Ahogy belépünk a nézőtérre, olyan érzésünk támad, mintha egy lepusztult kocsmában lennénk. De a „lepusztult” itt nem(csak) a megszokott átvitt értelemben értendő; tényleg a pusztítás nyomai látszanak. Idős férfiak kocsmai dalárdát alkotnak, a fád felszolgáló-kisasszony pedig műanyagpoharakban szénsavas üdítőitalokat osztogat a nézőknek. Azt, hogy miként kerül „lónyál” a kocsmába, már a pohár kézbevételekor sem értettem, de ekkor még nem sejtettem, hogy ez a momentum a nyíregyházi Antigoné-bemutató legkevésbé homályos részei közé fog tartozni.
Nem könnyű az Antigonéhoz hozzányúlni; megkérdőjelezhetetlen értékű és érvényű klasszikus, melynek jelentése meglehetősen egyértelmű, „kiforgatásának” sok értelme aligha van. Ám annál többet lehet kezdeni a formával, hiszen az eredeti forma nem tartható meg; ki kell találni a Kar megjelenítésének módját, a szereplőkhöz való viszonyát; el kell helyezni valamely időben a történéseket (vagy éppen időtlenné stilizálni) – mindennek végiggondolásával akár izgalmas, eredeti forma is teremthető. Ez meghatározhatja az előadás stílusát, módosíthatja az értelmezés hangsúlyait, sőt, részben akár új kontextusba is helyezheti a megszokott jeleneteket. A magam részéről üdvösnek is tartom, ha szárnyal a rendezői fantázia, mindaddig, amíg a létrejött előadás koherens és izgalmas tud maradni.
Középen Kameniczky László és Széles Zita (fotó: Karádi Zsolt)
Hargitai Iván rendezése viszont minden látszólagos eredetisége ellenére már néhány perc után sem tűnik kevésbé unalmasnak és érdektelennek, mint amilyen egy antik formát reprodukálni próbáló, szövegfelmondásra törekvő produkció lenne. A nyíregyházi Antigonéban ugyanis csupa súlyosan egzaltált, neuraszténiás, beteg ember lép színre egy leginkább balkáni háborúk kulisszáit idéző díszletben, ahol a szereplőkre és a nézőkre időnként – a legvaskosabb színházi közhelyek egyikeként – puskacsövek merednek. A paranoiás zsarnok, Kreón (Tóth Károly) toporzékol, szűköl, pofozkodik, Antigoné (Széles Zita) szemei ide-oda vibrálnak, fejét kapkodja, folytonosan kezét tördeli. Iszméné (Horváth Réka) nem több annál a minden mindegy állapotban lévő felszolgálónőnél, akinek az első jelenetben látjuk, Teiresziász (Vicei Zsolt) pedig látását vesztett hadirokkantnak tűnik inkább, mint a transzcendencia közvetítőjének. Még a hadirokkantak dalárdájaként felléptetett Kar a legérdekesebb – igaz, a szereplőkkel semmilyen kapcsolata nincs. Mint ahogy azoknak sincs egymással. Antigoné és Kreón szembenállása egy hatalmi pozícióban lévő és egy neki kiszolgáltatott elmebeteg viaskodásának tűnik csupán, a monomániás Antigonét és a katatón Iszménét semmi sem fűzi egymáshoz, s az is teljesen hihetetlen, hogy ebbe az Antigonéba bármely férfiember képes lenne beleszeretni. Márpedig az emberi kapcsolatok, illetve az épelméjű viták megjelenítésének híján teljesen érdektelenné válik mindaz, amiről a dráma szól, illetve amiről az előadás szólhatna. Ezen nem segítenek a lényegében funkciótlan rendezői ötletek, mint Eurüdiké szerepének kibővítése, vagy az a játék végére illesztett jelenet, melyben Kreón nyüszítve cibálja az asztalhoz halott családtagjait, akikhez valószínűleg soha semmi köze nem volt (a színpadon legalábbis biztosan nem). Nem tudom, van-e értelme az Antigoné összetett viszonyrendszerét pusztán egy erőteljesen megjelenített nyomasztó hangulattal helyettesíteni, de ha még az atmoszféra sem terem meg – mert a rendező modoros, elkoptatott ötletekből építkezik, a színészi hangok pedig primer szinten idegborzolóak –, akkor biztosan célját véti az előadás.
Az, hogy a játék végén szerepel a fent leírt jelenet, némiképp túlzás, hiszen Hargitai Iván ezután még olyan cselekvéssorozatot visz színre, melyet igazság szerint értelmezni sem szeretnék. Stilizált pisztolylövésekkel majd’ mindenkit legyilkoló Őr, gránátot szájába vevő Teiresziász, s egy szegény fickó, aki bejön legényest táncolni, mígnem őt is lepuffantják. Ha ezt komolyan kell érteni, le sem merem írni, milyen triviális gondolatok megfogalmazásáig sikerült eljutnia az előadásnak –, viccnek viszont rettenetesen rossz.
Mindamellett Hargitai Iván rendezői ténykedése nem minden eredmény nélkül való. A színészeket például maximálisan sikerült eltérítenie szokott eszközeiktől – aminek hamis hangok özöne lett az eredménye (egészen biztos vagyok abban, hogy sem Tóth Károlyt, sem Széles Zitát nem láttam még ennyire hamisan játszani). S az előadás kétségtelenül hat a befogadóra, még ha feltételezhetőleg nem is olyan gondolatokat ébreszt benne, aminőket az alkotói intenció célba vett. Ennek érzékeltetéséhez talán elég visszautalni a már említett műanyagpoharakra, melyeket a rendező kiosztásukat követően nem szedet vissza, így aztán az amúgy sem túl kényelmes székeken ülő nézők gyűrik, morzsolgatják azokat egészen az előadás végéig, elszórakoztatva ezzel önmagukat és a színészeket is. Ám azt hiszem, attól, hogy a néző nagyon rosszul érzi magát másfél órán keresztül, még nem biztos, hogy átérzi, milyen rémesen rossz a világ. Meglehet, csupán azt fájlalja, hogy az előadás az.
URBÁN BALÁZS
