A játék úgy indul, hogy a hatalmas, faltól falig feltárulkozó térbe ütött-kopott vagy éppen nagyon is jobb sorsra érdemes tárgyakat dobálnak le valahonnan. Huppanások zaja, porfelhő – és egy ellentmondást nem tűrő hang (melynek tulajdonosa a későbbi Baptista, azaz Dengyel Iván): itt márpedig mostantól nem lesz színház; lehet minél hamarabb továbbállni. Mígnem előlép a sorsára váró színtársulat egyik tagja, egy fiatal nő (a későbbi Bianca, azaz Réti Adrienn), és bensőséges családi viszonyukra hivatkozva kéri zord atyját: hadd tartsák meg az előadást.
Mindeközben – inkább palimpszesztként átszüremkedve, semmint a figyelem középpontjába vonva – lejátszódik a Shakespeare-darab előjátéka. Körvonalai beleolvadnak az immár duplán is színház a színházban szituációba helyezett társulat készülődésébe, amelyben az imént még színházfelszámolónak megjelenő férfi már a játék lelkes hívének mutatkozik, s amelyben a kocsmárosné és a lepukkant korhely (a gyakran alkalmazott szerepösszevonással: a későbbi Kata és Petruchio, azaz Börcsök Enikő és Nagy Ervin) párharca jelzésszerűen, inkább csak hangulati elemként jelenik meg. A leendő Petruchio tálcával való fejbevágatását mint varázsütést követően kezdetét veszi a kettős keretbe foglalt cselekmény. A játék végén Kata ugyanezzel a tálcával ugyanezt a mozdulatot teszi meg – vége az álomnak: Petruchio ugyanakként a lepukkant korhelyként ébred, amely szerepéből a korábbi fejbevágás egy csapásra kiemelte. Az utójáték is csak pár mozdulatból áll – eszmélés, elkotródás –, éppen úgy, ahogyan az álmok is egyetlen pillanat alatt szoktak szertefoszlani. S ha ugyan a játék hevében meg nem feledkeztünk róla, várnánk a másik keret bezárulását is: a tudósítást az elzavarandó színtársulat, megszüntetendő színház sorsának alakulásáról. Ez a szál azonban elvarratlan marad; reménykedjen mindenki, amiben akar, egy társulat játékesélyeit – mint tudjuk – különben sem feltétlenül a ráció szabja meg. Míg tehát a Gothár Péter rendezte előadás (dramaturg: Morcsányi Géza) megtartja a shakespeare-i előjátékot, és beemeli a valószínűleg szintén a mestertől származó, de a kanonizált darabszövegben nem szereplő utójátékot (a különböző bemutatók általában vagy elhagyják az egész keretet, vagy hasonlóképpen járnak el), reprodukálja is az eredeti Shakespeare-darab keretének felemásságát: megteremt, majd – játékosan – a sorsára hagy egy helyzetet.
Nagy Ervin és Börcsök Enikő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A dupla keret egymással összefonódó két rétege az előadás játéknyelvét illetően meghatározó jelentőségűvé válik. A színházasdiból számtalan remek poén kerekedik ki, a szövegtudással küszködő színészek verbális és post-iteket ragasztgató próbálkozásaitól az esküvői jelenet széles mozdulatokkal operáló, némajátékos megidézéséig, amely nagyjából úgy hat, mintha mondjuk a Szentivánéji álom mesteremberei állították volna színpadra. A képen vágott szereplő kiköpdösi a fogait; egy levágott fejet a magasba emelnek, amely pár perc elteltével visszakerül tulajdonosa nyakára – ellenállhatatlanul mulatságos játékötletek a színházi alaphelyzet és az álombeli szürrealitás határvidékén. Ugyanitt egyensúlyoznak a mindvégig jelen lévő mellékszereplők a maguk folyamatosan változó szerepköreiben, ha kell, lóvá, ha kell, ételkompozícióvá is átlényegülve. Az álomfantázia a jelmezek körében szárnyal a leglátványosabban. (Jelmeztervező: Bujdosó Nóra.) Külön figyelmet érdemelnek a vállakra és felkarokra applikált aszimmetrikus díszítések: kinek a hajléktalanok csíkos műanyagszatyrából készült, és béka ül rajta, kinek finom anyagból való, és kitömött madár ékesíti. Az áltanár könyvekbe és iskolaszerekbe, az álzenetanár hangszerdarabokba öltözik. A díszlet pedig – a többértelműségek jegyében – egyszerre értelmezhető valamiféle világvégi, elvarázsolt tájékként és egy szerelőcsarnok vagy egy óriási padlás színjátszásra alkalmassá tett (és háttérszínpaddal kiegészített) konkrét tereként is. (Tervezte: Gothár Péter.)
