Bécsben működik egy Elfriede Jelinek kutatóintézet, amely különböző szimpóziumokon foglalkozik a kortárs írónő tabudöntögető regényeivel, intermediális színházi darabjaival, kéjesen bátor műfaji határsértéseivel. A fent említett, hosszú című opus az 1946-ban született Jelinek első színpadi darabja. Jó harminc éve írta.

Nora Helmer elhagyja férjét és gyermekeit, hogy független legyen, és munkát vállal egy textilgyárban... Nem sokkal később barátnője lesz a textilvállalkozó Weygangnak... Az ő kérésére újra kapcsolatba kerül volt férjével, Helmerrel... Érzelem nélkül, szeretője üzleti érdekeinek megfelelően próbálja manipulálni a férfit...

(első olvasat)

A Nórát csak egy Ibsen írhatja tovább.

(második olvasat)

De miért ne folytathatná egy leendő Nobel-díjas a kultikus ibseni figura sorsát? Nagyjából krisztusi korban, akár Nobel-díj nélkül is. 

Miért ne születhetne egy Ibsenhez méltó, bár jóval csapongóbb, hisztérikusabb társadalomkritika?

Így lesz Nórából Nóra – a nórai sors lehetséges folytatása –, tézisdrámából tézisdráma, amelyben a kapitalizmus gyűlölete, e fészkes fenevad leleplezése a téma, még annak előtte, hogy szerzője belépett volna az osztrák kommunista pártba (és jóval azelőtt, hogy kilépett volna onnan). 

Kerekes Éva és Vajda Milán (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

(harmadik olvasat)

Ibsen történetének beteges – vagyis minden ízében a valóságból táplálkozó – továbbgondolása. 

Miközben nyelvi zsonglőrmutatványokban kifigurázza a nőmozgalmak szakzsargonját (fordító: Ungár Júlia) Jelinek eljátszadozik a feminizmus ilyen-olyan vonulatainak az eszmeiségével, de nem talál kiutat arra, hogy a nő (legelsősorban és végérvényesen) ne csupán testként legyen jelen korának patriarchális társadalmában. Szimplán élvezeti tárgyként, melynek értékét az általa kiváltott élvezet mértéke adja. Így erről az értékről mindig is a férfitársadalom fog dönteni. Egyszerűbben szólva: a férfi. A nő ily módon nem tud önmagán túllépni. Nóra – kikerülve a polgári családnak nevezett álságos védőháló alól – immár nyíltan árulja magát. A gondolatait, az odaadását, a szervilizmusát, a szexusát. A babaház gyerekasszonya így lesz a társadalom prostituáltja. Wedekind Luluját látjuk, aki reflektálatlan kényszerességében brechti precizitással leplezi le a társadalmat magát. Nem a politikát, a hatalmasságokat (mellesleg azt is), hanem bármilyen alá-fölé rendeltségi viszonyt. 

Konkrétan az emberi kapcsolatok taszítóan kisstílű, megkerülhetetlenül mocskos mivoltát.

Ibsen tiltott édességet majszoló, naiv hazudozójából így alakul át Jelinek Nórája épp egy évszázad múlva ösztönös manipulátorrá. A további harminc év történetét már Zsótér Sándor, az előadás rendezője rakja a figurára. Arra a kényszeres gépiességgel működő, betanult mondatokat szajkózó, pitiáner, azaz teljesen átlagos nőalakra, aki a tömeges méretű agymosás mintapéldánya. Egy végsőkig elhülyült, debil társadalomban. Félcombig, derékig fölhúzogatott zöld kötött ruhája – perverz gyermeki magamutogatás (jelmez: Benedek Mari). Imitált hiperszexualitás. Kerekes Éva Nórája rúdtáncosnőként vonaglik végig minden olyan helyzeten, amelyben női vonzerején múlik, hogy képes-e hatni a másikra. Ez az a vonagló test, amely kielégíteni hivatott új szeretőjének vagy régi férjének a vágyait. 

