ahogyan a kapitányéhoz hasonló életszakaszt mintegy fáziskésésben mutatja be. Változatos szerepformálást azonban egyedül Spiegelberg karaktere tesz lehetővé, Sorbán Csaba pedig elemében van: a szegedi Három nővérben nyújtott Szoljonij-alakításához hasonlóan itt is magánya miatti szorongását leplező arrogáns különcöt formál.

A legérdekesebb persze a színpadon egyszer sem találkozó testvérpár harca, ahogyan Ferenc és Károly, ellentétes irányú törekvéseik dacára, az elkerülhetetlen bukásuk felé sodródnak. Pataki Ferencnek kifejezetten jól áll a fontoskodó, gerinctelen Moor Ferenc szerepe, hanghordozása, mozdulatai felsőbbrendűséget sugallnak, s habár szimpatikussá nem válhat, érti és meg is érteti Ferenc monológjait. Vele szemben Moor Károly rapszodikus vezető, akit hol megfontoltsága, hol lobbanékony természete irányít. Testvére ármánykodása révén radikális nézeteit a gyakorlatba ülteti át, ám eközben folyamatosan veszíti el meggyőződését, Horváth Illés árnyalt játéka pedig pontosan követi a megtisztulás állomásait. Schiller olyannyira Ferenc és Károly lelki folyamataira koncentrál, hogy a többi szereplőre jóformán statisztaként tekint, s ennek a szegedi színpadon főként Gáspár Tibor és az egyetlen női karaktert életre keltő Gidró Katalin látja kárát: nemes Edelreich Amália leginkább csak szép, az öreg Moor gróf pedig elgyötört.

Moor Károly ugyan felelősséget érez társai iránt, tartja magát az adott szavához, és döntései után vállalja is azok következményeit, sorsa mégsem tartogat általános érvényű tanulságot: a kierőszakolt, rossz döntés olyan lavinát indít el, melynek fékezhetetlenségét saját egyenessége és következetessége szavatolja. Károlynak tehát haramiavezérként még akkor sincs választása, ha becsületessége közvetett módon apja, közvetlenül pedig Amália halálához vezet. A történet szintjén tehát nem jelenik meg a döntéshelyzetekre jellemző dilemma, ugyanakkor az előadás érdeme, hogy a tartalommal szemben a forma lépten-nyomon ambivalenciát közvetít, a Koczka Ferenc munkáját dicsérő klasszikus zene és torzított hangzás feszültsége csakúgy, mint a Bianca Imelda Jeremias jelmezeit uraló világosabb és sötétebb színek kontrasztja, vagy éppen az oszlopcsarnok és a fatörzsek határolta tisztás ellentéte – utóbbiakat Székely László díszlete egyetlen gesztussal, az ajtóként is funkcionáló hátsó lemezek forgathatóságával vonatkoztatja egymásra. Ez az absztrakció azonban, akárcsak az ironikus hangnem, a XVIII. századi dráma és a kortárs előadás közti távolságot erősíti, így Bodolay Géza rendezése voltaképp a Haramiák viszonylagosságát igazolja: a Szegeden játszott romantikus mű meglepően jó, legalábbis Schiller eredetijéhez képest.

LÉNÁRT ÁDÁM