A Vígszínház együttese érzékelhetően nagy örömmel veti bele magát a Gothár Péter irányította játékba. Idejét nem tudom, mikor láttam a társulatot ennyire felszabadultan komédiázni – jóllehet a repertoáron folyamatosan szerepelnek többek között más Shakespeare-vígjátékok is. (Bő évtizede annak, hogy legutóbb a Makrancost is bemutatták, de nagyon nem véletlen, ha a mostani előadásról igen keveseknek jut eszébe ez a korábbi.) A társulat a kiváló humorérzék mellett rendkívül jó ízlésről is tanúbizonyságot tesz. Bár látszólag szinte mindenféle gesztikus viccelődés (inkluzíve: gatyaletolás) és szabadszájú verbális poén megengedett, a megvalósításban szigorú fegyelem érvényesül: az ötletek soha nem lépik át azt a nagyon is kényes határvonalat, amely a szellemességet az ízléstelenségtől, a hitelességet a hatásvadászattól, a komédiázást a ripacsériától elválasztja.
Mindehhez igen biztos kapaszkodót kínál Varró Dániel remekbe szabott szövege, amely mindenekelőtt a rím mint humorforrás témában érdemelne alapos elemzést, de ugyanígy méltányos volna részletesen értékelni például az incselkedések, csúfolódások, vetélkedések riposztjait vagy a verbális sutaság megnyilvánulásainak szerkezetét is. Szöveg és színpadi megvalósítás vonzó szimbiózisban él együtt: az előadásnak valószínűleg a verbális poénjain nevetünk a legtöbbet; ugyanakkor világos, hogy ezt nem tehetnénk, ha a megszólaltatás és megelevenítés minősége elmaradna a szöveg színvonalától.
Börcsök Enikő és Nagy Ervin főszereplő párosán kívül – szerepük jellege, de színészi tehetségük révén is – mindenekelőtt Mészáros Máté (Tranio, átöltözve Lucentio, Bianca kérője), Fesztbaum Béla (Hortensio, átöltözve Litio, Petruchio barátja, Bianca kérője), Molnár Áron (Grumio, Petruchio személyi szolgája) játéka szolgálja legjókedvűbben ezt a vicces rímű sorokban elbeszélt, szerepcserékkel gazdagon átszőtt, lendületes karneváli kavargást. Börcsök Enikő Katája és Nagy Ervin Petruchiója méltó ellenfelei és társai egymásnak. Ismeretségük első szakasza inkább Nagy Erviné: a hozományvadász vérmacsó előre megfontolt módon, nagy élvezettel gyötri és alázza meg Katát, csak azért, mert megengedheti magának: a nő már rég beleszeretett rabtartójába. (Hogyan máshogy is történhetne egy férfiálomban!) Az ismeretség további fokozatainak viszont már inkább Börcsök Enikő a főszereplője: mint súlyos terhet, ráfagyott szerepet vetkezi le férfigyűlöletét (mizantrópiáját?), s eléri, hogy a férfi cinizmusa mögül is kibukkanjon a (persze férfimódra értelmezett) harmónia megtarthatósága miatt érzett aggodalom. Az ösztönerők brutáljába beleszövődik a lélekrajz, valahogy úgy, ahogy Géher István műelemzése is kiemeli.
Azután a felfordult világ egy szempillantás alatt a talpára áll. És élhet mindenki boldogtalanul, amíg meg nem hal.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