(negyedik...)

Pedig talán nem is a testről van szó elsőrendűen ebben a folytonosan mozgó, önmagába forduló térben, amely nyugalmi állapotban egy rádióstúdió pontos mása (díszlet: Ambrus Mária). Éppen hogy a lélek, na jó, Nóra alantas ösztönvilága tekereg a színen, valamiféle. „ subtext” módjára mutatva meg a szöveg mögöttes tartalmát. A nők csak így tekeregnek, a férfiak meg alig várják, hogy intim közegben végre megmutathassák védelemre szoruló, alárendelt énjüket. Mondjuk, egy zaftos kis szadomazo szexben…

Az előadás jelentéstartománya zsótérosan túlterhelt. Kerekes Éva heroikus erővel formált Nórája lassan-lassan a szánkba rágja, hogy játszhat itt testet, lelket, bármit, lényeg, hogy szép lassan elkezdjük dekódolni a nyelvet, amellyel kommunikál velünk, és ezen keresztül az ő és a többi figura viszonylatait. Mert Jelineket, saját bevallása szerint, nem a karakterek érdeklik. Annál ő harcosabb. A vita érdekli. Az egymásnak feszülés. A héja-nász (ahogy ezen a tájékon nevezzük) és annak vetületei…

A gyári munkásnők más-más életideálnak behódolva megvetik egymást, Nórát kitaszítják... A hatalom perverz játékaiban jártas Weygangtól kezdettől taszulunk... Helmerről végérvényesen megtudjuk, hogy miért volt már Ibsennél olyan elviselhetetlenül antipatikus... Nóra magára erőltetett, ostoba szabadságharcával csupán azért tudunk némileg együttérezni, mert kezdettől világos, hogy bele fog bukni... Az Örkény társulat itt is eléggé a topon van. Kerekes, Epres, Polgár, Vajda... Debreczeny undorítóan tárgyszerű Helmere... Szandtner stílbravúr őrjöngő monológja...

Jelinek olvasatában az ibseni idillből előbukkanó zord társadalomkritika, az elférgesedett emberi kapcsolatok polgári képmutatásba rejtett, kijózanító valósága száz évvel későbbről visszatekintve még mindig csak idill! Nóra elhagyott babaháza immár nem csak hogy érzelmileg kiüresedik, de irtózatos robajjal ránk is omlik. Maga alá temetve családot, biztonságot, kiszámítható életet, egyáltalán az élet megjavíthatóságába vetett hitet, s vele minden reményünket. Mi marad meg? A pénz és a szex. Kicsit részletesebben: impotenciagyanús mazochista kéj öngyötrő, perverz hataloméhséggel vegyítve. 

Igen, ez bizony az. Komoly társadalomkritika. Rettentő dühös tézisekben.

(egy rövid ötödik) 

Ez nem szól semmiről – súgja valaki mögöttem. Én az alkotók nevében dicséretnek veszem. Szól ez, csak másként. Nem tagolódik bele a színházi konvenciókba, nem igyekszik Jelinek fogcsikorgató mondatait laza konzervatívra fordítani. Sőt. 

(és az utolsó...) 

Ha az embernek mostanság van kedve eljátszadozni Elfriede Jelinek harmincegynéhány éve írt, némelykor felszínesnek tűnő, nyomokban kiüresedő, agresszíven női, cserébe nőiesen agresszív, ugyanakkor korlátlanul szabad, vadul csapongó, viharként tomboló szövegével, garantáltan nem marad érintetlenül. Minderre tekintettel a darab színpadra állítását látatlanban is Zsótér Sándornak lehetett volna ajánlani. Megtölti sikító korszerűséggel, idegesítő őszinteséggel, az emberi létezés, az önmagunkkal való szembenézés tovább már nem odázható, jeges rémületével. Nem szép este. Elkerülhetetlen.

KÁLLAI KATALIN